(Kantó egyébként Japán közép-keleti régiója, amelyben Tokió is található.)
Megérkeztem a klinikára. Bent egy nagy aula volt a közepén egy kör alapú recepcióval (tudom, hogy inkább betegirányítás lenne itt a megfelelő terminus technikus, de én nem vagyok szakember, nekem ez recepció marad), ahol 4-5 recepciós várta a betérőket:
Ez utóbbiak sokan voltak, de a recepciónál olyan villámgyorsan dolgoztak, hogy 1-2 recepciósnál több soha nem volt "foglalt" . Mint utóbb kiderült járóbetegek esetében a protokol a következő:
Az ember odamegy a recepcióhoz, ahol kiderítik, hogy milyen szakrendelésre van szüksége és melyik kezelő szabad (ha kell, telefonálgatnak rögtön).
Valaki személyesen(!) felkíséri az pácienst az emelet(eken) lévő adott szakrendelő saját várójába (mozgólépcső és lift adott természetesen), ahol "átveszi őt" a helyi repeciós.
Amikor sorra kerül, nem az itthon megszokott módon, félig nyitott ajtón kihajolva üvölt ki az asszisztens, hanem kijön, mondja a nevet és aki vállalja a sajátját, ahhoz odamegy, megköszöni a várakozást és bekíséri (nulla forintba kerül és mégis mennyivel kellemesebb! (igaz, több lépést kell megtenni))
A helyi recepciós visszakíséri a központi recepcióra, ahol "visszaveszik", kitöltik a papírokat és átksíérik a 2 és fél méterre lévő, szintén az aulában, a recepcióval egy légtérben lévő váróba, ahol leülve várja, amíg a száma megjelenik valamelyik pult felett, amelyek posta-szerűen sorakoznak sorban. Ha kell, fizet, aláír, megköszönik, hogy jött. The End.
Hasonlóan zajlott a menet nálam is néhány apró kiegészítéssel. Az angol úgymond tökéletlen hídnak bizonyult az egyébként végtelenül kedves és segítőkész recepciós hölgy és közöttem zajló kommunikációban, ezért előrátnott egy Toshiba márkájú tenyérnyi szerkezetet. Ebbe beszélt japánul, ami egy apró, 3 soros kijelzőn megjelent angolul és vice versa, amikor én beszéltem angolul.
Szintén csodajó japánság volt, hogy amikor megkaptam a kezelőlapom láttam, hogy a hátoldalán van egy térkép is, ha a kísérettel együtt is eltévednék:
A másik specialitás, hogy kiderült, mivel állami kórházról van szó csak akkor kezelhetnek, ha van TB (TAJ) kártyám. Amikor a magyar rendszerre gondoltam (több hét, ugyebár), itt lélekben fel is adtam a dolgot és már kérdeztem volna, hogy tudnak-e a közelben magán kórházat, de Japán nem Magyarország. Hívtak egy másik kollégát, akinek az volt a feladata, hogy a TB kártyával, biztosítással kapcsolatos ügyeket intézze. Hozott egy papírlapot, hogy ezt kell kitöltenem és ripsz-ropsz kész lesz a regisztráció és a kártya. Elkezdtem kitölteni (angolul is le volt írva minden), teljesne logikus, értelemszerű volt az egész, de a fiatal srác csak állt közvetlenül mellettem és nézte, ahogy írom a válaszokat. A magyar kórházi viszonyokon szocializálódva mondtam neki, hogy köszönöm, nem akarom rabolni az idejét, nyilván belefulladnak a munkába, megoldom egyedül és szólok, ha készen van. Mire ő: Nem, nem. Neki EZ a feladata, hogy az ilyen lapok kitöltésénél itt álljon és ha MÉGIS kérdés merülne fel, akkor segít. :O Ok, kicsit feszélyezve, de kitöltöttem mindkét oldalt, átadtam. Ezután háromszor, szótagolva el kellett mondanom a nevem magyarul. Mint kiderült azért, hogy japánul, kanjival is leírhassa a lapra, aminek csak később derült ki a jelentősége.
Kérte, hogy üljek le, mert ez sajnos most egy kis időt igénybevesz majd - és igaza lett. Kb 3 és fél perc múlva hozta a még meleg, frissen készült japán TAJ kártyámat, azonosítószámmal és a nevemmel - gondolom legalábbis, mert minden kanjival volt írva rajta:
A nevem átírására pedig azért volt szükség, mert a szakrendelő várójában, ami így nézett ki (igen, élő virág és nem látszik, de balra tőlem egy állványon kb 10 féle friss magazin és napilap):
...szóval a nevem átírása azért kellett, mert a kijövő asszisztens nyilvánvalóan japán akcentussal, de tökéletesne érthetően mondta a nevem, amikor sorra kerültem.
A varrateltávolítás egyébként úgy történt, hogy amikor a rendelőbe léptem, le kellett venni a cipőm és egy odakészített egyszer használatos papucsba bújni, majd egy fogorvosi székhez hasonló fotelbe ülni, ami néhány gombnyomás után ággyá alakult. Megérkezett egy fiatal doktornő, bemutatkozott, megkérdezte, hogy biztosan olyan beavatkozást kell-e elvégeznie, ami a lapra van írva (felteszem ez nem csak a külföldiek esetén van így), adott egy kézitükröt és együtt néztük és azonosítottuk az államból kiálló zsinegeket, amivel összevartak. 1 perc alatt kiszedte mind, megkérdezte, hogy fájt-e, és nem tud-e másban segíteni, majd a végén újra, hogy biztosan nincs-e más kérdésem mielőtt elenged.
Lekísértek (itt is mondtam, hogy köszönöm, a 3 méterre lévő egy darab mozgólépcsőt, ami a recepció elé visz megtalálom, ne fáradjanak, de ragaszkodtak hozzá, mert ez a szabály - ja, és ő hozza a papírjaim is ne én cipeljem a kettő darab A4-es lapot.
Fizettem 9000 forintot, amiből 5000 volt egy tavaly január óta kötelező egyszeri díj a TB kártya regisztrációért és elégedetten távoztam az épületből.
