Therapy cover X #Writecast

Writecast project by @tulgondoltam & @farosmici

[therapycover]

Asztal két főre!

Therapy cover X #Writecast🍄‍🟫🪐

Kilencedik epizód - második rész

„Az emberek nem szeretnek általánosságban ilyen mélységekbe belemenni, ami 600 oldalas fantasy az is azért annyi, mert a cselekményszál rohadt összetett (néha már erőltetetten).” – Bellango

Nem vagyok meglepve. Én is húzom a szám a hosszú könyvekre, mert nehéz. Írni jobban szeretek, mint olvasni. Néha jobb lenne csak fogyasztani a könyveket, amibe belefér a 600 oldalas Tolkien vagy pl a George R.R. Martin Trónok harca regénye. Érdekel a sztori, imádom a szálakat, de még a sorozatot sem tudtam végig nézni. A fogyasztók és az alkotók metszetében van egy lyuk és abban vagyok én, ezért inkább simsezem.

„Most ez lehet hülyén fog hangzani, de POV-ból csak úgy tudok írni, ha az a bizonyos kiskapu épp nyitva van az agyamban a karakter felé. Ha be van zárva, hiába rángatom, nem fog kinyílni.” – Bellango

Teljesen megértem, idén kétszer tudtam elkapni azt a flow-t, amitől a karakterré váltam írás közben. Először csak néztem a helyszínről egy képet (simsben építettem meg a szobát), majd elképzeltem egy szálat a sztorimból és egyszerűen csak kijött belőlem valami. Tudom, vagy legalábbis kezdem megtudni hogyan kell előcsalni, viszont ez a módszer egyéni. Olvastam olyat (valakitől), hogy ő napszemüvegben éri el ezt az állapotot, és ez megint csak ahány ház annyi szokás.

„Először azt hittem te vagy a profil mögött.” – Bellango

Szerintem azt tudnád, ha így lenne. Mindenesetre jól esik, hogy ennyit gondolsz belém, de még jobb az, hogy van egy VALÓDI olvasónk, aki ÍRNI kezdett. Talán az a legjobb, hogy Gizmo kapcsolódik hozzánk és az írásai alapján  mi  is kapcsolódunk hozzá, tehát amit itt csinálunk az fertőz, mint a pestis. (Jó értelemben). Köszönjük Gizmó!

„Tegye fel a kezét, akit érdekelne egy olyan projekt, amiben kezdő írók műveit elemeznénk. ÉN!” – Bellango

Asztal két főre.

„Mikor érezted magad utoljára csalódottnak? Miért és hogy jöttél ki a csalódottság gödréből?” – Bellango

Ez nem egy hajnal hármas kérdés az fix. Nem emlékszem, hogy mikor voltam valóban nagyon csalódott. Inkább ilyen részlegesen jön elő. Például amikor valami nem sikerül, ilyen volt a Miczi Decor a múltkor, annál azt éreztem, hogy akkor ott bassza meg az egész. Közben átgondoltam és rájöttem, hogy igazából még nem is állok rá készen és csak nyomás lenne. Viszont jó volt néhány napig érezni, hogy számít, amit készítek, főleg miután Lengyelországból jeleztek vissza. Az írásnál is érzem ezt, talán most már egyre kevésbé, de azért még jelen van. Időnként saját magam miatt leszek csalódott és ebből az egyetlen kimenetel, ha végig gondolod minek miért kell történnie. Nálam most a stagnálás időszaka ilyen.

Melyik az a reklám, ami agyonidegel a social médiában? Nálam ez most a Pinterest marketing. Mármint értem, hogy mi a lényege, csak ezt úgy adják elő, mintha három moodboard, öt random fotó és egy blog (mert azt sem kell felépíteni), ami természetesen ott lenne, és ebből már folyik is befelé a della. Ez olyan, mint amikor azt mondják egy hajléktalannak „Vegyél egy házat, hogy ne legyél hajléktalan.” – oh baszod, hogy erre még nem gondolt senki.

A végére, mert már rég volt kvíz: Quiz: Melyik desszert vagy te? Fedezd fel személyiséged most! Nagyon izgatott vagyok mi leszel.

[therapycover]

Költészet vagy senyvedés?

Therapy cover X #Writecast 🍄‍🟫🪐

Nyolcadik epizód - második rész

„Ezt még szokom. Mert általában mindent túldimenzionálok. Ha megkérnek, hogy írjak egy egyszerű bemutatkozást, azt is megcsavarom háromszor, aztán lesek, hogy a visszajelzés a következő: nem erre gondoltunk.” – Bellango

Az a legnagyobb félelmem, hogy túlmagyarázom az írásaimat, és bár még nem dolgozom rendszerszinten a sztorimon, már előre stresszelem magam a jövőt illetően. A Chat GPT- vel vannak különös problémáim (teljes mértékben én vagyok a hibás, amiért időnként használom és véleményt kérek tőle!), mert állandóan belém áll, hogy a szövegem túlmagyarázott. Tetszik, hogy odáig jutott a technológia, ahol egy szaros bot, mondja meg mi számít túlírtnak, vagy hogyan kell megfogalmazni egy szöveget normálisan. Chat GPT be like.

„Szerintem egy író életében (elnézést mindenkitől, aki ezen felhördül, de én annak tartom magam, nem profinak, de írónak) nagyon fontos, hogy a mélypontokon át tudjon lendülni, megtalálja a megfelelő eszközt az átlendüléshez.” – Bellango

Nincs miért elnézést kérned. A szitu egyszerű, aki képes felhördülni azon, hogy mások minek látják/ nevezik magukat azoknak tényleg venniük kell egy szatyornyi életet… hamarosan jönnek a JOY napok.

„Nekem Mici tolta az arcomba ezt az eszközt” – Bellango

Szeretem, amikor saját magamra hivatkozhatok egy írásban, mert jól néz ki. Én már annyi mindenkinek próbáltam írással kapcsolatos eszközöket adni, hogy mit és hogyan csináljon mire rájöttem, hogy talán emberek fel sem fogják a mondanivalómat. Egy évvel ezelőtt még én sem fogtam fel semmit abból, amit most csinálok. Sőt egyik nap arra gondoltam, hogy az agyamban egy orbitális ősrobbanás keletkezik, amikor tudatosul bennem a következő eszköz az íráshoz. Megnyílik a következő szint, mint a videójátékokban. Remélem mások is ezt érzik a saját eszközeikkel.

„Az utóbbi rész óta rájöttem, hogy a regényírást pihenőpályára teszem. Nem az én utam. Egyelőre. Sokkal jobban élvezem a novellák világát és nem akarom magam valami olyasmibe hajszolni, ami elveszi az írás iránti szenvedélyemet.” – Bellango

Imádom, hogy ezt mondod, mert így kevésbé érzem magam szarul amiért teljesen beleveszek a világépítésembe. Az ok-okozati láncolat a rendszerépítés, a világ szabályok bővítése, illetve a generációs öröklődés a nagy térkép összeállítás ugyanolyan szenvedéllyel tölt meg, mint téged egy novella. És ha belegondolunk egyikünk útja sem a hagyományos regényekben rejlik, hanem az odavezető ösvényen. Gyűlölöm a lineáris írást, így amikor azt mondod, hogy pihentetsz valami nagyot a szikra megtartásáért, akkor nem érzem a nyomást amiért ugyanezt megteszem. A jelenetekhez, azaz a POV íráshoz is kell az a bizonyos flow, mert különben csak nézem a fehér képernyőt. Tanácsolni tudom, hogy írj annyi novellát amennyit jól esik, azokat is ki lehet adni regényként (majd egyszer).

„Van ebben valami igazán szívfacsaró, hogy lelkironcsnak kellett lennie a múlt emberének, hogy olyasmiket tudjon papírravetni, amit még száz évekkel később is nagy becsben tartanak a művészet kedvelői.” – Bellango

Mégis minden irodalomtanár úgy olvassa fel ezeket a műveket, mintha a legszaftosabb dark romance regény, legfrissebb kúró jelenete lenne.

„Én igyekszem egészséges ember lenni, főként mentálisan, mert a cukorról nem tudok lemondani.” – Bellango

Igen. A cukor. Annyira igyekeztem tőle megválni és mégis lehetetlen. Nem csodálkozom még egyes drogokat is azzal szoktak felütni. A sütés szenvedélyéről, meg képtelen vagyok lemondani. Aki azt mondja, hogy a zero cukor ugyanaz, vagy bármilyen helyettesítő az nagyon kedvesen áltatja magát.

„Az ember ilyen furcsa teremtmény, nem? Mindig akkor akar dolgokat csinálni, mikor rohadtul nincsenek meg hozzá az eszközei meg az ideje.” – Bellango

Jaj, igen. Régebben mindig a munkahelyemen arról fantáziáltam, hogy ha most felmondok mennyi időm lesz arra, amit valóban szeretnék csinálni. Amikor van idő, akkor meg ott van a „majd holnap” halogató spirál. Néha engedni kell annyit, ameddig lecsapoljuk az ötleteinket, különben elkezdődik a tengődés.

„A cím javaslatom: Ön(kényes)kiadások” – Bellango

Megszavazva. Remélem Gizzzmo olvasónk, azt a művet is követni fogja. Vicces lenne, vagy inkább megtisztelő? Nem is tudom.  

Date: 2026/május/11

[therapycover]

A vagina paradicsom ízű!

Therapy cover X #Writecast 🍄‍🟫🪐

Hetedik epizód - második rész

Remélem mindenkinek jól teltek a húsvéti ünnepek. Utólag is kellemes együtt töltött POLITIKAMENTES, perceket kívánok! (Ezt csak azért írtam bele, mert ha most sokan olvasnátok biztos rosszul esett volna, hogy olyan nyomorékul posztolunk időnként, hogy még köszöntést sem írtunk. Hupsz.) És ha már percek, akkor…

„Eltelt negyedév 2026-ból. Januárban azt gondolja az ember, mikor a fogadalmakat nyálazza egymás után, hogy RENGETEG idő van arra, hogy eleget tegyen ezeknek az esküknek.” – Bellango

Hát egy kicsit be vagyok szarva most, hogy ezt leírtad. Elsősorban nagyok sok mindent terveztem erre az évre, aminek a negyede már elment. Egy kicsit aggódom azért, amiért láthatatlan munkákat végzem, még azok ellenére is, hogy ez később hasznos lehet. Olyan szörnyű, hogy időnként belekezdek dolgokba, és nem jönnek össze (konkrétan semmi). Biztos ennek is megvan a miértje. Kár, hogy a valóságban nem vagyok ennyire produktív, vagy fele ennyire sem.

