Mindannyian sebeket hordunk. Láthatatlan tintával írt történeteket a lelkünk bőrére.
És mégis, milyen könnyen ítélkezünk.
Egy mondat, egy mozdulat, egy elcsípett arckifejezés – és már el is döntöttük, hogy „ő ilyen” vagy „ő olyan”.
Pedig senki sem az, aminek elsőre látszik.
Még másodikra sem.
Az ember nem egy szín, hanem egy festmény.
Nem egy mondat, hanem egy regény.
Sokan csak túlélnek. Napról napra.
Aki hangos, lehet, hogy csak azért kiabál, mert senki nem hallgatja meg.
Aki rideg, lehet, hogy csak védi azt a kicsi, reszkető gyermeket önmagában.
Aki távolságtartó, lehet, hogy egyszer már nagyon megsérült.
És mi mit teszünk?
Ahelyett, hogy olvasni próbálnánk egymásban, csak címkézünk.
Mint amikor egy könyv borítójára nézünk, és azt mondjuk: „Ez nem érdekel.”
Pedig lehet, hogy az lenne az a könyv, ami megváltoztatná az életünket.
Az ítélkezés valójában nem róla szól.
Hanem rólunk.
A mi félelmeinkről. A mi bizonytalanságainkról.
A szeretetlenségünkről.
És arról, hogy elfelejtettük: mindannyian ugyanabból az anyagból vagyunk.
A lélek nem fekete vagy fehér.
A lélek árnyalat. Rezgés. Történet.
Ne ítélj. Szeress.
Ne minősítsd – ismerd meg.
Ne húzz rá címkét – tartsd a szívedet nyitva.
Mert amire a másik ember a legjobban vágyik, az nem a véleményed –
hanem az, hogy lásd őt. Igazán. (Todorovits Rea) #TheAcsakazértis ♾️
