2019. október 28, hétfő
Lassan 3 hete annak, hogy letettem voksomat a szakítás mellett.
Felajánlottam a barátságomat, mondván hogy tudnám helyén kezelni a dolgot és elvonatkoztatni attól, hogy mi volt. Nem voltam benne biztos, hogy ez neki is megfelel-e, de azt mondta; oké, maradjunk barátok.
Én úgy gondoltam, békén hagyjuk egymást egy ideig, hogy elcsituljon a dolog, aztán majd ha úgy van, beszélgetünk mint haverok. Ő erősködött, hogy már most is tud barátként gondolni rám, maradjunk írásos formában napi kapcsolatban. (Ez csak szerintem egy nem túl élhető ötlet?) Emiatt elég kellemetlenül éreztem magam, sejtettem hogy hiába mondja, attól még nem kezel barátként. Így hol válaszoltam neki, hol nem. Mivel én ajánlottam fel a barátságomat, nem akartam bunkó lenni és teljesen leszarni őt, de azért igyekeztem kimutatni, hogy tényleg nincs már semmi több, mint ismerősi-baráti viszony. Próbáltam az arany középutat megkeresni. Nem akartam megbántani.
Ma arra keltem, hogy volt egy nem fogadott hívásom. Tőle.
Messengeren az fogadott, hogy hiányzom neki.
- Miért hívtál? - írtam neki, és közben reménykedtem benne, hogy valami normális választ kapok és nem egy tipikus “hallani akartam a hangodat”-típusú üzenetet, amivel nem fogok tudni mit kezdeni.
- Hallani szerettem volna a hangod. Tudom-tudom, hülye vagyok.
Elmehetnék lottózni is...
Elkezdte ecsetelni, hogy nem tud engem kiverni a fejéből, pedig próbálta már leinni magát a sárga földig, de az se segített. (Why would you do thaaat?) Leírta továbbá, hogy jelenleg több szenvedést okozok neki mint örömet, de mégse tud nem szeretni, barátként se tud rám tekinteni, de még utálni se tud. (Miért kéne hogy utáljon..?) De a kedvencem: “Pedig aki ilyeneket okoz, azokat nem szoktam szeretni.”
Elnézést, pardon, meg minden, de mi a franc?
- Nem én okozom, hanem te saját magadnak. - Írtam, mert hát bakker. Nem csináltam semmit.
- De, te okozod. Mert sikerült beléd szeretnem.
Hűűűha. Ez most így... értem én, de kissé nonszensz. Eléggé nonszensz. Anya jelenleg azzal szívat, hogy összetöröm a férfiak szívét, akik epekednek utánam. Cseppet sem segít, főleg hogy tudja jól, roppant könnyen megsajnálom az embereket és minden apró dolog miatt lelkiismeret furdalásom van.
Próbáltam a lehető legbékésebben és legemberibben pontot tenni a dolog végére. Megbeszéltem vele hetekkel ezelőtt a miérteket. Szemtől szemben, élőszóban, időt szakítva rá, a lehető legkorrektebben. De mégis... úgy tűnik nem lehet szépen elválni, ha a másik nem hagyja.