6:04. Azért írok ide, mert a tudattalanom ismét bombát robbantott a fejemben. Minden előjel nélkül. Nagyon rövid álmom volt róla, kb. 20 másodperc, de annyira valóságos, hogy tényleg elhittem, hogy az álom a valóság. Pedig semmi más nem történt, csak az, hogy ott volt. Megint ott volt az életemben. És ilyenkor elég csak pusztán megszakadnia az adásnak, én felébredek és látom, hogy 'nem, ő már nincs', tisztára, mint a Dallasban. Csak Bobby Ewing-ot elvileg megölik és aztán ébred fel. Ő meg most halt meg, amikor felébredtem.
De legalább tiszta minden.
Sosem fogom tudni Петрушкát megszeretni. Róla sosem álmodom, sosem fog úgy hiányozni az életemből, talán az eheti találkánkat is lemondom. Hiába szebb, okosabb, hűségesebb és hiába igaz barát. Egyszerűen csak életben tartja a maradék kis emberi részemet. De szerintem vele sem történik majd más, mint hogy ezen részem elvegetál vele, aztán mikor meguntam, megint átlépem. Ha akarom, akkor újra visszanyúlok hozzá és ilyenkor azt hiszem, hogy azért, mert hiányzik és szeretem. De képtelen vagyok őszintén szeretni.
Ez annyira belém égett, hogy a zenémben is visszatükröződik. Három projektet vezetek párhuzamosan a szabadidőmben, csak hogy több vasat tartsak a tűzbe. Hogy mindenki, aki velem társul, tudja, hogy sosem ő lesz az 'egyetlen', bármikor lecserélem egy alternatívára. És titkon el is várom, hogy néha-néha ezt a pofámba vágják, mert ilyenkor kicsit 'elégtételt veszek rajtuk'. Egy olyan sérelemért, amiről azt sem tudják, hogy létezik.
De menni kell tovább, nyomni kell, amíg lehet. Taposni és könyökölni a lehető legmagasabb csúcsig. Hogy aztán...
🤷