Nézz rám! Tudom, hogy ott vagy valahol, és a lehető legnehezebb dolgot kérem, hiszen pont előlünk menekültél oda föl, de azt szeretném, hogy érezd a szeretetünk, hogy itt vagyunk neked, hogy számíthatsz ránk. Olyan üresnek érezzük magunkat nélküled… Fojtogat a tudat, minket ez akaszt fel; nem vagy már.
Reggel a könnyeimben ébredek, és egyszerűen csak üvöltenék. De egy kibaszott hang nem jön ki a torkomon. Néha tompul ez a fájdalom, de akkor eszembe jut az arcod, a hangod, hiányozni kezd, hogy halljam, így végre elindítok egy számot. Sok, nem bírom, kitörök. Öt éve kísér, felejthetetlen élményekkel ajándékozott meg, és most mégsem bírom. Dühös vagyok, hogy így történt. Dühös vagyok, és tehetetlen. A gyász felfal, marja a lelkem, a mellkasom szorít, és már nem látok semmit, mert a könnyzuhatag fátyolként ereszkedik szemem elé. És többé nem látlak. De érezlek.
Érzem, hogy itt vagy, érzem azt a sok szeretetet, ami mind hozzád irányul, körbevesz, nem hagy szétesni. Vagy már szétestem? Magam sem tudom, mi van. Telnek a napok. Kaotikus érzelmek kavarognak bennem. Egyszer úgy érzem, már túltettem magam ezen, de reggel a fájdalomban remegve és csecsemőként zokogva már tudom, ezen egyszerűen nem lehet túltenni magam. Annyi mindent köszönhetek neked. Túl sok mindent. Annyi bajból kimentettél, annyiszor állítottál lábra, annyiszor fogtad a kezem, még akkor is, ha sosem ismertük egymást. Én láttalak. Kétszer is. És sosem gondoltam volna, hogy ezt megteszed. Mosolyodba egy pillanat alatt belefeledkeztem, ahogy mindenki, és az új dalaidban sem éreztem, hogy a búcsúleveled írtad le bennük. Ez most más. Az új dalaid drogként hatolnak vénáimba, és szétáradva a felismerést, a nyers fájdalmat és a bűntudatot okozzák. Hogy nem voltam ott, legalább egy picit, mikor kellett. Hogy nem láttam, mennyire összetörtél. Hogy nem láttam, hogy majd ennyire összetörsz minket.
Üvöltenék, de úgy érzem, ehhez is elapadt minden szavam. És ezzel tudom, megint széttépek egy sebet, de még nem gyógyult be eléggé ahhoz, hogy sajnáljam. Csak a lüktető halántékomon érzem, hogy valami nincs rendben, mikor végre picit összeszedem magam. Bár most az egyszer éreznéd ezt a szeretetet, amit eddig sosem… Annyian állnak melletted, annyi embernek segítettél; egy kibaszott őrangyal vagy. Egy legenda, aki a végén igenis számít. Mert mi örökké emlékezni fogunk rád és a lelkedre, melynek darabjait dalaidban hagytad. Talán épp ezért olyan intenzívek, és talán épp ezért csúsztál szét olyan korán… Mert nekünk adtad az ember legbecsesebb kincsét; az életed.
