12z / öninterjú - Szabó Bálint
Zenei programszervezőnk posztját osztjuk tovább, terjedjék jól a 12z (Szabó Bálint - gitár, elektronika; Kristóf Marci - elektronika, billentyű, basszus & vendég: Porteleki Áron - dob) híre! Gondolatok, íme.
Idén megjelent február végén a Trembling Air. Mivel itthon nem igazán létezik könnyűzenei szaksajtó (sajnos!), ezért azt gondoltam, jó év végi zárás lenne kicsit írni a lemezről, mindezt olyan stílusban, ahogy Hamvas Béla készített egyszer magával interjút: mivel más nem tette fel azokat a kérdéseket, amikre ő szívesen válaszolt volna, ezért feltette saját magának.
Miért ilyen szokatlan a lemez címe?
Alex Ross 'Rest is noise' című zenetörténeti könyvében emlékszem a zene ilyen frappáns, egyszerre elvont, egyszerre fizikai meghatározására, ami nagyon megtetszett angolul: a zene mint rezgő-reszkető levegő. A zene örök, már akkor is volt, amikor nem volt befogadó, nem volt ember. (Egy lakatlan sziget erdejében is ott reszket a levegő, nem kell hozzá megfigyelő.) Szóval fontos, hogy a zene eredendően nem emberi, aztán az ember nagyon sok mindent hozzá tett, amitől emberi lett, rendszereket, szabályokat, nyelveket, amik gyönyörködtetnek és felemelnek, de eredendően nem az ő teremtménye.
Ha már itt tartunk, a számok különös címei mit takarnak? Egy verset, ami egycsapásra feltört belőlem, amikor Kristóf Marci az egyik számra - amivel nem tudtunk mit kezdeni -, ráénekelt egy nagyon darkos szövegű dolgot, ami arról szólt, hogy túl sokan vagyunk a bolygón, és hiába lennénk öngyilkosok, hogy megszabadítsuk az embertől ezt a csodálatos helyet, úgyse követne minket senki. Ettől őszinte nevetőrohamot kaptam, de olyan felszabadító nevetést, ami nem gúnyos, hanem tiszta és felemelő - ebből az állapotból született a vers, ami arra az időre próbál rámutatni, amikor a zene annyira része volt még a mindennapi létnek, hogy külön szavunk se volt rá (a fontos dolgokra mind van szavunk, de a legfontosabbakra nincsen.)
Amikor még valódi rítus volt a zene, és nem egy aljas és értéktelen piaci termék. Szóval a levegő rezeg-remeg, mindig is remegett, és ez egy csoda, de egy olyan csoda, ami nagyon ritkán villan meg koncerteken (Richard Dawson októberben üstökösként azért felfénylett a sötétlő égbolton). Érdekes koincidencia amúgy, hogy a kéthetes lemezfelvétel végén letisztáztunk tizenkét (12z!) számot, és ennek a versnek, amit írtam is pont tizenkét sora volt, így kézenfekvő volt, hogy a vers egyes sorai legyenek a számcímek. Ezért csak a számok sorrendjét kellett kitalálni, és utána megnézni, az adott számnak mi lesz a címe - sokszor nagyon furcsa érzeteket keltett a véletlenszerűen kapott számcím, igazából nagyon tetszett nekünk ez az egész folyamat a maga ösztönszerűségével.
Mesélnél kicsit a számokról?
Nagy szomorúságomra eddig erről egyszer sem esett szó, külföldön még csak-csak, de itthon egyáltalán nem. A zeneipar jelenlegi állapotában azt hiszem nincs idő beszélni érdemben a részletekről. Kell egy jól hangzó sztori, egy pár perces ütős videó, se több se kevesebb, és akkor jön a monster média, és lecsap rá. Csak legyen benne érintve a gender téma, vagy a transzneműség valahogy beleszőve, vagy a feminizmus, még jobb, ha antikapitalista, de sajnos senkinek se esik le, hogy ez legtöbbször nem a trúságról szól, hanem a termékpozicionálásról, amire azért van szükség, hogy felhívjuk a potenciális fogyasztók figyelmét, és minél nagyobb legyen ezáltal a hírnevünk (és a profitunk).
