Magyar Narancs
Interjúnk Horthy Istvánnal a filmről, amelyben nagyapjára emlékezik vissza.
MN: Úgy tudom, hogy kamaszként vált a Szubud mozgalom elkötelezettjévé, majd 25 évesen muzulmán hívő lett, innen a Sharif név. Azóta több mint 50 év telt el. Ugyanúgy vélekedik hitről és vallásról, mint fiatalemberként?
HIS: Röviden szeretném elmagyarázni, hogy mi az a Szubud, mert ha úgy gondolja, hogy az egy vallás, akkor tévúton jár. A Szubud egy olyan individuális belső tapasztalat, amelyben megtalálhatjuk összeköttetésünket a saját lelkünkkel és az isten akaratával. Tulajdonképpen ez vezetett el engem az iszlámhoz, de ez nem azt jelenti, hogy összefüggés lenne a kettő között, hogy a Szubud következménye lenne az iszlám. A Szubud következménye bármilyen vallás lehet, a keresztény hit vagy a buddhizmus is. Én azért kötöttem ki az iszlámnál, mert az egy nagyon egyszerű vallás, és számomra nagyon jól működik a Szubuddal együtt, mondhatnám úgy is, hogy „nagyon kényelmes” nekem. És ez az érzés, ez az elkötelezettség 50 év alatt semmit sem változott, épp ellenkezőleg. Ma sokkal mélyebben hiszek a Szubudban és az iszlámban is.
MN: A magyar kormány megosztó politikájának egyik legfontosabb eleme már évek óta a bevándorlók démonizálása, ami egyúttal iszlámellenes hangulatot is teremtett Magyarországon. Mi a véleménye erről a politikáról?
HIS: Távol élek Magyarországtól, nem érzem magam feljogosítva, hogy bármiféle markáns álláspontot megfogalmazzak a hazai politikával kapcsolatban. A megosztottság nagy fájdalmat okoz nekem, és remélem, nem tart örökké. Magyarország kis ország, homogén lakossággal, ezért az ember azt várná, hogy legalább mi képesek vagyunk összefogni a saját érdekünkben. Annyit azért elmondhatok, hogy a rasszizmust – ahogy az antiszemitizmust is – elmebeteg dolognak tartom