bálna
A bölcsiknek és oviknak mindig ugyanolyan szaguk van. Menzás húsleves és gyerekszarszag keveréke. Az én ovim is ugyanilyen szagú volt. Az átadóból már látom a kisfiamat a teremben, egy másik gyerek épp elvesz tőle egy játékautót, de ő nem szól semmit, csak összeráncolja a homlokát és méltatlankodva néz a matchbox után. Aztán észrevesz, és boldog mosollyal szalad felém, közben vidáman fröcsögteti a nyálát.
Bejanéni megsimogatja a kókuszdió-fejét. Jaj ejnye, ne játssz a nyáladdal, a nyálat le kell nyelni. Bizonyám, igaza van a Bejanéninek, helyeslek, miközben megölelgetem a kis nyálasat, az arcomat belefúrom a nyakába, hogy jól megszagolgassam, és hogy a Bejanéni ne lássa, hogy kuncogok. Mert most el kell játszani, hogy én is helytelenítem ám a nyálfröcsögtetést. És annak, hogy a gyerekem szereti a nyálát fröcsögtetni, semmi köze énhozzám vagy ahhoz, hogy otthon azt szoktuk játszani, hogy ő förcsögtet, mi pedig elreppeljük, hogy nyelvem nyálba’, nyaldoklik a számba’, hatalmas tengeri állat a bálna! Utána meg röhögünk.
(Pedig amúgy Bejanéni jófej, szerintem még a Pitét evő lányokat meg a Szegény Pityut is ismeri.)
