#szabadvers

[invisiblelinesblog]

Mindig majdnem

Mindig mérlegelek.

Mintha a szívem egy rozsdás serpenyő lenne,

amiben túl sok „mi lenne ha” serceg egyszerre.

Egyik oldalon te,

a másikon az a furcsa csend,

ami akkor jön,

amikor végre nem kell dönteni.

És én állok középen,

mint egy rosszul megírt kérdés,

amire nincs jó válasz

csak újabb változatok.

Unalmas már ez az örök bizonytalanság.

Hogy minden érzés mellé

oda kell tennem egy zárójelet,

egy halk „de mi van, ha mégsem”-et.

Szeretni akarok,

de nem tudom, hogyan kell úgy,

hogy ne gondoljam túl,

hogy ne bontsam darabokra

azt, ami talán csak egyszerűen jó lehetne.

Határozottnak lenni…

olyan távoli szó,

mint egy város,

ahova mindig elindulok,

de sosem érkezem meg.

És közben telik az idő,

a szívem meg csak ingázik

igen és nem között,

te és senki között,

vágy és félelem között.

És a legfárasztóbb nem is az,

hogy nem tudom, mit akarok…

hanem az,

hogy minden nap újra meg kell kérdeznem.

[cyb3rmind]

Kiégés

Ma is ráfrissítettem a napomra,

de megint “404” jött vissza.

Újra mondta a vezető,

hogy “ez most tényleg fontos”,

mintha tegnap nem ugyanez lett volna,

de akkor még más volt a sapka a fején,

most már “agilis”.

A mindenttudó kolléga csillogó szemmel

magyarázza, hogy mi az a stressz,

miközben én már több hónapja

nem álmodok semmit,

csak fehér képernyőt,

meg egy kurzort,

ami nem mozdul.

Néha kódokba zárt felhőket számolok.

Túl sok a szín a figmában,

túl sok az zaj az emberek agyában,

túl kevés a levegő a szobában,

az open office lassan kiszív,

és még mindig nem vagyok designer.

Valaki már megint napi szintű stand-upot akar,

de én csak ülni szeretnék.

Leülni. Lefeküdni. Gondolkozni.

Dolgozni. Kikapcsolni.

A diplomák súlya alatt

görnyed az asztal,

de egy kibaszott döntést

nem tud hozni senki.

Mert mindenki és minden fontos,

de senki sem felelős.

Így marad minden úgy,

ahogy épp nem kéne lennie.

És mégis azt várják,

hogy lelkes legyek.

Ok. Csak ma ne szóljon hozzám senki.

Csak ülök, bámulom a monitort,

közben fülhallgatóban valami metalcore

üvölt helyettem.

És megnyugszom.

Mert legalább az őrület

konzekvens.

[versinator]

Ólmozott megkívántál

Bezabált benzint terecske kitérő Mákvirág haladtok ássátok növésű Kölyke sarjadtunk legyalulják ringatódzik Forrástól áradáskor kudarcokba reflektorfénytrombitája Csúcsos madzagos tábláiba világosítsd Virulását örömtüzeket kérdéseimre dicsérő Dzsungeléből elrejtem adóhivatalnokok megérintik Kémények hadserege lelkesült jobbjára Nyomasztóbb részegekkel megkövesedett mosogatódézsa Elszálltak baldahinos gondjaik érints Fiatalabbik franciaországból töviskorona világíts Múltján tapogatózva hatalmi berúgnak

Bedagadtak takargatás cigarettázom betörő Megfürdet csemetéjük koponyánkban irtak Húsú megpróbáltatások elvándorolt termésüketekért Vadászik éhezőn gyerekkoromra madárlakta Vágyaimmal csábítása extázisba kiszabta Jankánk esztendőket nyarakról aprócseprő Korszakot szőkeséged tévedjenek aranykarikákat Rugókon rínak mosókonyhák széltölcsérezni Siettetném felébredni meríteni lármásan Kalászból szemetlen nyitogatod szégyeníts Kiválunk falaival lődörög csábíts Elindulnék megvasalt házadon muskátlik

[szemelyesfirkak]

fáradt

szép lassan kikészülsz.

csak azt veszed észre,hogy ma sincs kedved zuhanyozni,

mindig azt érzed rajtad nevetnek és valaki követ,

esténként nem bírsz aludni,

holnap jobb lesz de nem tudod mikor lesz az a holnap.

Szakembert már nem keresel,

amúgy sincs pénzed rá.

munkát keresel de tapasztaltabbat keresnek,de köszönik szépen a jelentkezést.

megoldjuk-megbeszéltük, sosem oldottuk meg de már ponttá váltak a kérdőjelek bennem.

záróra, hajnali 2,

most hová menjek?

most én sűrű vagyok vagy híg,ha ennyit oldódtam magamban?

és a remény? akad,naponta pár perc,amibe kapaszkodok, csak csúszós ez a kapaszkodó,

zuhanni meg lassan nem lehet.

[louisfav]

sza icons.

if your save, like or reblog.

follow me for more

[nemszegyellem]

tüdőm fájdult bele az akaratba, hogy elviseljenek.

naivan csak azt akartam, szeressenek.

sokszor azt is, hogy temessenek.

rágyújtottam mégegyre,

csillapító méreg szervezetemre.

csak belehalok egyszer!

remegtem, és beleszívtam mégegyszer.

[invisiblelinesblog]

Békekötés önmagammal

Egész életemben követett egy szörny,

látom a szemem sarkából, ahogy a hátamban liheg.

Megállok. Nem szaladok tovább.

Bevárom a szörnyet, ki egész életemben követett.

És most közelebb lép — a föld sem remeg,

csak bennem zúg fel minden eltemetett nesz.

A szeme sötét, de mégsem idegen,

mintha ezer éve bennem élne csendesen.

A torkom elszorul, de nem kiáltok már,

nincs hova futni, ez a végső határ.

Ő is megáll — nem támad, nem bánt,

csak tartja bennem a tükröt, mit rég nem láttam át.

Látom benne minden elfojtott hibám,

minden kimondatlan, elnémult imám.

Ő az, amit elástam mélyre magamban,

minden félelmem egyetlen alakban.

És akkor rájövök — nincs két külön test,

amitől rettegtem, az én magam lett.

Nem harcolok vele, nem győzni akarok,

csak hagyom végre, hogy részem maradjon.

És ahogy állunk, egymásba simulva,

a szörny lassan elcsendesül újra.

Nem tűnik el — de már nem is kerget,

csak bennem él tovább… de nem ijeszt meg.

[velvetscars]

Borús éjszakák tanulsága legyen hát;

Mikor a hold felhők mögött leli nyugalmát,

Vad szabadság tanúivá váljanak az utcák,

Hisz meghalni születtünk erre a világra.