havas kalandok

[cukinfinland]

Gasztro-blog-bejegyzés.

Na hát ugye mindig kérdezitek, hogy mi a legnagyobb struggle a kintlétben. És bármennyire is szeretek enni, és mókásnak tartom (otthon) a főzőcskézést, itt nagyon nem az. Anya pártját fogom ebben: kitalálni a legnehezebb, hogy mégis mit egyek. Tehát a hűtőnyitogatás és tátott szájjal belecsodálkozás napi rutinom részévé vált. 

De most kiemelek pár kivételes alkalmat/dolgot:

Az első héten volt szerencsém D. által egy igazi olasz carbonarat enni, ami iiisteni finom volt. Ráadásul mindenki hihetetlenül boldog volt, hogy nem kellett főznie. Megbeszéltük, hogy ilyet sokszor kell csinálnunk. Ráadásul A. szerzett hozzá nagyon finom olasz bort is, így egy nagyon jó este kerekedett belőle. :)

Amikor szenvedek hogy mit egyek, nagyon gyakran a rénszarvasgolyóra esik a választásom, mivel ez a legeslegeslegfinomabb északi kaja, amit csak el tudok képzelni. Nem tartott sokáig, mire egy pirosbogyósgyümölcs lekvárt is beszereztem, hogy igazán autentikusan ehessem. Már csak a barnamártást kell megtanulnom, hogy igazi svéd legyek. :) 

Emelett persze alap, hogy bulgurt eszem bulgurral, ugyanis nagy fogadalmam volt, hogy itt kiélem eddigi bulgur iránti rajongásomat.

Ami még nagy feature, hogy ezek itt rengeteg halat esznek. Szóval ez a második fogadalom, hogy én is rengeteg halat fogok enni, mert az szuper egészséges! És fun fact: a lazac nem is nő itt Finnországban, hanem az összeset Norvágiából importálják, mégis ez az összes nemzeti étel alapja, mert még importtal együtt is ez a legolcsóbb hal. Van egy csomó saját haluk is, de velük még nem találkoztam. :) 

Szóval egy a lémyeg, hogy nagyon nem éhezem! :) SŐT!

[cukinfinland]

Kultúrsokk és bevásárlás. 

A következő napok igazából elég hasonlóan teltek. Havasan és a beilleszkedéstől és átállástól fárasztóan. Viszont Miki látogatása miatt gyorsba el kellett intézni a papírjaimat, hogy hivatalos finn telepes legyek, így egy esti sörözés alkalmával - Miki jóvoltából - gyorsan befoglaltam egy időpontot a bevándrolási hivatalba, bulika utáni reggel 8-ra. 

Tehát január 13-án reggel megindultam a hivatalba. Akarom mondani megindultam volna, ha az ajtónk a fél méter éjszaka-esett hótól nem fagyott volna teljesen be... Szóval egy kis hajnali, kissé másnapos erőfitogtatás után végre sikerült kitörnöm Juna 5B-ből, és megindultam a villamosmegálló keresésére, bokáig süllyedve a hóban... Na igen. Ha Helsinkiben leesik éjszaka 1 méter hó, ne menj reggel SEHOVA. Tekintve, hogy a villamosmegállóban is pont ekkora a hó, és nem elég, hogy nem találod meg vadidegenként egy vadidegen városban - de még meg is fagysz közben. Nagy nehezen felhuppantam a harmadik villamosra, mire kifigyeltem, hogy hol van az a titkos megálló, majd átzötyögtem a Migribe. Kissé izgultam, ugyanis a papírjaim nem voltak teljesen rendben, és hát ugye én ettől otthon is ki tudok borulni, hát még angolul makogva, hogy “sorry, csak nincs nyomtatóm, meg amúgy nem tudtam még elintézni mindent”. De szerencsére minden megvolt, telefonos dokumentum feltöltések és 30 perc ügyintézés utén hivatalos telepesként jöttem ki a hivatalból. 