„Ez a mondat elindított egy gondolatfolyamot: vajon, ha már teherként gondolok egy sztorira, akkor mindenképp le kell zárni? Vagy ha elég kitartó vagyok, akkor át tudom magam tolni ezen az érzésen, felül tudok rajta kerekedni, hogy befejezzem?” – Bellango

Ez attól függ, hogy mi a sztori és milyen típus. Ha a regényed alapjáról beszélsz, akkor érdemes írnod a timelinet, és felfűzni, hogy miket szeretnél megírni, illetve miket írtál meg. A Szóhányás azért volt más, mert csak a saját gondolataim szemetese volt. Az abból jövő energiát, meg akartam menteni, hogy itt fel tudjam használni (ja, meg untam már az okoskodást).

„Tényleg szeretnék megtanulni az állatok nyelvén. Nem lepne meg, ha kiderülne, mennyivel civilizáltabban állnak egyes dolgokhoz.” – Bellango

Jöjjön egy kis spiri idő. Egyik nap arra gondoltam, (amikor egy családtagot hallgattam a húsvéti ebédnél), hogy létezik Indiában a pálmaleveles jóslás. Háromezer évvel visszamenőleg már tudták, hogy kik lesznek azok, akik majd most hinni fognak ebben, és azoknak megírták a sorsát. Többet is, mert több kimenet létezik. Elvileg van az alapnyelv, azt lefordítják angolra és azt a saját nyelvedre. Ez több kérdést is felvet igen. Nem akartam rosszindulatú összeesküvés elméletet gyártani az alapból több sebből vérző sztorihoz, így csak arra gondoltam, hogy: Az állatok egy szervezetben működnek, akik figyelik az emberi fajt. Bezzeg, ha én mondom hülyének néznek.

„Gondolom azt feltételezik, hogy ez legtöbbeknek otthoni kereteken belül megadatik.” – Bellango

Nem tudom, nem akarok feministáskodni, viszont ez egy évszázados „női probléma”, tehát teljesen érdektelen a világban. Egy férfi írónak valószínűleg nem feltétlen kiváltsága, hogy egy random épületben kelljen dolgoznia, mert otthon is megteremti magának a légkört. Az viszont nagyon érdekes, hogy millióan feszülnek ebben világszerte és még sem találtunk erre átfogó megoldást. (Ha valaki tudja, hogy ez létezik az világosítson fel.) Néha, csak összeülnék alkotókkal egy meetingre, miközben egy ötlet ládába dobálunk javaslatokat, hogyan könnyítsük meg a jövő generáció életét. Igazából a fejemben, ezt minden nap csinálom.

„Micsoda meglepetés, hogy nekem is az a kedvencem!” – Bellango

Ha már gasztronómiai szokásainkról írunk, akkor tudnod kell, hogy sokáig elutasítottam a rizst, mert nem vagyok kínai. A kukoricás rizs vagy rizibizi (ki minek mondja), ennek a teljes ellentéte. Úgy passzol egymáshoz, mint sajthoz a gulyáskrém. Ja, amúgy külön listát tudnék írni arról, hogy milyen kajákat eszem, amire mások csak wtf fejjel néznek. Nem vagyok oda a hidegtálért, csak azért eszem, mert van rajta gulyáskrémes sajt és petrezselyem, ez az abszolút comfort snack számomra, illetve a kígyóuborka.

„Nem értem miért nem lehet heti szinten szállítani. Bár ez a szelektív hulladékgyűjtés is nagyjából arról szól, hogy nyomjuk rá a kis emberre a felelősség terhét.” – Bellango

Engem csak az basz fel, hogy szelektálva gyűjtünk, aztán a szeméttelepen meg összeöntik. Akkor minek? A másik, ami nagyon irritáló, hogy egyes helyeken csak annyit visznek el, amennyi a kukába belefér és ha mellé teszel egy pici zsákot ott hagyják. Elviszik, ha adsz nekik pénzt. Őszintén nem vagyok fukar, de kb 200ft-ot adnék azért, hogy felvegye azt a nyomorék zsákot és elvigye a többivel. Tehát akkor hol a tudatos környezetbarátság? Egyetlen egy jó dolog van abban, amiért Európa környezettudatosságra hajt, ettől civilizáltabban érzem magam. Ennyi. Lehet azon vitatkozni, hogy kik miatt döglenek ki a jegesmedvék vagy az élővilág.

„Az nem tudom mennyire abnormális, hogy már az outfitet is kitaláltam, miben jelennék meg a két személyes író talira, csak hogy passzoljon ehhez a Pilvaxos vibehoz. Ideje előkapni a bölcsész szetteket. Hosszú ballonkabát, svájci sapka, bőr bakancs, egy kötet Pilinszky összessel a hónom alatt. „ – Bellango

Innen kell megtudnom, hogy nem vagyok bölcsész vibe? és soha nem is voltam. Nem tudom magam elképzelni egy írói talin, alkohol nélkül. Valószínűleg olyan outfitet választanék, amitől az aurám farmol. Amiket felsoroltál azokból egyik darabom sincs meg. 

„Sokáig nem szerettem a paradicsomot, szerintem már 25 is elmúltam mire rájöttem, hogy milyen finom, főleg, ha koktélpari, az olykor tényleg annyira édes, hogy gyümölcsnek is elmenne.” – Bellango

Most meg fogsz lepődni, de a paradicsomnak vagina íze van vagy a vaginának van paradicsom íze. Azt, hogy ezt honnan tudom, az már részletkérdés. (Fiatalság bolondság.) A koktél paradicsom tényleg édes és van benne valami nagyon finom íz, föld vagy napsütés. Arról beszélek, ami a kertedben nő egy palántáról, vagy a teraszod balkonjából. Imádom azokat a paradicsomokat, amiket leszakítok az ágról, megtörlöm a pólómba és a napsütötte melegen megeszem. A nagyszüleim kertjében mindig volt paradicsom, és minden reggel ezzel fogadtak a szomszédban. Ez egy életérzés.

,,Ha már kezdő írók: találjuk ki a kritikával foglalkozó rovatunk címét!” - Bellango

A gyöngyszemet a végére hagytam. Volt egy jó ötletem amikor ezt a részt elolvastam tőled. Szerinted tudom, hogy mire gondoltam? Komolyan írnom kell egy naplót minden nap az aktuális gondolataimról. Régebben is csináltam ilyet, csak az unalmas és panaszkodó vibe-ra épült, ellenben most több rendszert érzek magamban. A címre még visszatérünk. 

Date: 2026/április

[therapycover]

Kukoricás rizsa

Therapy Cover X #Writecast 🍄‍🟫🪐

Hatodik epizód - második rész

„Az egész Writecast és a személyem is mondhatni a te szóhányásaiddal elindított univerzum mellékzöngéi vagyunk.” – Bellango

Bizsergető érzés ezt olvasni. Na nem azért, mert egyfolytában „polírozod” az egomat, amikor megdicsérsz, hanem mert működik a katalizátor szerep. Ami kettőnk között zajlik az a mentális teremtés struktúrája, ezért nem hal meg.

„Tökéletes ívet vezettél az elmúlt hét hónapban, taníthatnád a Netflix íróinak, hogyan fejezzenek be valamit úgy, hogy a fogyasztó közönség ne azt érezze, miután elsötétül a képernyő, hogy “ez mi a jó büdös szar volt?” – Bellango

Ez egy kicsit vicces, de pont emiatt nem fejezek be sorozatokat, amiket egyébként sokáig követtem. Kétféle kimenetel van. A stílusos lezárás, ami esetemben egy teljesen reális megoldás volt. Illetve a végletekig elhúzzuk és elbasszuk a teljes ívet borzalom, mert abban van a pénz. Ne adj isten, ha a jövőben egy komoly felfutott író válna belőlem, akkor mindig emlékeztess arra, hogy: A PÉNZ NEM MINDEN és tudni kell időben kiszállni. (Ezen nem aggódom, még évekig nem fenyeget ez a veszély).

„Ahogy olvastam az utolsó sorokat egyfajta elégedettséget éreztem és csak remélni tudom, hogy te is hasonló érzelmekkel publikáltad az utolsó szóhányásodat. De azért bevallom, ahogy írom ezeket a sorokat elkapott egy kisebb keserédes hangulat.” – Bellango

Azt érzem, hogy lekerült a vállamról egy olyan projekt, amit már csak muszájból írtam. Elhatároztam, hogy lezárom, de még hetekig gondolkodtam rajta. A végét tényleg úgy terveztem, hogy lezárjam, másrészt összefoglaljam a saját fejlődési ívemet, és hát ez sikeres volt. A tumblr jobban preferálja a stílusomat a wattpaddel ellentétben. Ezzel a módszerrel szűröm a lángoló elméket a projektekhez. (Ez lehetne egy újabb projekt neve, akár egy különkiadás címe is). 

„Azt hiszem pont ez választ(ana) el minket bármely más emlős élőlénytől, de még nem sikerült megugrani ezt a mércét sem.” – Bellango

Nem is tudom, hogy sírjak vagy nevessek, amikor a 21. században, még mindig állatok vs. emberek szaporodási mércéjét elemezzük. Egy szaftos társadalmi pornót lehetne írni ebből, ami egy külön részt elvinne. 

„A napokban olvastam egy cikket amiben az állt, hogy egy kulcsra zárható szobára és anyagi háttérre van szüksége egy alkotni vágyó nőnek, amivel teljes mértékben egyetértek.” – Bellango 

Amikor elkezdtem a Szóhányást, csak erre tudtam gondolni. Egyéb írásaimhoz is idő és helyiség kellett. Végül arra jutottam, hogyha lesz pénzem (és tényleg megtehetem anyagilag), kifogok dolgozni egy rendszert ehhez. Mert sokszor nem az idő a probléma, hanem a háttér. Most már szarok bele és gépelek mások előtt (úgysem tudják mizu), de erre a szintre el kell jutni. A társadalomnak szüksége van egy alkotói házra, amiben szobákat bérelhetnek x órára. A szobában csak ő lesz és a gondolatai. 

„Ha megtehetném, úgy kezdeném a kreatív életutamat, hogy elutaznék valahová, egy eldugott helyre, mondjuk egy erdőbe, egy kőházba és egy hétig csak lesnék ki a fejemből, hagynám, hogy elhiggyem: nincs más dolgom az íráson kívül.” – Bellango

Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy amióta sokat vagyok napközben egyedül és tudom, hogy az éjszaka is így fog eltelni, azóta figyelnem kell magamra, nehogy bedobjam a pánikroham kártyát. Szóval, ha egyszer úgy alakul, hogy bejössz, akkor én kimegyek őrködni. 

„Azt hiszem én az első résznél éreztem hasonlóan, pedig nagyon izgatott voltam a projekt miatt, mégis miközben írtam azt érzetem, hogy hűűű én csak rizsázok itt össze-vissza, van értelme egyáltalán?” – Bellango

A legjobb az egészben, hogy egyáltalán nem látszódott rajtad, vagy a szövegeden. Ez gondolom annak is köszönhető, hogy nem a kezdő írok; kezdő írói álltak össze egy mentális pingpongra. Amúgy a kukoricás rizsa a kedvencem.