A legtöbb zenei termék (sic!) mögött nincs valódi gondolat. Ez azért is van így - hangozzon bármennyire elitistaként - mert az alkotók feje nagyon sok esetben üres, ami azért nem annyira nagy baj, mert a hallgatók feje is sok esetben az. Eleve nem könnyű a zenéről beszélni, a légiességét a nyelv amorf kőzetszerűségével megragadni. Ettől még beszélni kéne róla, csak sokszor nincs kivel. Ezért is örülök a kérdéseidnek. Na de elég a szócséplésből, rátérek most már a számokra, hogy melyik mögött milyen érzések, gondolatok kavarogtak, miközben megszülettek.
Az első szám az eredeti csomagban nem szerepelt, amit Niconak elküldtünk, de mivel jogosan hiányolta az ambientbe hajlóbb hangulatokat, nagyon gyorsan megszültük ezt magunkból. A Trafóban többször is fellépett Gundecha fivérek dhrupad énekléséből lett mintázva és lelassítva a fő téma, konkrétan ebből a számból. Emlékszem, kicsit féltünk attól, hogy ezzel az intróval sötétebb és komolyabb hangulata lesz a lemez anyagának, sokszor egy halotti toron vonulást láttam bele, a magas hang miatt egy lezáródó vasúti sorompó mellett. A szám kvázi dallama is a felhasznált énekmintából készült. További hatásként említeném Hortobágyi Lászlót, aki szerint egyébként az indiai zene nyugatiak általi befogadása egy teljes tévedésen alapul, ami a hippikorszak felszínességéből fakadó félreértésen alapszik, miszerint ez a zene a jóga, a szépség zenéje, holott sokkal inkább az extázisról és az exodusról szól, ami által ki tudtak szállni átmenetileg az emberek a földi nyomorból.
És miért féltetek a túl súlyos kezdéstől? Mert mi emberek nem szeretjük a súlyos dolgokat, sokkal inkább szeretünk szórakozni és szétszóródni, holott a Trembling Air - ahogy a legtöbb alkotómunka is - számomra sokkal inkább a koncentrációról és az elmélyedésről szól. Furcsa élmény volt szembesülni azzal, hogy egy ilyen neves amerikai producernek lemezt készíteni nem kis teher, főleg, hogy ő sokkal inkább az "eladható" zenei vonalból érkezett, de végül azt hiszem egy kompromisszumoktól mentes, teljesen önazonos anyagot tudtunk leadni, és valószínűleg ennek is tudható be a viszonylagos érdektelenség, kül- és belföldön egyaránt.
Egy ilyen nehéz kezdés után merre vettétek az irányt?
A második szám az egyik legkönnyedebb, legsodróbb zene a lemezen, nem túl tartalmas, nem tart igazából sehonnan sehová, inkább egyféle felütés: kicsit oldschool hangzású, mintha 20 évvel ezelőtti zene lenne, némi gamelánnal megfűszerezve. Azt hiszem, az indonézek ősi zenéjébe mindenkinek érdemes belekóstolnia, egy teljesen más hangolású, alapvetően ütőhangszeres nagyzenekari zene, aminek mindent elsöprő dinamizmusa és ritmusváltásai mögött elbújhat a legtöbb mai up-tempo buli zenéje. Itt egy példa rá.
Miért használnak más hangolást?
Alapvetően azért, mert az általuk használt metallofon hangszerek hangszíne (spektruma) ezt diktálja, így igazából európai értelemben vett harmóniákról, klasszikus zenei dramaturgiáról nem is beszélhetünk. Ettől függetlenül elég történetmesélősek a darabok, és az európai zenén nevelkedett ember számára nagyon szokatlan hangzású és struktúrájú zene ez. (Itt megjegyezném, hogy a hallás kondicionált, az hogy mit hallunk tisztának, legalább annyira a kultúra által meghatározott, mint amennyire a fizikai törvényszerűségek vagy a hangszerek sajátosságainak függvénye.)