Nagyot gondoltam, és bementem hazafele a Lidlbe. És érkezik az első nagy leégés. 9 előtt nem adnak ki sört... na mit próbált a jó kis alkesz egyetemista? :) Hát persze, hogy sört venni hajnalok hajnalán... Azóta erre háklis vagyok, szuper gáz szitu volt. :D De legalább egy életre megtanultam.

A hideg idő, kényelmetlen párna, és tányérok hiánya rákényszerített minket, hogy felfedezzük a finn bútoráruházak kalandos világát. Ugyanis itt a városban az IKEA nem IKEA hanem csak ikeácska. Egy bemutatóterem. 20 perc ténfergés után végül rájöttünk, hogy ez nem a mi helyünk. Így gyorsan a szomszédos JYSK-ben találtuk magunkat (még jó, hogy minden bútoráruház északi...) és beszereztük a létfontosságú pokrócot, szőnyeget és törülközőt. (Van aki párnát, vállfát, és egyéb fontos dolgokat vett.) Mindezt hármasban a két olasz barimmal. :) Kicsit összenőttünk lehet. És természetesen hazafele kihagyhatatlan állomás volt a Tiger... ott is vettünk ezt-azt.

Az utunk újra egy kocsmába vezetett, újra meglátogattuk a híres-neves Old Irish Pubot, ahol megittunk újra egy-két sert. :)

Szóval ezek a napok pár kultúrsokkos szóban: 1 méter hóban eltűnt villamos megálló, a hótól befagyott ajtó, hóba fagyott biciklik, 9 előtt nincs sör!, ikeácska

DE! már hivatalosan is helyi vagyok, saját személyi számmal! :) 

[cukinfinland]

Sétálunk, sétálunk, néha kicsit seggreülünk hopp.

Nagyon jó szokásunkká vált már a harmadik napra a közös séta. Ezen a “délutánon” (haha, megint éjszakai sötétségben) csak elindultunk egy rövid sétára. Majd olyan sokáig sétáltunk, hogy a városban találtuk magunkat.

Na itt egy rövid városismereti megjegyzés - Helsinki elég pici, és vidékies. Amit egyre jobban szeretek benne. 40 perc sétával simán beértünk a belvárosi citybe, ráadásul az odavezető úton befagyott tavak és odafagyott kacsák mellett sétálhattunk. 

A harmadik napra egyre jobban kezdett ráállni a fülem K. eléggé szlávias akcentusára, így egyre kevesebb ha? és could you repeat? és sorry? hangzott el a párbeszédeinkben. :) Ráadásul kiderült, hogy mindhárman nagyon szeretünk képeket nézegetni, K. viszont készíteni is, így sosem leszünk selfiek nélkül.

Hatalmas élmény volt megpillantani a Szenátus téren álló katedrálist, ami Helsinki fő látványossága és védjegye. Jó nagy. :D Na meg persze a legjobb az volt, hogy a felvezető lépcső tiszta hó volt, így csak tisztes távolságból csodáltuk. Na meg fotózkodtunk is egy kicsit. De megfogadtuk, hogyha már hosszabbak lesznek a napjaink, visszamegyünk napsütésben is. :) Úgy mégiscsak szebb!

[cukinfinland]

Második nap Winter Wonderlandben.

Második nap, avagy ismerkedés a hóval és a helyi sörrel. A nagy alvás és a berendezkedés után (még úgy emlékszem hazai rántott husi lehetett az ebéd, azóta is beindul a pavlovi reflex, ha csak rágondolok...) kora délután nekiiramodtunk a környék felfedezésének a szobatársaimmal és egy olasz sráccal. 

Kora délután, hehe, pont ennyire volt sötét már 4-kor, mint éjszaka. De ez nem tántorított el minket a környék felfedezésétől. Megtudtuk, hogy Pasila igazából egy nagyon kis barátságos, családos - lakótelepes környék, sok kisgyerekkel, és még több hóval... 