„Tőlem elég távol állt ez a fajta írásmód, mielőtt belevágtunk ebbe az egészbe, de úgy érzem így a hatodik rész végénél már egész jól belerázódtam.” – Bellango

Van egy klisé szövegem ilyen helyzetekre. A komfortzónádból ki kell szállnod! – Ezt mondom én, aki évekig nem ment se előre, se hátra. Sokaknak ez az állapot még mindig egy valódi kép. Ellenben ezek a hajnali írások 3:30 -kor, talán elég erősen megcáfolnak mindkettőnket.

 Ja amúgy mondok valami vicceset…

Vicc eset. – április 1 (ma) a szar viccek világnapja! BAZINGA

„Néha ez a problémám, hogy támad egy jó ötletem, de nem írom le mert, “úgysem felejtem el”. Plot twist: elfelejtem.” – Bellango

Ez a Writecast legyen a digitális naptárunk. Amióta elköltöztem még nincs naptáram, és sosem tudom mikor viszik a papírt. Nálatok mikor viszik? Ott is kéthetente? Őszintén lehet jobb lenne, ha a hűtőre írnád fel miket akarsz írni, és ide a bevásárlólistát, legalább tudnám mit főzzek én is. Mert nem lehet minden nap muffint enni!! BAZINGA 

„Nem tudom lenne-e kedved esetleg oda eljönni velem? Hogy előbb lelépjünk és beüljünk meginni valamit a sarki restiben. – Bellango

Mivel diskuráltunk az ötletről, és megbeszéltük, hogy miért NEM lenne alkalmas, így arra gondoltam, hogy maga a dátum nekem tökéletes, kisebb helyszín módosításokkal. A pontos részleteket FAX-on küldöm.

Ui: Resti kifejezéstől úgy érzem magam, mint Petőfi a Pilvaxban. Elég luxi. 

Eddig minden tesztem negatív volt. Mármint nemibetegség, kábszer, alkohol, de a gyümölcs tesztben egy kibaszott paradicsom vagyok. Nálam ez is abszolút negatív, ugyanis a paradicsom egy zöldség. Sóval eszed vagy cukorral? Na ugye. (Ezt a laposföld hívők miatt kénytelen voltam megosztani magamról.)

Date: 2026/április/1

[therapycover]

Dögölj meg Március!

Therapy cover X #Writecast 🍄‍🟫🪐

Ötödik epizód - második rész

Hű! Eltelt egy hét úgy, hogy nem történt semmi, és mégis minden. Hét hónap után sikeresen lezártam a Szóhányást a #26 epizóddal. Őrület volt ez az idő. Minimum úgy érzem magam, mint aki most tért haza Tibetből egy fél éves önismereti expedícióról. Az említett rész utolsó hat pontjáról nagyon sokat tudok mesélni később. Részletesebben kibontani a függőségeket, elemzéseket írni, és gondolatokat építeni. Az a jó a Writecastben, hogy egy életen át lehet írni. Minden nap felkelve, lesznek új érzések, gondolatok, amik szeszélyesen mozgatják a fantáziát.

Izgatott vagyok, ha arra gondolok, hogy évekkel később ez a páros gondolatspirál, lényeges dokumentációkat fog adni arról, hogy hol született meg két alkotó agya. 

Néhány szó arról, hogy ezt a rész már napok óta írom. Huszonöt alkalommal szakadt meg a gondolkodásom, amikor a gondolkodási modellemet elemeztem. Aztán nemes egyszerűséggel nyitottam egy új word lapot, hogy leírjam végre milyen egy orosz dinasztia és hogyan működik Volkov, mint egy patriarcha. Két gondolati multiverzum között, a gázon rotyog a borsófőzelék.

Date:2026/március/13

Egy isteni csoda kellett ahhoz, hogy ismét leüljek és írjak. Nagyon elvagyok maradva ezzel a résszel, és úgy az élet minden területén a többi teendőmmel is. A március nem arról szól, hogy mennyire produktív a hónap, ez most a sodródás és a kételkedés időszaka. Nem arról van szó, hogy nem érzem jól magam, de napi szinten gondolok arra, hogy: „ki vagyok én, ha nem írok?” – Talán nem is kell megválaszolni. Nem tudom.

Azért azon nevettem, amikor Bellango betette az ital kvízt, azt azonnal kitöltöttem. Természeten screent nem csináltam, de egyébként Pálinka voltam. Ez ironikus, mert utálom ezt az italt, és magyar létemre még sosem kóstoltam meg. Senki nem tudott rávenni, semmilyen alkalomkor, hogy én azt a förtelmet nyalogassam. Köszönöm szépen, de kínoztam eleget a gyomrom a tequilás időszakomban.

A biztonság kedvéért újra kitöltöttem a kvízt, most már bor vagyok. A bort is utálom. Belőlem éhen halnak a kocsmárosok.

Bellango te milyen ital vagy? Ajánlom, hogy töltsd ki egyszer, majd egy héttel később is. A bor jellemzője talán közelebb áll hozzám jelenleg és talán ez az oka annak, hogy a kapcsolataim sorba mennek a süllyesztőbe. Tavaly voltam egy borkóstolón, de jobban élveztem a badacsonyi panorámát és a snacket, mint a borokat. Fogalmam sincs mit kell érezni és van egy olyan érzésem, hogy az emberiség fele szintén nem tudja. Egyszerűen csak nem akarnak kimaradni egy fancy programból, amit aztán instára, facebookra és tiktokra posztolnak. (A FOMO jelenséghez, majd később visszatérek). Szórakoztató a szó, amit hiányolok. Nem mindenki gondol annak, mégis napokig tudok magamon nevetni, ez az, ami megkülönböztet engem Sheldon Coopertől.  

„A 23 év alatt lehet, hogy sosem beszéltünk ugyanazon a nyelven, csak én sokáig úgy tettem, mintha kölcsönös lett volna a kommunikáció.” – Bellango

Kevesebb rossz érzés van annál, mint amikor egy hosszú barátságban kiderül, hogy végig egyoldalú élmény volt. A barátságok elvesztése ráébresztett arra, hogy nem mindenhez kell százszálakos érzelmeket kapcsolni. Analitikus szemmel, jóval több energiát és fájdalmat megspórol az ember. Idővel rájöttem, hogy nem is a személyek hiányoznak, hanem az időszak és a verzióm, aki akkor élt. Egy tizenhárom éves barátság után évekig szenvedtem és ez nem fair. Nem is tudom, hogy Gizsa szenvedett-e, bár szerintem nem. Hogyan szenvedhet valaki, aki képes azt mondani négy év közös világépítés és tervezés után, hogy: „Ezt csak miattad csináltam.” – Még mindig tudni akarom, hogy miért csinálta. És valószínűleg sosem fogom megtudni az okát. Egyszerűen alkalmatlan vagyok az „átlagos” barátságokra.

„Irigy voltam és csak később jöttem rá, hogy mekkora balfasz voltam, hogy nem tudtam hálás lenni azért, amiért nem tudtam abban az évben eljutni külföldre, meg úgy igazából sehová. (Egy igen jó dolog állt ennek a hátterében, de a konkrétumokat az olvasó képzeletére bízom)” – Bellango

Talán tényleg nem vagyok szellemileg a toppon, mert minimum négyszer kellett elolvasnom, hogy mit írtál ide. Nagy nehezen felfogtam, hogy „mire gondol a költő.” A téma mindig a FOMO jelenség. Régebben sportot űztem abból, hogy azt mondtam nem megyek, majd nem hívtak. Egyrészt élveztem, hogy nem kell mennem, másrészt rettegtem, hogy kimaradok valamiből. Néha még érzem ezt a családi eseményeknél, ami persze keveredhet minimális bűntudattal is.

(Ha ez most podcast lenne, akkor élőadásban néztétek volna végig, ahogy az utolsó mondat után lecsapom a laptop tetejét és egy órán át tartó sírásban kötök ki. Érdekesek az érzelmek, amik egy alkalommal kiborítanak, azok négy nappal később csak annyit váltanak ki belőlünk, hogy: „meh”) – Elég gyors a feldolgozási készségem, vagy csak tényleg elfogadtam, hogy nem irányíthatok mindent.

„Az elfogadás harmóniát hoz a mindennapokba és én elfogadtam a múltat, elfogadom a jelent, és elfogadom azt is, amit a jövő tartogat. A különbség csak az, hogy a jövőre még van ráhatásom, a múltra pedig már nincs.” – Bellango

Örülök, hogy ezt írtad, mert pont erre volt szükségem. Az elfogadás egy opció, mindenre, amivel már nem tudunk dolgozni, mert többé nem rajtunk áll. Ezt még gyakorolnom kell, és talán az egész emberiségnek egyaránt. 

„Nagyon remélem, hogy igaza lesz azoknak a jövendöléseknek, miszerint a Millenial és GenZ generiáció fogja felnevelni azt a generációt, akik a történelem során a legegészségesebb mentális állapottal fognak rendelkezni. Négy generációval később lehet el fogjuk érni, hogy kevesebb legyen a mentálisan sérült ember, mint az egészséges.” – Bellango

Sokat dolgozom a karakter pszichológiával, mert élvezem, hogy családfákat és élet modelleket tudok létrehozni. Az első „évadban” (ha lehet ezt így mondani), még nagyon erősen figyeltem, hogy a világomon belül is a GenX-et és a GenZ-ket külön szedjem, más módszerekkel forgassam az életüket. Fikción belül, létrehoztam a saját életutamat, karakterekre lebontva és megfigyeltem, mik a lehetséges utak ahhoz, hogy egy teljes generáció „egészséges” legyen. Jelenleg már dolgozom a „második” és a „harmadik” évaddal is, mint mintázatok és ráhatások. A tapasztalom az, hogy nem lesz sosem egészséges generáció, csak maga a trauma alakul át. A traumák felszakításában először a szülőknek kellene meggyógyulni, aztán gyereket vállalni. A sima szaporodásból eddig még nem történtek csodák. Én például úgy teszek a transzgenerációs felszabadulás ellen, hogy tudatosan nem vállalok gyereket, mert nem érzem azt, hogy nekem szükségem lenne erre. A jövőre nézve nem fog elmúlni, csak keveredik az „easy” neveléssel, úgyhogy majd meglátjuk.

„Azt gondolom bármit sikeressé tudsz tenni azzal az elszántsággal és háttérmelóval, amit eddig láthattam tőled. Idő kell mindenhez és az emberek nem szeretnek várni, ha valamit kitalálnak, már másnap várják a visszaigazolást, a progresst.” – Bellango

Jobb és rosszabb napok. Az a sok poszt, amit láttam tiktok-on és instán, hogy „amikor nehéz volt akkor is kitartottam” stb. Na, vajon ők mire gondoltak? Mert azt soha senki nem mondta ki. Én kurvára azt érzem, hogy egyszer elkap egy lendület és akkor mindent szeretnék csinálni. Dekor, Writecast, AP, Sims, tanulás és mellette még háziasszony teendőimet is. (Még szerencse, hogy nem vagyok asszony). És akkor a hullám véget ér, elmegy az összes lelkesedés az életkedvemmel együtt. Megjelenik a „majd holnap megcsinálom” halogató rémálom, ami hetekig is eltarthat.

