Nagy fazonok - Rüstem paşa
(Rüsztem pasa)
Van a Poginak a podcastja, elég jó, "Hatalmas Arcok", nem másolom, de hasonló.
Akiről ma írok, az Rüstem Paşa, Kanuni Süleyman (I. Szulejmán, Kanuni: törvényhozó) egyik leghatalmasabb és legellentmondásosabb nagyvezíre. (mondjuk, Eger ostrománál '52-ben sajnos-sajnos pont nem tudott ott lenni, fájt a foga, vagy tüskébe lépett a macskájának a másodunokafivérének a volt szobatársa, vagy fasztudja, mi baja volt)
1500 körül született, valószínűleg a mai Bosznia területén.
Devsirme-rendszerben került Isztambulba, majd az elit Enderûn iskolában képezték (perzsa szó, belsőt jelent kb.).
Fokozatosan lépkedett felfelé a ranglétrán, míg végül az egyik, ha nem a legbefolyásosabb ember lett a Birodalomban, az Oszmánban.
devsirme: gyermekadó, janicsárutánpótlásra a keresztény gyerekek begyűjtése a Balkánon devşirme = összegyűjtés, toborzás (török)
A nagy fordulat aztán bekövetkezett: 1539-ben feleségül vette Mihrimah Szultánt, azaz Hürrem Szultán és Szulejmán Szultán lányát. Innentől kezdve mindenki „Damat Rüstem Paşa”-ként (Vej) emlegette. Ezt ismerjük mi is. Itt egy kép, ahol a csávó fejéből kiáll egy avokádó, a csaj pedig reneszánsz itáliai menyecske benyomását kelti.
Ja, Sultan-nak mondják, nálunk csak a francia és német prüdéria csinált belőlük Sultana-t, pedig ez nem olyan, hogy nőnemű. Szegény csaj. Nem volt jó házasság. Még azt is el tudom képzelni, hogy horribile dictu egy rendes orgazmusa se volt. Korán meg is halt, egyesek szerint mérgezésben, nem biztos ám, ne vegyél rá mérget. Akkor emeltette a fater (Kanuni Süleyman) Üsküdarban Építész Sinannal ezt a lélekzetelállítóan csodás camii-t az emlékére.
A legendás történet a „tetűről”: A riválisai, ellenfelei azt terjesztették, hogy cüzzamós (leprás), hogy megakadályozzák az esküvőt. A Szultán, Süleyman, oké, legyen Szulejmán, így mindenki jobban vágja, saját udvari orvosát küldte Diyarbakirba (az rémlik, hogy Velencében tanult, mármint az orvos), kelet-Anatóliába, jó kurva messze, az akkor több hetes út lehetett át az úttalan utakon, a hegyeken, vad vidékeken (bazki, mikor arra jártam, sokszor, az volt az érzésem mindig, hogy visszamentem az időben 2-300 évet). Na, mindenki nyugodjon le, a vizsgálat "talált" egy tetűt a levetett, szennyes ingében. Akkoriban úgy hitték, lehet igaz is, hogy tetű nem él meg leprás emberen, vagyis kijelentette az orvos, hogy nem beteg. Nyilván jóljárás is történt. Ezért kapta a becenevét, még arabul: „Kehle-i İkbal” – azaz a Szerencse Tetűjének Embere.
Kétszer is nagyvezír volt – először 1544–1553 között, – aztán egy rövid „száműzetés” után ismét 1555–1561 között. Majd írok erről, ha akarok, érdekes történet ez is.
Van valami török szappanopera is erről az időről, nem tudom, nem nézek tévét, de azt hallottam, hogy egy karizmatikus, rohadt jóképű színész játssza, aki nagyon népszerű ott.
Egyesek szerint zseniális, okos, gazdaságilag ügyes államférfi volt. Mások szerint viszont túl kemény, aszketikus és intrikus – sok akkori költő például kifejezetten utálta. Egybehangzó vélemények szerint ő volt a kormányzati korrupció feltalálója, úgyhogy sokat köszönhetünk neki.
Ja, hátrahagyott vagyonban nem volt hiány: Hagyatékában volt… – 1700 (!) rabszolga – közel 3000 harci ló – arany-ezüsttárgyak tonnaszám – és rengeteg birtok a fénykorát élő birodalom minden részén, Damaszkusztól Dubrovnikig, Budától dél-Jemenig. Szó szerint állam az államban, pedig akkor már megvolt, hogy senkinek nincs magánvagyona, minden a Sultané (Kalifáé), kb mint most, tudjuk, hogy Mészáros bey az Orbán bey, mindenki tisztában van vele.
Építészeti öröksége említésre méltó. Próbálta megkedveltetni magát a néppel, mert azért annyira nem csípték a szörnyen gazdag arrogáns genyát, ezért aztán építtetett mindenfélét a népjólét jegyében, ingyenkonyha, zarándokszálló, még időnként lóvét is osztogatott. Rüstem Paşa haláláig a legnagyobbal, de tényleg a legnagyobbal! Mimar Sinannal együtt építtette a birodalom legszebb mecset- és külliyekomplexumait—például a saját Rüstem Paşa Camii-ját Eminönüben. Csodálatos kis épület. Egy valóságos ékszerdoboz, ifjú házasoknak, közel mindenhez, jó közlekedéssel, alacsony rezsivel. Az izniki csempék, amik színét, mintáját átvette az akkori reneszánsz európa is, innen a türkiz (turqoise) szín elnevezése is. Az üzleti modell az volt, hogy a camii, oké, dzsámi alatt sorakozó üzletek, műhelyek eltartják az egészet az adójukból, és működött. A Hasircilar utca (Kézművesek utcája) ma is látványos, menj végig rajta, a Fűszerbazártól a Sajtosok utcájáig.
A muszlim korszellem a külliyét, mint komplex ökoszisztémát helyezte előtérbe. A külliye állt a camiiból, a mellette épült fürdőből, a szegényházból, a nyilvános konyhából, ahova bárki betérhetett, az öregek otthonából, a medrese-ből, leányneveldéből, pékségből, mészárszékből, a fiúiskolából, a könyvtárból, az ispotályból, mindenféle iskolákból, az építészetitől a történelemtudományokig, matematikától a csillagászatig, értelemszerűen mind ingyenes, kegyes adományokból (vakf) működtek, és működnek a mai napig. Az adanai gyapottermelő síkságról érkezett a gyapot és a len, a ruhájukat is maguk szőtték.
Még egy előny: a turisták alig találják meg. Két kis kapuja van, na várj, mindjárt megyek, lefilmezem, aztán felrakom.
Legközelebb igazi nagyságról, még nagyobbról írok, személyes kedvencemről az osman birodalomban, Kanuni Süleyman (Törvényalkotó Nagy Szulejmán) sultanról, na ő se semmi. Csak azt a Mohácsot, azt a Szigetvárt tudnánk feledni! (de persze azt a magyarok cseszték el). Már ha érdekel ez egyáltalán valakit. Mindegy, engem igen.
És most reklám.