A közel két órás sétánk után úgy döntöttünk, ideje beülni valahova és átmelegedni, így beszabadultunk az akkor még nagyon meg nem értett pláza-pályaudvar-hotel egységbe (alias Tripla) és egy 20 perces keresgélés után olasz barátaimmal rátaláltunk a kijárathoz legközelebb lévő (igaz, ezt nem nagyon láttuk át - kicsit bonyolultra sikerült ez az épület) pubjára. Újabb kellemes meglepetés következett az árakkal, ugyanis 5 euró volt csak a sör, igaz, mindannyian minimum 10 euróra számítottunk. Így le is csúszott jó pár, de így legalább megeredt a nyelvünk. Két politika szakos hallgatóval természetesen első témáink között szerepelt a magyar szitu és Viktor, de hát ez már csak ilyen. :) Ráadásul D. az előző vizsgáján ezt húzta tételnek, amin nagyon nevettem. 

Annyira összebarátkoztunk így hárman, hogy nem álltunk meg a sörökkel a bárban, hanem folytattuk itthon is (még jó, hogy ilyen előrelátó voltam, és már az első bolti túrámon bevásároltam...). Ekkor tudtuk meg, hogy nem mindenki olyan szerencsés, mint mi, sokaknak nincs ablak a konyhájában... :( Ezért olasz barátunk azóta is nagy szeretettel jár ide. :)

[cukinfinland]

Az első találkozás.

Nem mondom, hogy túlságosan egyszerűen, könnyedén, mint aki mindig itt élt bejutottam a belvárosba. De végül egy 20 perc késéssel talán oda is értem a megbeszélt kulcsátadó találkozóra.

És végre megláttam először a belváros pompáját. Vagyis először a 2,80 eurós vonaljegyet. Aztán pedig a kisebb szívrohamot, hogy rossz irányba szálltam. Ugyanis Finnországban egy finn és egy svéd neve van minden megállónak. Na ez a most érkezett magyar kis turistát könnyen összezavarja, ugyanis kicsit sem hasonlított a vonat oldalára kiírt megálló sem Helsinkihez, sem főállomáshoz, tehát semmihez. De aztán a google maps megint kihúzott a csávából (nem fizetett hirdetés, de szerintem minden Erasmusos legjobb barátja a félév során - legalábbis a kezdetekben). Vicces visszagondolni így kicsit egy héttel később, hogy ami akkor lehetetlennek és teljesen logikátlannak tűnt mostmár teljesen megszokott és rutin (ez a 4 perces vonatút, ami lássuk be, egy HÉV megálló otthon). 

Tehát megnyugodtam, hogy jó helyen vagyok, és az első impulzus az volt, hogy ez a vonatállomás teljesen olyan, mint a Nyugati. Kicsit talán olyannak akartam látni, hogy hazarepüljek fejben. :) 

Aztán amint kiértem kicsit elcsudálkodtam... ugyanis itt minden nagyon nagy. Tudjátok, olyan “úristenverybig” szerű. Tehát gigamega a megálló, a pláza, de még a fények is. Egy akkor térre értem ki véletlenül, amit szerintem 10 perc átsétálni. Szóval a második impulzus ez a monumentalizmus volt. 

Aztán pedig jött a csodás megismerkedés D.-val, amit innen is nagyon köszönök neki. Hihetetlenül jó érzés volt, hogy egy teljesen kaotikus lelkiállapotban volt valaki, aki várt engem, beszélgetett velem és kicsit ápolta a lelkem. Nem mellesleg a kávé is nagyon finom volt. :D És következő impulzus pedig, hogy nem kellett otthagyni a gatyámat egy kávéért, amit nem akartam elhinni. Nagyon féltem ettől, hogy olyan árak lesznek, hogy folyamatos lesz a görcs, hogy mennyit lehet költeni, de 3 euró egy kávéért egészen emberi. (Mellesleg ennyi a sör is a kedvenc kocsmánkban. :D)

A kávé után még egy kis sétát tettem, hiszen ugye ki kell használni minden alkalmat, még hogyha szétfagyok is és tök nehéz a táskám, mert ugye nyaralunk... Na igen, ez a következő sokk, hogy nem nyaralunk. De azért egy ideig kicsit olyan. 