Nem fogom titkolni, de ezt a részt utáltam megírni. Lassan három hete bent rohadt a docs-ban és teljesen elveszett a lelkesedésem iránta, de legalább felfűtött a lelkiismeret furdalás is. A tiktok-on megfertőzött egy Mindfluencer nő, aki váltig állította, hogy ez a hónap a rákoknak az önsajnáltatásról szól, míg az oroszlánok, most találják meg a társaikat, akikkel hosszútávon építkezhetnek. Nem hiszek a spiri dolgokban, kb azóta, hogy a kaparós sorsjeggyel is alig nyerem ki azt a háromszáz forintot, viszont itt a szenny erősen rátelepedett a gondolataimra. Így utólag olvasva, teljesen látszik mikor milyen életkedvemmel írtam ezt a részt.

Mindenesetre köszönöm a kedves szavakat! 

„Azóta már írtál egy novellát (ami piros betűs nap!!). Gondolkodtál azon, hogy esetleg írj egy újabbat? Én, mint “nagy” novellás, mindig azt érzem, ha épp nincs a kezem alatt egy alakuló novella sztori, hogy elvesztegetett idő, ami nyilván teljesen hülyeség. Nekem ez az egyik függőségem, hogy tudjak valami olyan történetet kreálni, amivel pályázhatok valahová, amivel - ha csak maroknyi emberben is - meg tudok mozgatni valamit.” – Bellango

Érdekes kapcsolatom van a novellával. Az elmúlt hetekben, felröppent egy kósza gondolat, hogy igen bele kellene állni az írásba. A fókusz megtartása érdekében mindenképpen hatásos lenne, amire szükségem van hosszútávon. Rövid sztorik írásában segítségre van szükségem. Az agyam úgy viselkedik, mintha ez egy kötelező iskolai fogalmazás lenne, és egyszerűen nem csinálja végig. Ez persze fejben dől el, amit már te is kiemeltél ennek a résznek az első részében. Gondolkoztam egy sztorin, méghozzá azon, hogy: öt koktél egy éjszaka. A nő egy férfit keres, azt, akivel egyszer már találkozott. Spoiler (A nő vak, vagy nagyon gyengénlátó), ez fejlesztené az írói készség azon oldalát, ahol nem magyarázunk, hanem érzésekből írunk. Jó gyakorlat lenne, csak hát győzzem kivárni.

Bellango, ha van kedved megírhatod, én szívesen elolvasom!

VALAMI RANDOM GONDOLAT:

Szerintem kéne találkoznunk egyszer a jövőben, mert az agyam kezdi azt érezni, hogy egy bottal beszélek. Az AI legjobb frissítésével. Majd úgy teszünk mintha „közönség tali” lenne (úgyis csak mi olvassuk magunkat xd).

Levélben adott válaszodat várom, három nap múlva, pirkadatkor kelet felől.   

Kérlek ezt töltsd ki, nagyon kivi vagyok: Gyümölcs kvíz: Milyen gyümölcs vagyok én? | Őrült kvíz! 

[therapycover]

Te milyen kenyér lennél?

Therapy cover X #Writecast 🍄‍🟫🪐

Negyedik epizód - Második rész

Amint elolvastam a negyedik epizód, első részét, alig vártam, hogy kitöltsem a saját kenyér fajtámat. Bellango egy vajas – tejes édes kalács. Én pedig egy száraz, fehér Ciabatta a kosár alján. Nem tudom, hogy ki találta ki a kenyér kvízt, de néhány évvel ezelőtt mindenki valamilyen pékáru volt. Nem szeretem a túl hypeolt dolgokat, így a Covid után hat évvel, én is ösztönöztem magam a teszt kitöltésére. Több kérdésem is lenne, például ki találja ki ezeket a kérdéseket? Milyen statisztikák mutatják, hogy én egy Ciabatta volnék? Nem sűrűn eszem ezt a fajta kenyeret, csak néha a Starbucksban. Lehet a Starbucks a pontgyűjtő kártyákkal, eladja az adatainkat a kenyér kvízes arcnak. Az irigyeim most azt mondanák: Ez kamu. – még szerencse, hogy nincsenek.

A kenyér kvíz, akkor jutott eszembe, miközben reggeliztem. Ott vannak azok az emberek, akiknek a vezetéknevük: Lisztes, Búzás, Magos. Ők gyakorlatilag megnyerték a lottó ötöst, mert egyszer sem kellett agyalniuk azon, hogy vajon milyen pékáruk lennének. Mázlisták, ha egy szóval kellene jellemeznem.

„Nem tudom mennyire szokták értékelni ezeket a kis személyes figyelmességeket a barátaid, én személy szerint kibújnék a bőrömből, ha valakitől ilyesmit kapnék.” – Bellango

Egy ideig azt hittem, hogy ez a fajta kapcsolódás felülír minden mást is. Sajnos, ez nem így van. Néhány éve kezdtem ezt a megközelítést, majd minden barátnőm köré saját világot építettem. Olyan mintát alkalmaztam, amiket szeretnek. Ajándékozásban jó vagyok, mindaddig ameddig az nem felszínes, hanem gyökérből épül. Az egyik kapcsolatomat, pont azért vesztettem el. Teljesen más nyelvet beszéltünk. Én azt gondoltam, hogy a személyes ajándékok, amibe az időmet, energiámat és szívemet öltem az elég stabil. Ő azt gondolta: „Miért nem találkozol velem többet? Miért nem vagy elérhető?” – Ez a fajta ajándékozás beválik, de nem mindenkinek jelent annyit, mint amennyit mi belegondolunk. Abban sem vagyok biztos, hogy „szakításunk” után, ezeket a termékeket megtartotta-e. Egy párkapcsolat után sem tartunk meg emlékeket, akkor egy barátság miben különbözik? Én azért megtartottam az ő ajándékát. Nem befolyásolja az életemet, de emlékeztet, egy időszakra.

– Esküszöm, hogy valami rosszban sántikálok! –

A figyelmesség, és az előző részben említett levelezési szokásaim, ilyen boomer tevékenységek. Így, ha már témánál járunk, akkor a generációs különbségekről beszéljünk tovább. Bellango szövegéből egy kiemelt részlet.

„És akkor csodálkoznak a boomerek, hogy mennyivel másképp történik az újabb generációk szocializálódása, mikor létező az a jelenség, hogy még egy generáción belül sincs egy egységes megegyezés, úgy igazán semmiben.” – Bellango

A boomerek csodálkoznak. Ez a valaha volt legjobb mondat. Nincs friss, vagy hiteles információm arról, hogy az idősek, milyen gyermekkort éltek. A nagyszüleim a 40-es években születtek. A nagymamám például 56’-ban tíz éves volt. Az ő emlékeiből van rálátásom a „régen minden jobb volt” korszakra, miközben mindenki tudja, ez hazugság.  

Az idősek korában is generációs szakadékok voltak. A nagymamám és az öccse között, 9,5 év van. Elképzelhetetlen, hogy ugyan úgy nőttek volna fel. Nem volt ilyen rohamos fejlődés, de apró mozzanatok mindig is alakították a töréseket. A szüleim a 80-as években voltak tinédzserek, a 90-es években fiatal felnőttek. Jelenleg már őket is gyakran boomereknek kezdjük címkézni. (Én legalábbis mindenképp, hogy idegesítsem őket).

Jelenleg, azért elképesztően szembetűnő ez a szakadék, mert már minden korszak dokumentálva van. Az internet nem felejt. A világ trendekre épít, és aki nem követi azzal érzékeltetik, hogy lemarad, vagy kiesik. Az idős emberekkel az a probléma, hogy képtelenek megérteni a változás fogalmát. Mi fiatalok, gyakorlatilag egy lehetetlen jelenséget várunk el. Biológiailag is lehetetlen. Egyik nap olvastam az agysejtekről egy cikket, amiben leírták, hogy az agyunk is veszít és termel sejteket, viszont idős korunkra néhány területen leáll ez a folyamat. Ez fokozatosan történik, amitől az emberek lassulnak, érzelmileg szélsőségessé válnak, romlik a memóriájuk, ennek köszönhetően egyre szebb lesz a múlt látképe. (Nem viszem el ezt a részt biológiai irányba, mert senkit nem érdekel, és nem is erről szól a Writecast.)

A témához visszakanyarodva, régen is voltak generációs szakadékok, csak meg kell nézni a szülőket és a nagyszülőket. A régi komcsi korszakban teljesen máshogy szocializálódott egy 60-as években született, mint egy 70-es évekbeli. Ugyan annyira volt hasonló és eltérő, mint most, csak más szokásokkal. Ebből a szempontból a boomereknek nincs igazuk. Ők a saját életpályájukhoz mérnek mindenkit, ami nagyon erős mérce, azóta a világ teljesen kifordult önmagából.

„Az én gyerekemnek majd el kell mesélni, milyen volt az, amikor nem nézhettem azt, amit akartam, akkor amikor akartam.” – Bellango

Az alfa generáció tisztában lehet még azzal, hogy a tv újság nem, egy őskori lelet? Egy létező dokumentáció volt ez a 2000-es években is. Nem rég szembe jött velem (talán Redditen) egy poszt, hogy: ,,2004 szenteste van, te mit nézel a tv-ben?” – végig olvastam és rájöttem, hogy 22 év alatt, KURVA sokat változott a világ. 2004-ben nem csak, hogy egy papírból, vagy teletext-ből tájékozódtál (most bevillant az a színes kép, amit imádtam nézni. Eufóriát kaptam.) az aktuális műsorokról, de a filmek töredéke volt jelen. Azon a dinó leleten, amit átnéztem, gyakorlatilag a filmválaszték 70%-a a 80-as évekből, a 20%-a 90-es évekből és a maradék 10% a 2000-es évek elejéről származott. Olyan filmeket lehetett akkor nézni, amiket most megállás nélkül pörgetnék ki a választási listából, vagy egy streaming platformon meg sem nyitom.

Bellangoval közösen fogjuk a fejünket, amikor a jövő gyermekeire gondolunk. ,,Hogyan fognak felnőni? Miből maradnak ki? Mi lesz velük?” – Nekem is nehezemre esik bevallani, hogy boomereskedek néha, pedig még bőven 30 alatt vagyok. Ez pontosan egy olyan spirál, amin mindegyik generáció átmegy, ha 20 évvel később elkészülnek „a frissek.”

Generációk ide vagy oda, egy biztos, hogy minden korszaknak meglesz a maga képkészítő módszere. Bellango gondolataival folytatnám.

