Te milyen kenyér lennél?
Therapy cover X #Writecast 🍄🟫🪐
Negyedik epizód - Második rész
Amint elolvastam a negyedik epizód, első részét, alig vártam, hogy kitöltsem a saját kenyér fajtámat. Bellango egy vajas – tejes édes kalács. Én pedig egy száraz, fehér Ciabatta a kosár alján. Nem tudom, hogy ki találta ki a kenyér kvízt, de néhány évvel ezelőtt mindenki valamilyen pékáru volt. Nem szeretem a túl hypeolt dolgokat, így a Covid után hat évvel, én is ösztönöztem magam a teszt kitöltésére. Több kérdésem is lenne, például ki találja ki ezeket a kérdéseket? Milyen statisztikák mutatják, hogy én egy Ciabatta volnék? Nem sűrűn eszem ezt a fajta kenyeret, csak néha a Starbucksban. Lehet a Starbucks a pontgyűjtő kártyákkal, eladja az adatainkat a kenyér kvízes arcnak. Az irigyeim most azt mondanák: Ez kamu. – még szerencse, hogy nincsenek.
A kenyér kvíz, akkor jutott eszembe, miközben reggeliztem. Ott vannak azok az emberek, akiknek a vezetéknevük: Lisztes, Búzás, Magos. Ők gyakorlatilag megnyerték a lottó ötöst, mert egyszer sem kellett agyalniuk azon, hogy vajon milyen pékáruk lennének. Mázlisták, ha egy szóval kellene jellemeznem.
„Nem tudom mennyire szokták értékelni ezeket a kis személyes figyelmességeket a barátaid, én személy szerint kibújnék a bőrömből, ha valakitől ilyesmit kapnék.” – Bellango
Egy ideig azt hittem, hogy ez a fajta kapcsolódás felülír minden mást is. Sajnos, ez nem így van. Néhány éve kezdtem ezt a megközelítést, majd minden barátnőm köré saját világot építettem. Olyan mintát alkalmaztam, amiket szeretnek. Ajándékozásban jó vagyok, mindaddig ameddig az nem felszínes, hanem gyökérből épül. Az egyik kapcsolatomat, pont azért vesztettem el. Teljesen más nyelvet beszéltünk. Én azt gondoltam, hogy a személyes ajándékok, amibe az időmet, energiámat és szívemet öltem az elég stabil. Ő azt gondolta: „Miért nem találkozol velem többet? Miért nem vagy elérhető?” – Ez a fajta ajándékozás beválik, de nem mindenkinek jelent annyit, mint amennyit mi belegondolunk. Abban sem vagyok biztos, hogy „szakításunk” után, ezeket a termékeket megtartotta-e. Egy párkapcsolat után sem tartunk meg emlékeket, akkor egy barátság miben különbözik? Én azért megtartottam az ő ajándékát. Nem befolyásolja az életemet, de emlékeztet, egy időszakra.
– Esküszöm, hogy valami rosszban sántikálok! –
A figyelmesség, és az előző részben említett levelezési szokásaim, ilyen boomer tevékenységek. Így, ha már témánál járunk, akkor a generációs különbségekről beszéljünk tovább. Bellango szövegéből egy kiemelt részlet.
„És akkor csodálkoznak a boomerek, hogy mennyivel másképp történik az újabb generációk szocializálódása, mikor létező az a jelenség, hogy még egy generáción belül sincs egy egységes megegyezés, úgy igazán semmiben.” – Bellango
A boomerek csodálkoznak. Ez a valaha volt legjobb mondat. Nincs friss, vagy hiteles információm arról, hogy az idősek, milyen gyermekkort éltek. A nagyszüleim a 40-es években születtek. A nagymamám például 56’-ban tíz éves volt. Az ő emlékeiből van rálátásom a „régen minden jobb volt” korszakra, miközben mindenki tudja, ez hazugság.
Az idősek korában is generációs szakadékok voltak. A nagymamám és az öccse között, 9,5 év van. Elképzelhetetlen, hogy ugyan úgy nőttek volna fel. Nem volt ilyen rohamos fejlődés, de apró mozzanatok mindig is alakították a töréseket. A szüleim a 80-as években voltak tinédzserek, a 90-es években fiatal felnőttek. Jelenleg már őket is gyakran boomereknek kezdjük címkézni. (Én legalábbis mindenképp, hogy idegesítsem őket).