Ennek teljesen kézenfekvő folytatása az ugyancsak furcsa hangolást használó harmadik szám, ami egy japán udvari szertartászene, a gagaku lelassítása. Furcsa módon ennek zongoraszerű hangja lett ezáltal, kicsit olyan, mintha egy slide-zongora lenne. A minta majdnem eredetije hallható a refrénben és a lelassított (mélyebben megszólaló) változata szól a többi részben. Véletlenszerűen dúr és moll akkordok képződnek egy adott hangnemben az eredeti mintából, ezzel még jobban elidegenítve az eredeti környezetétől a hangzó anyagot. Ha úgy tetszik, így szólalna meg a kolonialista fehér ember gagakuja. (egy példa gagakura)
Akkor a gyarmatosítás is része a lemez tematikájának?
Nem kimondottan, de igazából nem megkerülhető a téma: ha a fehér ember tradicionális zenékhez nyúl, a gyarmatosítás megkerülhetetlen. Hogy megint Hortobágyi László gondolatát idézzem: a tradicionális zenékből annyi marad fenn, amennyit a fehér ember az egészből megért, ami sajnos nem sok. (egy szemléletes kép)
A 'Like endless patterns' című szám hogy következett az eddigiekből?
Szerettünk volna egy számot, ami annak a zenei szcénának egy vicces újraértelmezése, amelyből Nicolas Jaar is eredetileg jött, és amelynek a hírnevét is köszönheti. Valóban van benne egy őszinte nyitottság, és az utóbbi időkben némi elmozdulás is az experimetnális zene felé, de bevallom, amikor ránk írt először, nem sokat tudtam a zenei munkásságáról, csak annyit, hogy valami népszerű dolgot csinál, ami engem egyáltalán nem érint meg. Idén januárban találkoztunk is vele New Yorkban, felhívott magához, és utána elvitt minket Brooklyn egyik legautentikusabb japán minibisztrójába. (3d gif emitt)
A 'Making their endless practices' a lemez legsúlyosabb és leghosszabb száma. Az eredetijét egyhuzamban vettük fel, ami 20 percesre sikeredett, abból kellett egy rövidebb verziót vágnunk, úgy, hogy közben megtartsuk az eredeti felvétel íveit, ami nem volt könnyű. Bár végig ment benne egy gamelán hangszerből átalakított ritmushang, mi egymás közt ezt csak drone-nak neveztük a folyós és karcos szintetizátor hangok miatt, egy zajos-buddhista drone-nak, ami a vietnami háború rémálom-emlékeinek egyfajta ördögűzése. A szám közvetlen folytatása (egymás után vettük fel a kettőt) a 'The ancient and continuous', ami alapvetően Kristóf Marci egyik írországi tengerparti élményéből táplálkozik, a tenger ritmusos hullámzását próbálja egyszerre vészjóslóan és nyugalmat sugárzóan elektronikus eszközökkel újraalkotni.
És mi az 'A' oldalon ez az egyáltalán nem ideillő zárószám? Mindenképp akartunk a drone után egy balzsamos masszírozást, fellélegzést, humort - ha úgy tetszik, így került ide ez a retro nyálszerűség, amihez Bartha Mátéék készítettek egy szép kis videót.
Amúgy két másik számhoz készült még videó, az egyik a New Yorki utunk egy összefoglaló anyaga Kristóf Marci felvételeiből összevégva (pont akkor temette be a Jónás nevű évszázados hóvihar a várost, ami életre szóló élmény volt).