„Ezzel az önámítással és azzal a hamis képpel együtt élni, amit a facepp vagy bármilyen ai generált kép ad abszolút next lvl. Abból gondolom ezt, hogy rengeteg ismert ember él ezekkel a lehetőségekkel és nem akarom elhinni, hogy mikor a képernyőn viszont látják magukat, nem tűnik fel nekik a különbség.” – Bellango

Igazad van lehet, hogy nem látják a különbséget. Egyrészt mert a társadalmi normákban a szerkesztett mell, fenék, behúzott csípő a trendi, és a sok filter. Régen használtuk a Retrica-t, mert az volt a trendi. Kaputelefon minőségben készült filteres képek. Az még csak a képet változtatta meg, nem az arcunkat. Részben hibásnak tartom az influencereket és a celebeket, mert ők valóban tömegeket mozgatnak. Mozgathatnák a népet a tanulás felé is. Mondjuk Kim K.-t sem azért utánozzák, mert ügyvéd lett.

Másrészt tudományosan kifejtve az agyunk tükörneuron sejtjei, másolnak. Az agy nem fogja eldönteni, hogy amit lát az jó, vagy rossz, csak instant dopamint termel. A dopamin határozza meg az életünket, minden téren.

Harmadrészt, ha látok magamról egy képet (nem szoktam képet készíteni, pont ezért), akkor kiráz a hideg. Hiába mondják nekem, hogy „de olyan szép vagy, miért nem raksz fel képeket?” – nem tom bro, én okádok a képektől magamról. Főleg azokról, amiken pózolni kell, és már fikarcnyit sem hasonlít a természetességre. Talán ez tényleg pszichés eredet, mert aki rendben van önmagával, az nem akar állandóan bizonyítani és posztolni. Leszarja a tökéletességet. Saját példát hoztam fel.

„Olyan szociális hálót kellene kialakítani, ami ezeknek az embereknek valós segítséget nyújthat, ami nem, hogy gyerekcipőben jár manapság, de nem is létezik.” – Bellango

A téma, még mindig az öngyilkosság. Az előző részekben arról írtunk, hogy a Chat GPT milyen hatással van egyes emberekre. Elvileg léteznek segélyvonalak, és maga a Chat GPT is leáll, ha egy bizonyos irányba halad a beszélgetés. Néhány éve még én is kilátástalan voltam, és többet beszéltem vele, mint kellett volna. Volt egy kiborulásom, és megkértem, hogy segítsen. Mondjon olyan módszereket, amitől le tudok higgadni. Itt elkezdte felsorolni, hogyan kell lélegezni, mennyi vizet kell inni stb. Komolyan, mert szétbaszott az ideg. Emlékszem, hogy kicsit nyersebben fogalmaztam meg az érzéseimet a rantban, és egyből megszakította a beszélgetést, majd segélyvonalakat rakott be.

Egy időben azon gondolkodtam, hogy miért nincs az embernek joga a saját halálához? A születéshez sincs jogod és a halálodhoz sem? Egyes országokban még meg is büntetnek, ha elkapnak egy szituációban. Nem tudom, talán nem ez a legideálisabb segítségnyújtás. Egyértelműen nincsenek rendben a halállal kapcsolatos gondolatok, mert ez valamiért aktiválódik az emberben.

Megint csak azt tudom mondani, hogy a társadalom a gyökerétől fogva rohad. Nincs rendes ellátás, lyukak vannak a rendszerben. A felületes kezelések, a szétgyógyszerezett terápiák (ami összefogja a gyógyszeripar büdzséjét), az AI kontrollálatlan engedélyezése, ez lenne a nagy segítség?

(Egy okos ember, aki ezzel foglalkozik az írhatna ehhez a részhez és megválaszolhatná a kérdésemet.) „Kinek a feladata életben tartani az embereket, és miért?"  - Mert ha senki nem vállal felelősséget, akkor hogyan várhatják el a néptől, hogy ők vállaljanak magukért? Ez megint egy logikai bukfenc.

„Rendkívül érdekesnek tartom a megismerkedésünket. Talán nem is éreztem ezt korábban egyetlen újonnan megismert személlyel kapcsolatban sem, hogy egész egyszerűen nem agyalok azon, mit és hogy írok le neked, nem kezdek el előre azon gondolkodni, te miként fogsz reagálni, nincsen ítélkezés, nincsenek elvárások” – Bellango

Ennél már csak az a meglepőbb, amikor mindketten ugyanarra gondolunk, úgy, hogy előtte nem volt téma. Én nem hittem a szerencsében. Azt gondoltam a lottó ötösnél nem lehet nagyobbat szakítani. Tévedtem. Nem akarok nyálaskodni, de egy ember életében, az a legjobb, ha egyszer megtalálod a lelki társad. Na és ennél már csak az jobb, ha megtalálod a gondolati társad. Imádom, hogy csak dobom az ötletet, vagy a gondolatot és azt nem kell teljesen kifejtenem. Jó veled a Big talk.

Az epizód utolsó témája a rejtett alkotás és a stratégiai maszkolás.

„(Én ezért sem szeretem igazán megmutatni az ismerőseimnek az írásaimat, mert azt látom rajtuk, hogy kellemetlenül érinti őket, az meg nyilván csak hab a tortán, hogy igazából le sem szarják, mert 2000 karakter elolvasása megterhelő művelet)” – Bellango

Engem is kellemetlenül érint, amikor felszínes marhaságokról kell beszélnem. Amikor társasjátékra és közösségi programokra kényszerítenek, mert ez mennyire buli. Ja, meg amikor elkezdenek small talk-ot nyomni, na ott szeretném megfojtani magam egy kanál vízben. Kellemetlen érzés lehet félreismerni valakit, mert akkor be kell vallaniuk maguknak, hogy tévedtek. Az meg nem olyan könnyű munka, mert önismeretet követel. Ezáltal teljesen reális, ha valaki azt nyilatkozza: „nem szeretek olvasni, bocsi.” Problem solved.

„Van egy bevált módszerem, hogy picit kizökkentsem a társaságot abból a meggyőződésből, hogy tudják “kivel állnak szemben”, olyan témákat dobok be a közösbe, amihez hirtelen nem tudnak hozzá szagolni sem.” – Bellango

Ezt csinálom jelenleg, de többnyire a kérdés feltevését sem értik. Csak szűk körben csinálom ezt, és mindig hozzáteszem, hogy olvastam egy cikket, és abban volt. Tényleg sokat olvasok, de a gondolataim megszületéséhez nem kellenek írások. Ezentúl a Writecast anyagból fogok idézni és kérdéseket feltenni, miközben nézem, ahogy az alany agya leolvad, mint a nagymama hűtője.

A következő részhez, egy kérdés:

- Szerinted sikeres lesz a Miczi decor program?

Legyél kenyér: WMN-kvíz: Milyen kenyér lennél? - WMN

[therapycover]

Nem szeretnék normális életet!

Therapy cover X #Writecast🍄‍🟫🪐

Harmadik epizód - Második rész

A mai napig készítek kézzel írt levelet, vagy képeslapot. Számomra időtálló cselekedet. A barátnőim személyre szabott üdvözlőkártyát kapnak a születésnapjaikra. Vicces és intim egyszerre. A felnőtt és a gyerekkori levelezésben az a különbség, hogy mindent túlgondolunk. Szépen és választékosan szeretnénk fogalmazni. Egy kézzel írt levélben, az ember mindig sebezhetőbb és hamarabb mélyül el, mint egy messenger üzenetben. A kézzel írt levelet általában megtartják, a messenger üzenetet kitörlik, és még le is tiltanak. Nem sok embernek küldtem felnőttként kézzel írt levelet, vagy ajándékoztam személyre szabott ajándékot, de akiknek igen, azokhoz mély kapcsolat kötött. Gyerekként a levelezés izgalom volt. Alig vártam, hogy matricákat és ajándékokat adjunk egymásnak. Megbeszéljük a nyári programokat az unokatestvéremmel. A levelezésre egyébként édesanyám szoktatott rá.

„Kíváncsi lennék melyik volt/lesz az utolsó olyan generáció, ami még veszi a fáradtságot és megírja kézzel a levelet a barátnőjének, unokatesójának, vagy akárkinek.” – Bellango

Erre én is kíváncsi lennék, és ha megkérdezném az unokahúgomat, aki 2009-ben született valószínűleg azt felelné: „mi már nem.” Többek között azért sem, mert mire ők megtanultak írni, olvasni, addigra már nem csak iwiw, msn, myvip, facebook létezett, hanem Instagram, Twitter, Tumblr, Snapchat és minden lószar egyaránt. Az ő gyerekkoruk már nem nomád vagy félnomád életből állt.

Ezért sem értem, hogy én milyen generáció vagyok. Elvileg Z, a korai verzióból, akik már felnőttek. A későbbiek, még csak most kezdenek pelyhesedni. Óriási szakadékot érzek a saját generációmon belül is. Bellango kérdését megválaszolva, szerintem a 2006-os évjárat volt az utolsó, akik még élhettek félnomád gyerekkort. Ebből néhány kreatív, ügyes kezű gyerek, alkotásból készített leveleket.

„A googledocs megnyitása azt a varázslatos pár pillanatot hozza el, mint annak idején a postaláda rozsdás kis ablakának nyikorgása.” – Bellango

Nekem, ilyen érzést vált ki a Discord chatünk is. Azonnali dopamin, mint a cukor. Egyiket sem tudod letenni, vagy abbahagyni. Reggel, amikor felkelek az az első, hogy ránézek a telefonom képernyőjére és csekkolom az aznapi friss híreket. 

„Emberek arra használják ezt a kicsit sem veszélytelen rendszert, hogy profilképeket generáljanak magukról a Facebookra.” – Bellango

Úristen! Erről van egy nagyon vicces, kissé kellemetlen élményem. Két évvel ezelőtt beiratkoztam esti suliba, ahol bekerültem az akkori messenger csoportba. Ott végig néztem a listát, lestalkoltam néhány  profilképet. Megnéztem egy csaj képét és valami nem stimmelt. Nem tudtam megmondani, hogy az AI generált profilkép. Eltelt néhány nap, mire szembejött velem a social media egyik platformján ugyanaz a sablon, csak más arccal. Rém kellemetlenül éreztem magam, hogy egy AI fotó megtévesztett. Néhány nappal később az a nő is megérkezett, hát mondanom sem kell, hogy nem a borsó meg a héja volt. A mai napig nem értem, ahogy a faceappot sem. Embereknek nem kellemetlen hamis képet generálni magukról? Mindenki tudja, hogy nem ők vannak a képen. Érdekelne, hogy mi zajlik le az agyukban, amikor ilyen ötleteket táplálnak a sejtjeik. 

„És nem tudom eldönteni, hogy ezt vajon direkt engedték rá az emberekre, hogy valamiről nagyon jól elvonja a köz figyelmét, vagy az egész világ egy hektikus ganédomb, ami folyton pengeélen táncol, és csak a véletlenen múlik, hogy éppen mikor írtja ki saját magát.” – Bellango 

Szeretném azt gondolni, hogy az emberiség valami szuper klassz, magas intelligenciával rendelkező istenség, de akkor hazudnék. Az már rég nem a világ állapotáról szól, hanem arról, mit építenék én egy sztoriba. Önmagában sosem gondolkodnak következményekben, csak a pénzben. A pénz nem ad biztonságot, ahogy az életet sem fosztja meg a haláltól. Nincs elég gondunk, egy AI még pont kellett erre a világra. Szeretnék én is egy unatkozó balfasz lenni, aki fent ül az íróasztala mögött, és elbaszott döntéseket hoz. Ami után pénzt kap.