Jelenleg, azért elképesztően szembetűnő ez a szakadék, mert már minden korszak dokumentálva van. Az internet nem felejt. A világ trendekre épít, és aki nem követi azzal érzékeltetik, hogy lemarad, vagy kiesik. Az idős emberekkel az a probléma, hogy képtelenek megérteni a változás fogalmát. Mi fiatalok, gyakorlatilag egy lehetetlen jelenséget várunk el. Biológiailag is lehetetlen. Egyik nap olvastam az agysejtekről egy cikket, amiben leírták, hogy az agyunk is veszít és termel sejteket, viszont idős korunkra néhány területen leáll ez a folyamat. Ez fokozatosan történik, amitől az emberek lassulnak, érzelmileg szélsőségessé válnak, romlik a memóriájuk, ennek köszönhetően egyre szebb lesz a múlt látképe. (Nem viszem el ezt a részt biológiai irányba, mert senkit nem érdekel, és nem is erről szól a Writecast.)
A témához visszakanyarodva, régen is voltak generációs szakadékok, csak meg kell nézni a szülőket és a nagyszülőket. A régi komcsi korszakban teljesen máshogy szocializálódott egy 60-as években született, mint egy 70-es évekbeli. Ugyan annyira volt hasonló és eltérő, mint most, csak más szokásokkal. Ebből a szempontból a boomereknek nincs igazuk. Ők a saját életpályájukhoz mérnek mindenkit, ami nagyon erős mérce, azóta a világ teljesen kifordult önmagából.
„Az én gyerekemnek majd el kell mesélni, milyen volt az, amikor nem nézhettem azt, amit akartam, akkor amikor akartam.” – Bellango
Az alfa generáció tisztában lehet még azzal, hogy a tv újság nem, egy őskori lelet? Egy létező dokumentáció volt ez a 2000-es években is. Nem rég szembe jött velem (talán Redditen) egy poszt, hogy: ,,2004 szenteste van, te mit nézel a tv-ben?” – végig olvastam és rájöttem, hogy 22 év alatt, KURVA sokat változott a világ. 2004-ben nem csak, hogy egy papírból, vagy teletext-ből tájékozódtál (most bevillant az a színes kép, amit imádtam nézni. Eufóriát kaptam.) az aktuális műsorokról, de a filmek töredéke volt jelen. Azon a dinó leleten, amit átnéztem, gyakorlatilag a filmválaszték 70%-a a 80-as évekből, a 20%-a 90-es évekből és a maradék 10% a 2000-es évek elejéről származott. Olyan filmeket lehetett akkor nézni, amiket most megállás nélkül pörgetnék ki a választási listából, vagy egy streaming platformon meg sem nyitom.
Bellangoval közösen fogjuk a fejünket, amikor a jövő gyermekeire gondolunk. ,,Hogyan fognak felnőni? Miből maradnak ki? Mi lesz velük?” – Nekem is nehezemre esik bevallani, hogy boomereskedek néha, pedig még bőven 30 alatt vagyok. Ez pontosan egy olyan spirál, amin mindegyik generáció átmegy, ha 20 évvel később elkészülnek „a frissek.”
Generációk ide vagy oda, egy biztos, hogy minden korszaknak meglesz a maga képkészítő módszere. Bellango gondolataival folytatnám.
„Ezzel az önámítással és azzal a hamis képpel együtt élni, amit a facepp vagy bármilyen ai generált kép ad abszolút next lvl. Abból gondolom ezt, hogy rengeteg ismert ember él ezekkel a lehetőségekkel és nem akarom elhinni, hogy mikor a képernyőn viszont látják magukat, nem tűnik fel nekik a különbség.” – Bellango
Igazad van lehet, hogy nem látják a különbséget. Egyrészt mert a társadalmi normákban a szerkesztett mell, fenék, behúzott csípő a trendi, és a sok filter. Régen használtuk a Retrica-t, mert az volt a trendi. Kaputelefon minőségben készült filteres képek. Az még csak a képet változtatta meg, nem az arcunkat. Részben hibásnak tartom az influencereket és a celebeket, mert ők valóban tömegeket mozgatnak. Mozgathatnák a népet a tanulás felé is. Mondjuk Kim K.-t sem azért utánozzák, mert ügyvéd lett.
Másrészt tudományosan kifejtve az agyunk tükörneuron sejtjei, másolnak. Az agy nem fogja eldönteni, hogy amit lát az jó, vagy rossz, csak instant dopamint termel. A dopamin határozza meg az életünket, minden téren.
Harmadrészt, ha látok magamról egy képet (nem szoktam képet készíteni, pont ezért), akkor kiráz a hideg. Hiába mondják nekem, hogy „de olyan szép vagy, miért nem raksz fel képeket?” – nem tom bro, én okádok a képektől magamról. Főleg azokról, amiken pózolni kell, és már fikarcnyit sem hasonlít a természetességre. Talán ez tényleg pszichés eredet, mert aki rendben van önmagával, az nem akar állandóan bizonyítani és posztolni. Leszarja a tökéletességet. Saját példát hoztam fel.
