Mára három gondolatkör alakult
Az egyik, hogy próbálok nem szerelmes lenni, de kurva nehéz.
A másik válasz lenne valakinek, aki egyszer régen reblogolta egy bejegyzésemet és most megint elém vetette tumbli azt a posztot.
Akkor csak megbántva éreztem magam, de nem tudtam a választ.
Ám a napokban olvastam:
„Ha valahányszor szívességet kérnek tőled, és te gondolkodás nélkül igent mondasz, majd bosszankodsz, egész biztos, hogy szüleid tanítottak arra a szabályra, hogy senkit nem utasíthatsz el. Miért? Mert neked az sokba fog kerülni: nem fognak szeretni, elutasítanak, önzésed ára a magány lesz. Vagyis mindenekelőtt: ’Szerezz örömet!’ Ezért bárki kérését a saját igényeid elé fogod sorolni, nehogy megkapd a beígért büntetést. Pedig lenne, aki simán megértené ellenérvedet; lenne, aki elfogadna tőled egy alternatív ötletet, ami téged megkímél, neki pedig éppolyan jól megfelelne; és lenne, akinek visszatérő erőszakosságától így tudnál megszabadulni. De amíg engedelmeskedsz a ’Szerezz örömet!’ parancsnak, nincs választásod: minden kérést teljesítesz.”
Vajon egy ember egy ilyen belső paranccsal, hogyan tud válni, szakítani, kilépni akár egy márgező kapcolatból is?
Amúgy elárulom: nekem ezek úgy sikerülnek, hogy gyötrődve, de felvállalom, hogy gonosz vagyok. Önző, egoista. És utálom magam. Azt gondolom, ez az én rejtett énem, ami most felszínre került. Képtelen vagyok rá, hogy a saját igényeimet, a saját életem fontoságát átérezzem akkor, amikor szeretetkapcsolatban vagyok. Annyira erős ez a berögzülés. Ergo, ha a másik ember nem zsigerileg szupernagylelkű, szuperodafigyelő, akkor én kényelmetlen helyzetbe fogom kormányozni magam a kapcsolatban, amiből nem tudok kimenekülni csak az öngyűlölet árán. Aztán hosszú ideig vezeklek a bűnért amit elkövettem, hogy magamat soroltam előre.
Jó sok mindent elbasztam e miatt a programozás miatt.
Nézek egy buta sorozatot. Van benne egy középkorú házaspár (is), harminc éve élnek együtt és imádják egymást.
Ennek a buta kis sorozatnak a kapcsán gondolkodtam el rajta, hogy hogy is lehet ez, ha letisztogatom róla a filmes idealizmust.
Ezeknek az embereknek van feladatuk a kapcsolatban, és értékesnek tartják a társuknak a kapcsolatban végzett feladatát. Erről folyamatosan biztosítják a másikat. Hogy értékes munkát végez. Pedig elég hagyományos leosztás, a nő háztartást vezet, a férfi a boltot.
Egymás személyes fejlődését épp olyan fontosnak tartják, mint a sajátjukat. Bármilyen hóbortja támad valamelyikőjüknk, a másik támogatja benne. Csinál, próbáld ki, segítek. Nem sajnálják a másik dolgaira a pénzt, se az időt. Kudarc esetén is támogatás van.
Alapvetően jószándékú, de nem hibátlan emberek.
Pozitív életszemléletűek és az őket ért problémáka kitolják a kapcsolatból. Ez ugyanaz, mint amikor egyetlen személy mondja azt, hogy nem én vagyok hibás, hanem a világ. Itt ők ketten vannak a világgal szemben.
Na, persze idealizmus ez így is, de képzeld el, hogy van valakid, aki minden döntésedet támogatja. De tényleg támogatja. Sosem kell attól tartanod, hogy majd utólag azt mondja, hogy ő megmondta, és bezzeg neki lett igaza. Sosem vagytok versenyben, hogy ki az előrelátóbb, ki az okosabb, ki tudja jobban. Segít elérni a személyes vágyaidat. Nyilván nem a trénered, vagyis a tervezgetés idején még van vagy lehet vita, de ha meghoztad a döntés, onnatól aktív támogatás van. Csuda dolog lehet ez, ha kölcsönös. Nem tudom, hogy van-e ilyen a valóságban.