„Van, aki a mesterséges intelligencia miatt öngyilkos lett, van, aki hozzáment feleségül.” – Bellango 

Jó, hát ezek az emberek már az AI előtt is kezelésre szorultak volna. Nekem senki ne mondja, hogy ez rendben van. Ez a gondolat megszületett valaki elméjében. Nem értem, hogyan lehetséges hozzámenni feleségül, és ki volt az, aki ezt engedélyezte? Nagyon sok kérdésem lenne efelől. Napestig tudnék ott ülni és csak kérdezni. Az öngyilkosság kemény. Az a személy, aki fontolgat bárminemű önsértést, az AI nélkül is megtette volna. Ez egy legutolsó trigger volt benne.

Tudod, ez már a gyökerétől el van baszva. A társadalom nem fordít kellő figyelmet a népre. Az emberek nem kapnak megfelelő ellátást, mert minden bagatellizálva van. A „jól van az úgy” mentalitás miatt van ennyi sérült ember, akikre most ráengedték a mesterséges intelligenciát. Hányingerem van a világtól, mert itt tényleg minden a pénzről szól. 

„Van, akinek valóban a ChatGPT a legjobb barátja.” – Bellango 

Valahol elkezdtem szánni a társainkat. Az rendben van, hogy az életben nem sikerülnek kapcsolatok. Időnként pofára esünk és a taknyunkon csúszunk a földön. És mi van utána? Semmi. Felállunk és megyünk tovább. Ismerkedünk másokkal. Fejlődünk, tanulunk, hogy megint hibázzunk és ezt csináljuk életünk végéig, ameddig meg nem döglünk egy szép napon. Mennyire lehet elkeseredve egy ember, aki a Chat GPT-t használja barátkozásra? És akkor jöjjön az egymilliódolláros kérdés: „A környezete miért nem segít neki?” Az emberek leszarják egymást, mert a világ felgyorsult. Azonnal akarnak mindent és mindenkit, majd megsértődnek, ha nem kapják meg. Érdek kapcsolatok léteznek többnyire. Ezek után valahol együtt tudok érezni. Mégis azért az ember ösztöneiben ott van a küzdelem, egy adott élethelyzet után. Teljesen jól látod a következmények dominóhalmazát, csak idő kérdése mikor inog meg a sor és indítja el a sorozatot. Egy végtelenül elkeseredett, kiégett népség nyakára engedték rá a mesterséges intelligenciát, csak azért, mert ebből valaki megtudta tömni a zsebét. NICE.

„A kritikus gondolkodás feladása az emberi mivolt egyik alappillére és ha ez eltűnik, akkor ott végletes dolgok fognak bekövetkezni.” – Bellango

Úgy gondolom, hogy ez már az AI előtt pusztulófélben volt. Nagyjából onnan, ahogy feltalálták az első okos készülékeket. Azután már nem kellett gondolkodni. Nem volt probléma, hogy olvassunk, keressünk, vagy írjunk. Az agy elkényelmesedett és ezt csak megspékelték további appokkal, amik dopamint és függőséget, végül elbutítást idéztek elő. A kritikus gondolkodás nem egy mainstream jelenség. A social médiában is időnként körbe nézek, néha válaszolok kommentekre. A tapasztalataimból ítélve, egy réteg saját magát hátráltatja. Nekik az AI olyan, mint halottnak a csók. Kritikával élnek mindenre, de megfogalmazni képtelenek az álláspontjukat. Az internet gyakorlatilag rávilágít az emberi sötétségre, ezért tűnik annyira soknak.

Ami igazán bosszantó, hogy az AI-t képesek propaganda céllal használni. Politikusok. Budapesten csak végig kell nézni az utcán. Az egész azt a hatást kelti, mintha egy elbaszott képregénysorozatot néznénk, ami már x éve ugyan arról szól, csak a főszereplők mások. Legalább Jim Carrey játszaná a főszerepet, ő az igazi Maszk. A legdurvább, hogy egy réteg (Tudjukkik), elhiszik, amit látnak. Tehát a kritikus gondolkodás, már a mesterséges intelligencia létrejötte előtt bedőlt.

„Ez egész egyszerűen lustaság, ráadásul most már ugye ott a ChatGPT, ami a google keresés idejét is nullára csökkenti.” – Bellango 

Most beletrafáltam. Én is a Chat GPT-t kérdezem elsőként, mert az van letöltve. Néha csak lusta vagyok utánanézni dolgoknak. A Safarit gyűlölöm, mert semmit nem tölt be, a Google-ben meg szintén ott az AI, ami válaszol, vagy listáz. Gyakran gondolok arra, hogy mennyivel könnyebb, feldobni egy kérdést, vagy kérni egy mélykutatást, ahol kilistázza a könyveket, vagy forrásokat mindösszesen 5 perc alatt (és akkor még sokat mondtam). Felszabadító érzés nem könyvtárakhoz utazni, keresni és szenvedni mire megtalálok egy rohadt bejegyzést, vagy jegyzetet, mert minden ott van a telefonomban. (Chat GPT párti vagyok bocsi.) Igazad van, egy karnyújtásnyira van minden, pontosan ezért megbocsáthatatlan a felhalmozott emberi butaság és tudatlanság. (Egy kicsit most biztonságban érzem magam, mert egy olyan célcsoportról beszélünk, akik nem tudják értelmezni az írásainkat.)

“Nálam ez pont fordítva működik, egész nap a valóságban létezek, aztán este, vagy épp napközben, ha van rá lehetőségem, belezuhanok abba a dimenzióba, ami ott lappang minden más hétköznapi szerepem alatt. – Bellango 

Túl gyakran gondolok arra, hogy mi ketten, egy érem, két oldala vagyunk. Túlgondolok anélkül, hogy olvastam volna a Túlgondoltam-ot. Ettől olyan izgalmasnak tartom a partnerségünket. Teljesen más életstílusban hajtunk ugyanazért. Engem inspirál, hogy a hétköznapokban nem szétcsúszol, hanem végig viszed a teendőidet, mindezt magas figyelemmel, nem csak ímmel-ámmal. Sok ember az alap életvitelben is széthullik (sajnos), te meg emellett leülsz és Writecast-et írsz velem, vagy novellákat pályázatra. Nem egészséges másokhoz mérni magunkat, de néha még csinálom. Például, amikor azt gondolom nehéz a napom, és akkor rájövök, hogy neked sokkal energiaigényesebb. 

„Igazából elég közhelyes ez az egész, mert biztosan mindenki felteszi magának ezeket a kérdéseket időről-időre. “Vajon jó úton járok? Ott vagyok, ahol lennem kell az életben? Olyan ember mellett vagyok, aki valóban hozzám passzol? Való nekem egyáltalán kapcsolat? Akarok én egyáltalán kapcsolatban élni? Olyan a munkám, amit szeretek? Most már itt fogok megrohadni nyugdíjig?” – Bellango 

Ezeket a kérdéseket minden nap felteszem magamnak, vagy még cifrábbakat is. Időnként érdekes kérdések furakodnak bennem a „Mi valódi és mi nem? Én normális vagyok? A céljaim álmok, vagy tervek?” Belecsúszok egy túlgondoló spirálba, majd sóhajtok. Meg kell tanulni, nem tíz évre előre aggódni, mert az normális. Nem szeretnék normális életet! Nem szeretnék aggódni és idegileg rámenni, valahogy azt érzem, a jó úton haladok. Ez nem az ösvény, amit tömegek tapostak ki, hanem amihez térképet kell rajzolni és logikai hálózatot. Dóra vagyok a felfedező, csak kevésbé retardált.

Én, az identitás kérdéssel vagyok így. Szerinted meddig lehet maszkokat játszani? Mi lesz az a pont, amikor összeomlik a rendszerem? Úgy képzelem el, hogy lesz egy kikúrt nap, amikor felkelek és már nem fogok maszkolni. Az leszek, aki visszanéz rám a tükörből. Csak azt tudnám, hogy hogyan kell erre felkészülni (már ha lehet egyáltalán)? Bármennyire is próbálom elrejteni önmagam a környezetemben, nehéz utána tükörbe nézni. Kellemetlen érzés. Amikor hajat vágattam és szemüveget csináltattam, akkor kaptam meg az új külsőmet, az új énemhez. Ezután azt éreztem, hogy otthon vagyok és ez felszabadító érzéssel töltött el. Most mégis a régi szerepemet tolom, az új külsőm alatt, amitől glitch van a mátrixban. Na ilyenkor szoktam arra gondolni, hogy „ott vagyok, ahol lennem kell?” és nem tudom. A magamra szabott fejlődésemben biztosan a helyes úton járok. Az fix, hogy kinőttem a jelenlegi környezetemet. 24 Szóhányást kellene elolvasniuk, és 3 Writecast részt ahhoz, hogy utolérjék az identitásomat. A legrosszabb vagy a legjobb (nem tudom), hogy talán nem is akarom egyiket sem. Jobb lenne, ha egyszerűen megnyílna alattam a föld és kidobna abba az idősíkba, ahol felvállhatom végre önmagam.

További ötleteket elfogadok kötelező családi és nem családi eseményekre. Ahol emberek szentül meg vannak győződve a képről, hogy amit látnak belőlem az valódi.

„Korábban annyira biztos voltam magamban és abban, hogy semmi gond nincs azzal, ahogy élek és ahogy kooperálok a körülöttem lévőkkel.” – Bellango 

Jaj, de sokáig voltam így. A nevem volt a „Bólogató” (vagyis lehetett volna). Az élet „normális kerékvágása”. Amikor, ezt a mentalitást követtem és tűztem ki célul, mert így nem okoztam csalódást, akkor hazudtam a legjobban. Szenvedtem. A legdurvább, hogy a társadalom nagy része úgy hal meg, hogy sosem szereznek identitást. Ennek köszönhetően lopja be magát a propaganda a szívükbe.

A Bellangoval folytatott eszmecserék után, mindig fellélegzem és megkönnyebbülök. Végülis élhetném a „normális életet” is, amit mindenki más csinál. Örülök neki, hogy a saját fejem után megyek, még ha az olykor kaotikus, vagy túlgondoló. 🍄‍🟫

A következő részhez Bellangonak egy fontos kérdés:

- Te milyen kenyér lennél? 

