nekünk a két saját mellett (előtt) van egy nulladik gyermekünk is. ő valójában a szomszéd kislány volt, nálam hat évvel fiatalabb. a családfő a gyerek kétéves korában elhagyta a családot minden bejelentés nélkül. tanítónő anyukát reggel 7-től délután ötig dolgoztatta az igazgatója bosszúból (nem állt kötélnek).
én ébresztettem a gyereket nyolcévesen, elvittem a bölcsibe, később óvódába, délután érte mentem és este hétig, fél nyolcig vele voltam minden munkanapon, egészen addig, amíg iskolás nem lett.
a gyerek egy idegroncs volt. azt gondolta, hogy nem volt elég jó gyerek és az apja azért hagyta ott őket. amikor megszokott és megszeretett, akkor én lettem a szőrapa, a lehető legtöbbet lógott rajtam.
az anyja mondta, hogy nem tud elaludni. másnap a szétnyitott hálózsákommal és a kispárnámmal átvonultam aludni a gyerekkel. én voltam a nagy kifli, a lány pedig az egész pici. mellettem azonnal elaludt.
8 hónap után megkért, hogy legyek az apja.
a nagymamámnak el is mondta, hogy azért jó apával aludni, mert olyan biztonságot adó, megnyugtató apaillata van és mert akkor megfoghatja a kezét mindkét kezével és akkor jó.
a következő lépésben lassan bevezettem, hogy bírkóztunk. én alul, ő pedig minden erejét bevetette és leharcolt, egy nap többször is. ezzel megvolt a hosszú ideig tartó intenzív bőrkontaktus, a közelség érzete, és nem mellesleg rendesen le is fárasztottam a gyereket.
egy kinőtt mackó felsőt betettem a karate táskámba és ott aszaltam egy hétig.
végül megbeszéltük, hogy elég nagy lány már ahhoz, hogy megpróbáljon egyedül aludni. megkapta a mackó felsőt. az anyja szerint pillanatok alatt el tudott aludni.
a lányunk volt az első saját gyermek. ő attól félt 6-7 évesen, hogy egyedül maradt és nincs senki mellette (pedig az öccse ott aludt a szoba másik végében).
ezért esténként, fektetés után ideiglenesen a gyerekszoba melletti, akkor még használaton kívüli, később második gyerekszobaként funkcionáló szobába mentünk és ott beszélgettünk a feleségemmel. monduk a gyereknek, hogy ha elkezd félni, akkor csak kopogjon a falon és akkor mi vissza fogunk kopogni. egy hét után megszűnt a kopogás és elmúlt a dolog.
a szülőknek nem a gyermeket kellene orvoshoz vinni, hanem maguknak kellene oda ellátogatni. nekem a nulladik gyerek esetében nyolcévesen jelent meg az, hogy felelős vagyok a gyerekért (a kisherceg kicsavarva: a rókámért), és ez a műsor nem felvételre megy, hanem élőben, ismétlés nélkül és nem hibázhatok, nem izgulhatok, mert én vagyok a példa. és ezt az egészet még élveztem is.
ha egy gyerek eleget lóghat kismajomként a szülein kölyök gyanánt és megkapja azt a majom szeretetet, amit egy kismajom megkap, akkor nem lesznek ilyen problémái. ezzel nem lehet elkényeztetni. ha stabilan érzi magát, akkor csak egy kicsit mászik fel a szőranyára, szőrapára, hogy jólesően pihenjen.
áthidaló megoldásként kísérletezni lehetne egy olyan kütyü párral, ami inkább egy morse készülékre emlékeztet, mert ha megnyomnak egy gombot rajta, akkor egy rövid hangjelzést ad a másik készüléken. ezt például egy valamilyen urh-s rádiókapcsolattal valósítja meg.
ekkor a gyermek szorongás esetén megnyomja a gombot és a szülő az adó-vevő nála levő oldalán szintén egy gombnyomással válaszol. ha ennek valaki hozzáértőbb nekifekszik, akkor biztosan talál olyan kínai bébikémet, amivel ezt meg lehet valósítani.