Ez a részeg vagyok, mert gyógyszerre ittam, de attól meg igaz poszt a barátságról
Aki látod, hogy hülyeséget csinál, és köntörfalazás nélkül azt mondod neki, hogy ne már megint, de hát hülyeséget csinálsz, és aki látja, hogy faszságot csinálok és a válla fölött hátra nézve azt mondja, most faszságot csinálsz, aztán visszafordul a tükörhöz, hogy befejezze a tökéletes tusvonalat és azért még gyorsan hozzáfűzi, hogy na de tényleg, és amúgy szimmetrikus lett-e, itt kicsit pislog, hogy jobban lássam, én meg mondom, hogy igen
nem szokott káromkodni, csak ha francia férfiakról mesél, kettőnk közül én vagyok az, aki felcsattan és véresgecizik, ha a helyzet úgy kívánja meg,
és persze, vele könnyű jóban lenni, neki ki ne lenne a barátja, de hogy mi mikor léptünk át valami határt, a kapcsos-könyves, jólcsakaszívévellátazember és a szereted-e piafot közös lelkesedésből mikor lett az, ami,
nagyjából egy hónapja lehetett, vagyis mostmár kettő, ültem az éjszakai hetesen és az erzsébet hídon mentem át, és épp arra a majd másfél ezer kilométerre gondoltam, ami most itt van köztünk, pedig mennyire szép ez a kék, amilyen most az ég, van egy ilyen hangszíned meg egy ruhád is, ami hasonlít erre, a ruhát Skopjéban láttam utoljára a hangszínt meg szaggatva skypeon, szóval egy pont ilyen megírható jelenetben voltunk benne te meg én, vagyis csak én és a rádgondolásom, és akkor jött az a rádöbbenés, amitől görcsbe rándul a gyomrod, hogy ez van, tényleg van és igazi, és akkor mostantól így, ami meg nagyon jó, és el se tudom képzelni, hogy bárhogy máshogy is lehetne, mint hogy Machbeth opera jegyeket kapok tőled születésnapomra
és máskor meg hajnali egy, mentem át a hídon, csak akkor budáról pestre a kedvenc boroddal, hajnali négy, a taknyunk-nyálunk összefolyik a sírástól, reggel hat, egy órát se aludtunk, de kitettük a pontot az angol anyag végére, délelőtt tizenegy ülünk a Musée du quai Branly mellett és közben a gyarmati múlt feldolgozásáról mesélsz, délután négy, ülünk egy lambériázott, ragacsos kocsmában, és tömjük a zsíroskenyeret és isszuk az olcsó fröccsöket, teljesen elkentük a rúzsunkat is, és próbálunk szavakat találni, de inkább kölcsön kérjük Háy Jánoséit, hajnali öt, villával esszük a Vencel téren a kolbászkákat és azon röhögünk, hogy majd ha öregek leszünk, milyen lesz visszanézni ezt a videót koradélután, a szoba ablakából épp látom a sörök fölött, ahogy befordultuk a szállodába Canterburybe, reggel nyolc Bélatelepen a vacsora romjai fölött meredünk egymásra üres tekintettel, délután három, kurva meleg, Skopjéban a rózsaszín kalapodat lóbálva angolul kérdezel és felhúzott szemöldökkel igyekszel megérteni bármit is a válaszból, este tíz, a Place de la République-ról lefordulva valami kis kocsmát keresünk, könnyezve nevetünk, mint a Halász Judit dalban, meghatározhatatlan napszak, pincehelyiség Grazban, majd egy doboz cigit elszívtünk egy ültő helyünkben,
és még akkor is, ha ezekbe a mondatokba, vagyis mögéjük más is behelyettesíthető, mert miért ne, az olyan lenne, mintha csak úgy elhalványodnának, és értelmetlenné válnának, mert persze, mindent lehet mindenkivel, csak nem érdemes, itt jön az a rész, hogy köszönöm, hogy olyan életünk lehet, amire érdemes emlékezni, amikor elhagytuk már a főteret a gigantikus philipphosz szoborral és lassan hűlt le a levegő, valami színes sálba csavartuk magunkat és botladoztunk a feltúrt városban közben meg előrángattuk a nyelvünk alól a legféltettebb titkainkat, magunkról, a családról, a kifordítás, kifordítása mindannak, ami van, a fonákját meglátni és megmutatni, a gubancokat, az összes rossz ölelést és öltést, 1903-ban, amikor leégett a Goldberger áruház, először használtak ugróponyvát hogy a lángok közül kimenekülhessenek az emberek, lenni ugróponyvának, ha kell, és lenni égő háznak. Vagy csak lenni. Többet nem kérhetek meg nem is adhatok.
titsay
dailybridgerton
areudirty
pixelskylines