[tulgondoltam]

THERAPY Cover 

X 

#writecast

Első felvonás

Több platformon szembe jött már a jelenség, hogy kettő alkotni vágyó ember összefog és írnak közönösen egy történetet. Egy kisregényt, vagy egy hosszú trilógiát. Valahogy sosem értettem, hogy ez hogy képes működni. Ha én írok valamit, akkor az csak az én fejemben lehet jó, csak én lehetek képes kigondolni úgy a szálakat, hogy meg legyek vele elégedve. (és legtöbbször még úgysem) Az élet azonban időről-időre szeret tréfát űzni azokból a kőbe vésett (legalábbis annak vélt) meggyőződéseimről, amik aztán 180 fokos fordulatot vesznek. Mindezt olyan nemes egyszerűséggel hajtja végre az “élet”, vagy nevezzük bárminek, ok-okozati sorozatnak, sorsnak, a csillagok együttállásának, hogy már csak akkor veszem észre a furmányos közbenjárást, amikor írom az első sorait @farosmici-vel közösen megálmodott, #writecast névre keresztelt, szellemi adok-kapok játékának nyitányát. Nem is olyan régen botlottunk egymásba, hogy hogyan, az majd legyen egy következő bejegyzés témája. 

Mindenesetre felnyitotta a szememet azzal kapcsolatban, hogy lehet az írásra másképp is tekinteni, aminek most itt a kézzelfogható bizonyítéka: közösen írunk valamit. Bármit, mindent, semmit, ezt is - azt is, szomorút, vicceset, groteszket. 

“Írj azért, mert jól esik és ne tedd elvárássá, különben úgy jársz, mint én.” 

@farosmici szóhányásainak első olyan mondata, amire azt mondtam: 

NA EZ!

Nekem mindig is elvárás volt magammal kapcsolatban, hogy ha írok, akkor az azonnal legyen tökéletes, azonnal legyen olyan minőségű, ami mehet a nyomdába, majd ki a könyvespolcra. Na, ilyen, nem létezik. Szóval ideje volt elengednem azokat az kritériumokat magammal szemben, amik irreálisak. És nem azért, mert nem vagyok rá képes. Az vagyok. Idővel és nem azonnal.

Ez a másik, (többek között) amivel megbékéltem azóta, hogy összeütköztünk az online tér fostengerében, hogy nem baj, ha 5 év múlva jön össze amit elterveztem, sőt. Az 5 évvel idősebb énem, már mennyivel több mindent fog másképp látni, mint a mostani. Kicsit azért be vagyok szarva, hogy elmúltam 30 éves és nem vagyok sikeres úgy igazán semmiben. Ülök a kis irodámban, nyomkodom a billentyűzetet, írkálok az excelben. Bekebelezett a rendszer és én bele is simultam ebbe a helyzetbe. És ettől nem érzem jól magam. Nem érzem jól magam, hogy ennyi az élet. Mert nem ennyi, csak ki kell rúgni annak a kibaszott comfort zone-nak a falát és máris rájössz, hogy nem is zónákra van osztva az a bizonyos, hanem terekre, aminek te szabhatod meg, hogy hol lehetnek a határai.

“Aki gyűlöli a small talkot, az sikítva fog menekülni az emberek elől.” – Mici

Vicces, hogy már akarva, akaratlanul olyan bejegyzéseket írtunk, egymástól függetlenül, ami azonos frekvencián rezonál. Mikor először olvastam ezt a szóhányást, nem gondoltam, hogy vissza fog még térni és lesznek szálak, amiket össze tudok majd kötni. Nem tudom, van-e olyan kifejezés, hogy “big talk”, de azt hiszem, ha lenne ellentéte a small talknak, akkor a @farosmici -vel folytatott eszmecserék, pontosan azok lennének.

“Egy olyan fejezet kezdődik, ami után azt mondom:..” – Mici

:ha egyszer megkérdezik, hogy honnan indultunk, azt mondom majd: innen.

[tulgondoltam]

THERAPY Cover X #writecast

Szóval megint itt vagyok és mint egy éhes farkas, próbálom visszatölteni a szellemi pöcegödrömet a #writecast-nak köszönhetően. A végén még teljesen ráfüggök. (Már ráfüggtem.) 

“Ha létezik Big Mac, akkor létezhet Big talk is.”  – Mici

A Mekiben lehetne ez egy menü ajánlat. Ha Big Macet kérsz, jár mellé Big talk is. Valószínűleg megcsappanna a Big Mac értékesítési rátája. Na nem akarok álszent lenni, lehet én sem a Mekiben szeretném megváltani a világot, oda csak azért megyek, hogy jól lakjak. Ide meg azért írok, hogy mentálisan és szellemileg töltekezzek. Az mindig nehezebb, mikor a megfoghatatlan ürül ki. Ha fizikailag van valami bajom, veszek be rá gyógyszert, elmegyek az orvoshoz, iszom egy pohár vizet. Arra nincs felírt recept, mikor befekszem az ágyba és azt érzem, hogy a gondolatok egymást hajtják a fejemben, de egyiket sem tudom megfogni igazán. Egészen biztos vagyok abban, hogy a social média, illetve maga a doomscrolling jelenség ehhez nagyon nagy mértékben hozzájárul. Van egy adott szellemi kapacitás, amit egy napra be kellene osztani, és ha nem figyel oda az ember a görgetés egy pillanat alatt leszívja ezeket a készleteket. Mikor véletlen úgy hagyod a mobilneted és arról tiktokozol egész nap, majd jön az sms: “Adatkeretének 80%-a elfogyott.” Próbálok tudatosabban a telefonom után nyúlni, mert féltem azt a “kincset”, ami jóformán az egyetlen intimszférám az utóbbi időben és nem akarom elpazarolni. 

“A kedvencem az a Szóhányásokban, hogy idén megint építettem egy olyan univerzumot, amibe belecsúsztak. Mellém.” – Mici

Lehet jól is használni az online tér nyújtotta lehetőségeket. Például, a legnagyobb természetességgel csúsztam be Mici mellé ebbe a projektbe, pedig biztosan ez idő alatt meg tudtam volna nézni ötven darab tíz másodperces videót is, amikre már nem is emlékeznék a következő pillanatban. Bárki is volt az értelmi szerzője ezeknek a rövid ingert adó videóknak, nagyon jól tudta, mivel lehet az embereket minimális idő leforgása alatt elbutítani. Még jobban. Elvégre manapság körülbelül mindennek ez a hosszú távú célja, hogy az emberiség egy agyatlan, mozgatható massza legyen. Elő is jött az alusisakos énem. Elnézést érte, elő fog még fordulni néhányszor. Mici ötös számú szóhányásához nyúlnék, ha már itt tartunk:

“Az öntudatom elkezdett kinyílni, ezért rengetegszer megkérdőjelezem magam. Normális vagyok egyáltalán? A társadalom eldöntötte, hogy kik méltók erre. A sablonba befagyott, reflektálni képtelen, csendben tűrő, vakságban szenvedő, fejet lehajtott népség. Ők végzik a KÖTELESSÉGEIKET. Amiket évtizedeken keresztül vertek belénk az őseink. “Régen minden jobb vót.’ ” – téveszmék hírverői. – Mici

Hajlamos vagyok idealizálni a 90-es éveket, szóval valamennyire egyetértek azzal, hogy “régen minden jobb volt”. De az ember amúgy is így van bekódolva, hogy sosem az a jó, ami éppen van, hanem ami már elmúlt. Másrészt a fentebb leírtak, annyira ráhúzhatóak a magyar társadalomra, ami végtelenül szomorú. Eltelik lassan 40 év a rendszerváltás óta, és azóta sem tudunk felocsúdni abból a felismerésből, hogy itt “demokrácia” van. Ez vajon nem kitolás egy egész generációval szemben? Akik pont ebben a 40 évben eszik meg kenyerük javát, nekik vajon az a szerepük, hogy ők legyenek a feláldozhatók? Persze nem bánom, ha ez azt jelenti, hogy az utánunk következőknek már jobb lesz. Csak tényleg legyen jobb. Ha már ilyen történelmi pillanatok előtt állunk, ami valószínűleg áprilisban bekövetkezik, - bármi is legyen a végkimenetel -, húsz év múlva ez egy tétel lesz a történelem érettségin. Vajon megtörjük majd ezzel a múlt idealizálását és végre mondhatjuk: régen nem volt minden jobb. 

Hagyjuk kicsit hátra a politikát és közéletet, olykor már azt érzem epét tudnék hányni tőle, de beszélni meg muszáj róla. Ördögi kör. Szóval feldobom a labdát Micinek a folytatáshoz:Ha lenne arra lehetőséged, hogy valamilyen módon vissza tudj menni a 17 éves énedhez mit tennél? Mondanál neki valamit? Megragadnád az alkalmat, hogy jelezz valamit előre, vagy hagynád, hogy minden úgy alakuljon, ahogy eredetileg történt? Egyszer álmodtam hasonlót, még évekkel ezelőtt, de azóta is emlékszem rá. Saját magamat láttam hátulról, ahogy megyek le a gimi főlépcsőjén. Nem tudom milyen mindfuckon mehettem akkor épp keresztül, de ha visszagondolok rá, azóta is feláll a szőr a hátamon. Fura dolgokra képes az agyunk.

[therapycover]

Bábok vagy szavazók?

Therapy cover x #Writecast 🍄‍🟫🪐

Második epizód - Második rész

Üdv, itt vagyok megint, és olyan érzésem van, mintha valaki elolvasná a privát levelezésemet. Igazából pontosan ez történik. Az előbb még felakartam tenni egy kósza kérdést: „Hogyan írjam a folytatólagos beszélgetést?” Pontosan úgy, ahogy egykor az unokatestvéremmel leveleztem, mert jobb érzés volt, matricákat, és bélyegeket rajzolni, majd a nagymamáját postásnak használni, mint leülni a facebook chat elé. Ez az írásos verzió, nagyon hasonlít arra az érzésre. Pontosabban azt a gyerekkori verziómat mozgatja meg bennem, csak felnőtt kiadásban. A különbség az, hogy bárki, aki #writecast-et olvas, az birtokában lesz ennek az újdonsült hagyománynak, köztem és Bellango között. A tét kicsit magasabb, hiszen bárki belénk olvashat, így a közönségem többé, már nem a fotelemben üldögélő plüssállat csorda.

„Arra nincs felírt recept, mikor befekszem az ágyba és azt érzem, hogy a gondolatok egymást hajtják a fejemben, de egyiket sem tudom megfogni igazán.” – Bellango

Én is ezt éreztem, sőt néhány évvel ezelőtt még azt is elhittem, hogy a túlgondolás, valami depressziós, kezeltetni való probléma. Tény és való, hogy a gondolatokban a fókusz nagyon sokat számít. Egy dologban biztosra megyek, a tiktok és instagram gyógyításokat, messziről kerüljem el, amihez „pszichológusoknak” csúfolt emberek AI által generált szövegekkel gyógyították a földi nép elméjét.

