Megnyugtató tudni, hogy a legnagyobb zseniknek is voltak egészen furcsa szokásaik. Néha egészen bizarrak. Néha meg... csak emberiek.
Petőfi például imádta a tojásos éticsigát. Igen, jól olvasod. Éticsiga. Tojással.
Molnár Ferenc, A Pál utcai fiúk írója csak éjszaka tudott írni, ezért egyszerű megoldást választott: feketére festette a szoba falait, hogy nappal is tudjon dolgozni.
Kosztolányi Dezső rendszeresen meztelenül táncolt a feleségével, még akkor is, ha kisfiuk, Ádámka is a szobában volt.
Babits Mihály, amikor feszült volt, nem kiabált – csak lefeküdt a földre, és rágta a perzsaszőnyeget.
Karinthy Frigyes egy időben megszállottja lett a piros színnek: piros volt a tárcája, inge, órája, öngyújtója, de még a zsebkendője is. Mint kiderült, agydaganata volt – az élénk színekhez való vonzódás pedig egyes elméletek szerint gyakori az ilyen betegeknél.
Ady Endre például gyakran ivott abszintot reggelire, és azt vallotta, hogy az alkohol és a morfium nélkül képtelen írni. Egyszer így fogalmazott: „A betegségeim, az alkoholizmusom, az öngyötrésem: ezek is én vagyok.”
Arany János viszont nagyon zárkózott volt – annyira, hogy még a saját arcképének megfestését is csak hosszas győzködés után engedte. Utálta a nyilvánosságot, és egész életében küzdött a depresszióval.
Radnóti Miklós pedig szinte megszállottan figyelte önmagát: naplóiban sokszor írt arról, hogyan próbálja „megtisztítani” a gondolatait, hogy méltó lehessen a saját költészetéhez. Több ismerőse szerint egy időben minden beszélgetését elemezte, mintha vers lenne.