Amikor hazaértem egy kis “nem nyílik az ajtóm, nem hiszem el, nem csak megszerezni nehéz ezeket a hülye kulcsokat, de nem is működnek, aludhatok a küszöbön” kiakadás után birtokba vettem a kis szobámat, ami mostantól fél évig az én kis porcicás birodalmam. Ijesztő, hogy az otthon két napig pakolandó dolgot 15 perc alatt milyen katonás rendben a helyükre tudnak kerülni... Aztán újabb 10 perc és már kupi is van. :) De hát ilyen ez...

[cukinfinland]

Koránkelés, szomorkodás, nagy utazás.

Január 9-én hajnalok hajnalán nekiindultunk a hosszú útnak a reptérig. Nyilván hosszú, hiszen olyan sok dolgot végig kell gondolni, és közben olyan nehéz az ember szíve, hogy az csak na... De sikerült mindent megoldani, és egy frankfurti kitérő után, kb. 7 óra utazással sikerült ideérnem Helsinkibe, az új havas hazába 5 hónapra. 

Az első látvány természetesen már a levegőből a rengeteg hó és a víz volt. Aztán jött a nagyon hideg, amikor kiszálltunk a gépből. Kellett egy kis akklimatizációs idő. :D Még úgy is, hogy Finnország rámmosolygott aznap, amikor megjöttem, ugyanis ragyogó napsütés és minimális hó fogadott (na ez nem mondható el utána az első hetemre). 

Furcsa érzés volt megérkezni. Talán addig nagyon lefoglalt, hogy minden rendben menjen, ne tévedjek el, ne hagyjak el semmit, meglegyen a csomag, stb. Aztán persze szerintem ilyenkor tudatosul az emberben, hogy bakker, ez lesz az otthon fél évig. Mit fogok én itt ebben a nagy havas hülyeségben teljesen egyedül csinálni... 

De egy kis elérzékenyülés után újra vissza kellett állni a “dolog van” állapotba, gépből ki, tesztet mutat, korona helyzetet átbeszél nénivel, csomagot vár, örül, hogy csomag megvan, aztán szerezzünk taksit. Vagyis Ubert. Nem működik a Revoluton, try again... ésatöbbi. De megjött értem a fekete merci, az englanti nyelven egyáltalán nem beszélő sofőrjével, így sajnos még az utazási időt is nekem kellett kinéznem az ő telefonjából. De legalább elkerültem az általam utált idegenekkel beszélgetős dolgot. Így azzal töltöttem a kerek 16 perces utat, amíg ideértem Junailijankuja 5B-be, hogy csodálkoztam rá erre a más világra.

Na arról persze ne is beszéljünk, hogy amikor kiraknak két bőrönddel és egy hátizsákkal egy parkolóban, ahol sosem jártál, és még a csávó sem tudja, hogy hova kéne menned, akkor kicsit elkeseredsz...

De hamarosan ráakadtam egy kis google mapses segítséggel az épületre, ahova szerencsére éppen beengedett valaki. Első kellemetlenség: mindenkitől megkérdeztem, aki szembejött, hogy K.-e, hiszen őt vártam, hogy beengedjen a lakásunkba... 3 közül egy sem ő volt. Majd felmentem az ötödikre, hiszen milyen logikus lenne, hogy a 056 apartman az 5.-en van. Na, hát itt semmi sem logikus. A 056 a 4.-en van, de a 029 pedig a 8.-on. Szóval már eltemettük ezt a logika keresést ebben az épületben.

Gyors small talk K.-val, az ukrán lakótársammal, majd egyszercsak írt D., egy pécsi pszichós lány - aki sok nehézség után végre megmentőm lett, és átvette a kulcsaimat - hogy ő már a városban van.

Szóval gyors tervezés, és irány a város. Először. :)