„Olyan szociális hálót kellene kialakítani, ami ezeknek az embereknek valós segítséget nyújthat, ami nem, hogy gyerekcipőben jár manapság, de nem is létezik.” – Bellango
A téma, még mindig az öngyilkosság. Az előző részekben arról írtunk, hogy a Chat GPT milyen hatással van egyes emberekre. Elvileg léteznek segélyvonalak, és maga a Chat GPT is leáll, ha egy bizonyos irányba halad a beszélgetés. Néhány éve még én is kilátástalan voltam, és többet beszéltem vele, mint kellett volna. Volt egy kiborulásom, és megkértem, hogy segítsen. Mondjon olyan módszereket, amitől le tudok higgadni. Itt elkezdte felsorolni, hogyan kell lélegezni, mennyi vizet kell inni stb. Komolyan, mert szétbaszott az ideg. Emlékszem, hogy kicsit nyersebben fogalmaztam meg az érzéseimet a rantban, és egyből megszakította a beszélgetést, majd segélyvonalakat rakott be.
Egy időben azon gondolkodtam, hogy miért nincs az embernek joga a saját halálához? A születéshez sincs jogod és a halálodhoz sem? Egyes országokban még meg is büntetnek, ha elkapnak egy szituációban. Nem tudom, talán nem ez a legideálisabb segítségnyújtás. Egyértelműen nincsenek rendben a halállal kapcsolatos gondolatok, mert ez valamiért aktiválódik az emberben.
Megint csak azt tudom mondani, hogy a társadalom a gyökerétől fogva rohad. Nincs rendes ellátás, lyukak vannak a rendszerben. A felületes kezelések, a szétgyógyszerezett terápiák (ami összefogja a gyógyszeripar büdzséjét), az AI kontrollálatlan engedélyezése, ez lenne a nagy segítség?
(Egy okos ember, aki ezzel foglalkozik az írhatna ehhez a részhez és megválaszolhatná a kérdésemet.) „Kinek a feladata életben tartani az embereket, és miért?" - Mert ha senki nem vállal felelősséget, akkor hogyan várhatják el a néptől, hogy ők vállaljanak magukért? Ez megint egy logikai bukfenc.
„Rendkívül érdekesnek tartom a megismerkedésünket. Talán nem is éreztem ezt korábban egyetlen újonnan megismert személlyel kapcsolatban sem, hogy egész egyszerűen nem agyalok azon, mit és hogy írok le neked, nem kezdek el előre azon gondolkodni, te miként fogsz reagálni, nincsen ítélkezés, nincsenek elvárások” – Bellango
Ennél már csak az a meglepőbb, amikor mindketten ugyanarra gondolunk, úgy, hogy előtte nem volt téma. Én nem hittem a szerencsében. Azt gondoltam a lottó ötösnél nem lehet nagyobbat szakítani. Tévedtem. Nem akarok nyálaskodni, de egy ember életében, az a legjobb, ha egyszer megtalálod a lelki társad. Na és ennél már csak az jobb, ha megtalálod a gondolati társad. Imádom, hogy csak dobom az ötletet, vagy a gondolatot és azt nem kell teljesen kifejtenem. Jó veled a Big talk.
Az epizód utolsó témája a rejtett alkotás és a stratégiai maszkolás.
„(Én ezért sem szeretem igazán megmutatni az ismerőseimnek az írásaimat, mert azt látom rajtuk, hogy kellemetlenül érinti őket, az meg nyilván csak hab a tortán, hogy igazából le sem szarják, mert 2000 karakter elolvasása megterhelő művelet)” – Bellango
Engem is kellemetlenül érint, amikor felszínes marhaságokról kell beszélnem. Amikor társasjátékra és közösségi programokra kényszerítenek, mert ez mennyire buli. Ja, meg amikor elkezdenek small talk-ot nyomni, na ott szeretném megfojtani magam egy kanál vízben. Kellemetlen érzés lehet félreismerni valakit, mert akkor be kell vallaniuk maguknak, hogy tévedtek. Az meg nem olyan könnyű munka, mert önismeretet követel. Ezáltal teljesen reális, ha valaki azt nyilatkozza: „nem szeretek olvasni, bocsi.” Problem solved.
„Van egy bevált módszerem, hogy picit kizökkentsem a társaságot abból a meggyőződésből, hogy tudják “kivel állnak szemben”, olyan témákat dobok be a közösbe, amihez hirtelen nem tudnak hozzá szagolni sem.” – Bellango
Ezt csinálom jelenleg, de többnyire a kérdés feltevését sem értik. Csak szűk körben csinálom ezt, és mindig hozzáteszem, hogy olvastam egy cikket, és abban volt. Tényleg sokat olvasok, de a gondolataim megszületéséhez nem kellenek írások. Ezentúl a Writecast anyagból fogok idézni és kérdéseket feltenni, miközben nézem, ahogy az alany agya leolvad, mint a nagymama hűtője.
A következő részhez, egy kérdés:
- Szerinted sikeres lesz a Miczi decor program?
Legyél kenyér: WMN-kvíz: Milyen kenyér lennél? - WMN