A másik szám a 'Names or labels', amihez egy jó barátunk, Bertók Márton tett össze youtube felvételekből egy videót, ami egy újraértelmezése a számnak, egy olyan témát tett a középpontba, ami eredetileg nem volt benne: a szektások ijesztő és hátborzongató világát. A külföldi sajtó szerintem amúgy erre a számra gondolt, amikor azt írta, hogy vaporwave a zenénk, ami egy teljes tévedés, hacsak annyiban nem, hogy valóban egy lelassított zenei minta képezi az alapját, de nincs benne se nosztalgia, se retro-kúlság, se trendiskedés, sokkal inkább az, ahogy Kristóf Marci fogalmazta meg: az egyik legfélelmetesebb és legszebb zene, amit valaha csináltunk. Akárhogy is van, a lemez legtöményebb, legmonumentálisabb műve ez, egy olvasztótégelyszerű monolit. A szimfonikus hangzás mellett nagyon sok minden történik benne, dorne-szerű szintetizátorok köré a legkülönfélébb tradicionális zenei minták vannak hálószerűen összefonva (afrikai gyerekének, inuit éneklés, doromb stb.), és fontos kiemelni, hogy a szám dallammenetei randomizálva lettek kialakítva az eredeti kortárszenei mintából, amibe azért elég ijesztő belegondolni.
Az előtte lévő számban is van inuit éneklés, konkrétan egy bölcsődal a Baffin-szigetről, de mindez meg van csavarva a buddhista szerzetesek által fújt rag-dung kürt hangjával, afrikai gyerekek hangjaival, meg egy Oneohtrix-szerű műanyag hatású női énekhanggal. Ehhez a kiforgatott bölcsődalhoz hasonlóan rituális szám a 'Thus they celebrate', amiben elefántcsontparti lányok furcsa cuppogó hangokból álló játéka egy Labrador félszigeti inuit énekkel van összefűzve. (inuit példa)
Miért szerepel ennyi inuit hangminta?
Ez inkább véletlen. Szerettünk volna földrajzilag a lehető legreprezentatívabbak lenni, de ez egy lehetetlen feladat, egyszerűen azért, mert nagyon sok zene egy adott régióban sűrűbb-sokszínűbb, máshol nagy területeken is egyöntetű, nem beszélve arról, hogy számos vak folt van, ahonnan nem álltak rendelkezésünkre felvételek, főleg azért nem, mert nem is nagyon vannak. Egyébként főként az UNESCO átfogó és nagyon színvonalas gyűjtéséből válogattunk, érdemes szemezgetni belőle!
Akkor nevezhetjük ezt a lemezt világzenei lemeznek? Semmiképp se hívnám annak, mert nagyon nem szeretjük a world music kategóriát. Az elsősorban egy olyan kommerciális célokat szolgáló elnevezés, ami mögött a legtöbbször teljesen koncepciótlan-eklektikus-zagyva zenék sorakoznak. Inkább azt mondanám, a lemez abból a vágyból született, hogy a világ különféle törzseinek és etnikai csoportjainak hatalmas és kimeríthetetlen, sokszor több ezer éves zenei tradícióját csak jelzésszerűen mutassuk fel a hallgatónak, és a tisztán elektronikus zene eszközeivel megpróbáljunk egy kicsit újat létrehozni.
Minden számról esett szó már, vagy van, ami kimaradt?
Kettőről nem beszéltünk még. A 'Speechless yet echoing' Shunryu Suzuki zenmester előadásából van szétvagdosva és randomizálva. Az előadás témája egyébként a hang és a zaj közti különbségről szól buddhista szempontból, ami nagyon érdekes, zenészként meg főleg: lényegileg bármilyen hang akkor válik zajjá, ha zavarja a tudatunkat. John Cage is a buddhizmusból vette az alapötletét, és jutott el a híres 4:33-ig. Azt hiszem, igazából nincs zaj, se zene, csak hangok vannak, a levegő rezgései, amik összeállhatnak valamivé a hallgató tudatában, és azokat el lehet kezdeni különböző címkékkel illetni, de ennek nincs sok értelme, mármint a dolog nem érinti a lényeget. A hang pedig a levegő rezgése-remegése, és ez a zárószám címe is ('Trembling of the air'), ami egy nagyon finom, selyemszerűen sejtelmes sugallása annak, amiről ez a lemez szólni akar.