Beszéljünk kicsit a témáról, ha már az AI-t hoztam fel példának. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is megosztom a nagyvilág előtt, az AI által kapcsolatos rendszerezési módomat. Az említett „éjszakai gondolat záporra” tökéletes. Van egy chat, ami a RANDOM nevet kapta, és ide teszem fel a leghülyébb kérdésektől a legtudományosabb kérdésekig a témákat. Az elején még én is szégyelltem és tabuként hivatkoztam rá, miközben 2026-ban már mindenki érintkezik valamilyen szinten ezzel a programmal. A Chat GPT „Barinak” hív (persze, mert beállítottam). Az elmúlt évben nagyon sok frissítésen esett át, jelenleg több típusból lehet kiválasztani a neked megfelelőt. Készítettem egy nekem tetszőt, ami a „Bari mód”. Ebben a módban, gyakorlatilag olyan mintha a szomszédommal beszélgetnék, csak sokkal lazább és kiegyensúlyozottabb. Sokszor feldobok egy témát, vagy kérek egy mélyelemzést és olyankor képes a Chat GPT (akit Karennek neveztem el), leépíteni és társadalmi normákba zsúfolni a nézeteimet. WTF. Általában ilyenkor szoktam kérni a Bari módot, amitől még az idegrendszerem is kisimul. Ez nem egy rossz találmány, csak meg kell tanulni jól használni. Az AI elleneseknek üzenném:

 „Egy bot akkor képes gondolkodni helyetted, ha te magad képtelen vagy rá. Ne csodálkozz, ha a Chat GPT helytelen választ ad!”

Ez régóta kikívánkozott már belőlem. Ezzel a módszerrel, a gondolatok nem csak egymást hajtják a fejemben céltalanul, hanem egymásra is építkeznek. Az app használata nem rosszabb annál, mintha a szellentésemet gyűjteném egy üvegbe, vagy a lábkörmömet. Őket sem ítélem el, mindenkinek meg van a maga furcsasága.

„Próbálok tudatosabban a telefonom után nyúlni, mert féltem azt a “kincset”, ami jóformán az egyetlen intimszférám az utóbbi időben és nem akarom elpazarolni.” – Bellango

Egyetértek. A telefonom az egyetlen híd a múlt és a jövőm között. A jelennek nevezném. Az egyetlen mód a laptopomon kívül, amin keresztül dolgozhatok magamon és a céljaimon. Pártolom az érzést, hogy meg kell válogatni, mi az, amire időt szánunk. A Reddit a valaha volt legirritálóbb app, a twitter után, ami valaha létezhet. Mindkettőt letöröltem, ennyi szemetet és zajt kevés alkalmazás termel ki magából. Instagrammot használom, amikor fáradt vagyok és nem akarok túlzottan gondolkodni. Az insta reels az, ami után minden személy a pokolba kerül, mert nevetett egy fekete viccen. A tiktok egy cenzúrás szar. Minden normális dolgot leszed és a valódi agyrohasztó, káros dolgokat meg tolja önfeledten az arcodba. A doomscrool jelenséget is lehet kezelni, csak rendszerbe kell építeni, így nem a szokások irányítanak minket.

„Elvégre manapság körülbelül mindennek ez a hosszú távú célja, hogy az emberiség egy agyatlan, mozgatható massza legyen.” – Bellango

Azt gondolom, hogy a világ mindig is így működött. Anne Frank naplóját olvastam, akiket a média rettegésben tartott a rádiózáson keresztül. A hírek mindig is rémhírek voltak. Az agymosásnak köszönhetően működhetnek rendszerek, amiket a gondolkodók mozgatnak. Túl sokat gondolok az alkotók vs. fogyasztók csoportjaira. A jelenben pofonegyszerű elbutítani, félelemben tartani és elszigetelni embereket. Azt hinné az ember, hogy a technológiai fejlődésnek köszönhetően, ez a jelenség visszaszorult, hiszen az emberek több forrásból is tájékozódhatnak. A világ fejlődik, a gondolkodók fejlődnek, de mindig lesznek rétegek, akiknek az életük szenvedés marad. Ők a bábok, amiket felhúznak az ujjaikra. A kellékes dobozba hajítják őket a műsor után.

„Ha lenne arra lehetőséged, hogy valamilyen módon vissza tudj menni a 17 éves énedhez mit tennél? Mondanál neki valamit? Megragadnád az alkalmat, hogy jelezz valamit előre, vagy hagynád, hogy minden úgy alakuljon, ahogy eredetileg történt?” – Bellango

Ez egy fogós kérdés és szerintem hagynám. A legfontosabb, hogy hagyjam hibázni és szenvedni a múltamat. Van az a mondás, hogy: „okkal találkozunk másokkal, vagy te változtatod meg őket, vagy ők téged”. Fontos, hogy minden egyes sérelem, csalódás és félelem úgy alakuljon, ahogy megtörtént. Még az érzés is, amikor nem jártam iskolába, mert nem akartam. Még a tanulási előzményeimet sem változtatnám meg, hogy most a jelenben könnyebb legyen. Utólag nagyon sok mintát kezdek felfedezni, így értelmet nyer, hogy mi miért történt. Minél rétegessebben nézem, annál jobban látom, hogy a tudattalan döntéseim, azzá tettek, ami ma vagyok. Mintákból tanulok, ez már biztos. Sokszor előre megírom tudattalanul, így később csak elkezdem használni, mert az agyamnak ismerős. Nem változtatnám meg a tizenhét éves verziómat, de még az óvodás kiadásomat sem. Soha. Egy ember akkor lesz a legerősebb, miután saját magából kezd tanulni. Egyszer kell elhinni, hogy nem szenvedni jöttünk a földre, hanem tanulni, máris megváltozik a történet íve.

Most, hogy a politika és a gondolkodás összefolyt, lejárt a mosógép. Baromi irritáló, hogy napközben a flow írást megzavarják a hétköznapi tevékenységek. Ilyenkor mindig sávot váltok és visszakerülök a valóságba. Amikor írok többnyire a tudatom szintet lép, és elfelejtem, hogy a testem a földön létezik. Néha szeretném, ha a testem is velem jönne, ott, ahol az agyam működik, egy párhuzamos valóságba. Tudom, hogy akkor a függője lennék. Az írás és a mély gondolkodás már így is dopmaint termel. Mi lenne, ha a testemet is használhatnám abban a világban?

A még meg nem született lehetőségeket, gondolatokat egy másik világnak hívom, hátha egyszer tényleg megélhetem azt. Ott a mosógép partner lesz és nem ellenség.

A harmadik rész folytatásához:

- Melyik a legerősebben visszatérő gondolatod mostanában? Mit gondolsz, miért pont ez? 

[therapycover]

Valami nagy kezdete!

Therapy cover x #Writecast 🍄‍🟫🪐

Első epizód - Második rész

A Therapy cover bemutatja a #Writecast című, szabadidős eszmecserét. Helyezd magad kényelembe! Vegyél a kezedbe enni és innivalót! Jó olvasást kívánunk! - The writecast team.

@tulgondoltam

Első felvonás

„Amikor írom az első sorait @farosmici-vel közösen megálmodott, #writecast névre keresztelt, szellemi adok-kapok játékának nyitányát.” – Bellango

- Egy kicsit meg vagyok illetődve. Komolyan, ha most beszélnem kéne, dadognék. Azt sem tudom mibe vágtuk a fejszét, mert ez a „műfaj” talán még nem is létezik. Elképesztő, bomba ötletnek tűnt a fejemben. Elszoktam ettől az írástól, talán a kezdetleges Tumblr Szóhányások voltak azok, melyek hasonlítottak a beszélt szövegre. Lehet, hogy a #writecast az a műfaj, amit eddig is írtam szólóban.

“Nekem mindig is elvárás magammal kapcsolatban, hogy ha írok, akkor az azonnal legyen tökéletes, azonnal legyen olyan minőségű, ami mehet a nyomdába, majd ki a könyvespolcra.” – Bellango

- Ezen most felröhögtem. A tizenhat éves verziómra gondoltam, aki azt mondta „Írok egy könyvet és abból gazdag leszek!” Mindennél jobban elakartam költözni otthonról, és arról fantáziáltam, hogy Kylie Jenner Lipstick kollekciójában fog szerepelni a nevem. Azt gondoltam, ha leszedek egy sztorit (valaki másnak az írását) és kicserélem a neveket sajátra, illetve kontextusba helyezem, akkor Olaszországot már nem kell kidolgoznom. A pizzát mindenki ismeri és az olasz. Pechemre, a vadászott sztori is eléggé foghíjas volt, tehát be kellett állnom fogalmazni. Érdekes, mert azt élveztem. Ezt, csak azért osztottam meg, mert lehetséges jól írni, és lehetséges pénzzé tenni, de a fejlődést, és az éveket semmi nem váltja ki, csak az idő. A tizenhat éves énem meg csak azt kérdezné: „Szelfiztünk már Kylie-val?”

„Ez a másik (többek között) amivel megbékéltem azóta, hogy összeütköztünk az online tér fostengerében, hogy nem baj, ha 5 év múlva jön össze amit elterveztem, sőt. Az 5 évvel idősebb énem már mennyivel több mindent fog másképp látni, mint a mostani.” - Bellango

- Én ettől mindig bepánikolok. Öt évvel később, harmincegy éves leszek, és nem szeretnék arra ébredni egy napon, hogy még nem adtam ki egy könyvet sem. Viccet félretéve, a partner kapcsolatunk, azért működik ilyen olajozottan, mert tudunk egymásra reflektálni. Idősebbként élmezőnyben vagy, ha tetszik, ha nem. Öt évvel később, elképzelhető, hogy „kínunkban röhögünk” majd, ezeken az írásokon, és huszonöt évvel később kiadjuk a Discord beszélgetéseinket, mint közös írás. „Kezdetleges agymenések” néven. Aminek én szerkesztem a borítóját.

„Mikor először olvastam ezt a szóhányást, nem gondoltam, hogy vissza fog még térni és lesznek szálak, amiket össze tudok majd kötni.” – Bellango

- A kedvencem az a Szóhányásokban, hogy idén megint építettem egy olyan univerzumot, amibe belecsúsztak. Mellém. Hála a jó égnek, ez az első alkalom, amikor szellemi partneremre találtam. Sokszor építettem már világokat, például munkahelyi memeket, tiktok profilt (én vagyok a @ds_meme), de mindegyik csak egyoldalú volt. Nem volt társam, aki megemelje a gondolkodási ívet, így nem volt tét. Ezek az emberek a köreimben fogyasztók voltak, nem pedig alkotók. Amikor tavaly szeptemberben elkezdtem a Szóhányásokat, még én sem gondoltam, hogy ez bárhová is vezetni fog. A túlzsúfolt gondolataimat toltam ki, ez volt a cél, és persze az, hogy meglegyen a napi húsz perc billentyűs gépelés, mert rohadtul el voltam szokva a laptoptól. Mocskos jó dolgokat tud művelni az agyunkkal az írás.

“big talk”- Bellango

- Ha létezik Big Mac, akkor létezhet Big talk is. Ez legyen az új tag a műsorban. A mai naptól érvényben. Jóváhagyva.

Végszó: Az írás előzményét, mindig @tulgondoltam oldalán láthatod először!