A valóságot meghajlító női energiák
Négy alkotó – Bodrogi Judit, Koltai Barbara, Amanda Lutiere és Papp Anita – munkáiból nyílt kiállítás a TAW Galériában The Witching Way címmel.
Noha a kiállítás címe boszorkányokat ígér, azokat csak áttétesen kapjuk meg: a tárlatra összeválogatott alkotások azokban a kategóriákban mozognak, amelyeket gyakran kötünk e fogalomhoz – úgy mint a nőiség megélése, a spiritualitás, a valóság elhajlása, a természetközeliség – de nem konkrétan a boszorkányság kontextusa inspirálta őket.
KAPCSOLÓDÓ CIKKEM Boszorkányok márpedig vannak?! (Maleficiarium Hungaricum, Cser Kiadó, 2025)
A boszorkányok titokzatos tudás birtokosai – noha ez a titokzatosság inkább a férfi nézőpontjából értelmezhető, a női test működésének megértéséhez köthető; női szempontból tehát az önazonosságot, a nőiség megélésének szabadságát jelenti. E szabadságot a történelem hosszú korszakain át korlátozta a társadalom, s így az a boszorkányság kvázi illegális, de mindenképpen rossz szemmel nézett gyakorlatába szorult vissza.
Hogy csak néhány példát említsek: a születés, az élet teremtésének misztériumából a férfiak kiszorultak, vajúdás közben csak női rokonok meg a bába sürgölődtek az anya körül, s a folyamatból kizárt férfiak pusztán a fantáziájukra hagyatkozhattak az ekkor zajló történések megértésében. Nem véletlen, hogy e titkok tudója, a bába a népnyelvben szinte szinonimájává vált a boszorkánynak (lásd: vasorrú bába).
🖼 Bodrogi Judit: XVI Torony (2026)
Egy másik ilyen tabutéma a női orgazmus: minthogy a keresztény tanítás a szexualitást a gyermeknemzésnek rendelte alá – ahhoz pedig elegendő a férfi kielégülése – az örömökre vágyó nőknek évszázadokon át a maguk kezébe kellett venniük az irányítást. Ezt a célt is szolgálták a boszorkány-összejövetelek, és bizony a seprűn lovaglás is ebből a kontextusból szelídült a gyermekmesék motívumává. Az, hogy a seprűnyélen végzett ritmikus mozgás repülés-szerű élményt gerjeszt, önmagában sokat mond – ennek egy modern kori parafrázisa a Csajok a csúcson (Mädchen, Mädchen) című ezredfordulós német vígjáték ikonikus biciklizős jelenete (gyanítom, senki nem számított rá, hogy a mai témával összefüggésben ez is felmerül).
A boszorkányság egyik állandó velejárója a mágia is, ami tulajdonképpen annyit jelent, hogy a boszorkányra nem érvényesek a valóság mindenkit korlátozó törvényei. Szimbolikusan ez a fizika kötöttségei alóli mentesülést, a valóság hajlításának képességét jelenti, a gyakorlatban viszont inkább a társadalmi szabályszerűségek elleni lázadásként nyilvánul meg: azzal, hogy a nők kivonták magukat a konvenciók alól, egy a mainál feszesebb, szigorúbb közegben az átlagember szemében olyan benyomást keltettek, mintha a természet törvényeit vennék semmibe. Az pedig már a mágia birodalma.
Egy szó mint száz: a kiállítástól elsősorban a nőiség kibomlását és a valóság megkérdőjelezését vártam, és nem is kellett csalódnom.
Bodrogi Judit alkotásain a női test jelenik meg dinamikus, csavarodó, energiát sugárzó pózokban. A vázlatrajzok, skiccek vizualitása, a hanyag vonalak és a satírozás is ezt erősítik, hiszen azt a benyomást keltik, hogy a művésznek gyorsan kellett dolgoznia, hogy a mozgásban lévő modellt a pillanatba fagyasztva megörökítse. Közelebb lépve azonban kiderül, hogy munkái nem tusrajzok, hanem hímzések, s ez a játékosság – az anyaghasználat ellentéte a látvánnyal, a gyorsan felrajzolt vázlat mímelése egy időigényes technikával – mind növelik a pózokban eleve meglévő feszültséget. Az, amit a fonallal művel, egészen váratlan és meghökkentő, és lám, máris a “boszorkányos úton” járunk, hiszen a férfiként mindig kissé idegenkedve szemlélt anyag és technika (a textil és a hímzés) kreatív alkalmazása egyszeriben végtelenül izgalmassá vált számomra.
Papp Anita a térrel játszik olajképein: Distortion (Torzítás) című sorozatában önarcképeit nyújtja meg, folyatja egymásba. Mintha a valóság maga veszítené el a stabilitását, mintha egyszerre több testben is létezne az ember, amik azonban nem függetlenek egymástól, összekapcsolódnak, elmosódnak a határaik, egymásba folynak. Számomra kényelmetlen élmény volt e festmények előtt állni, azt éreztem, hogy az alkotó megkérdőjelezi önmaga, illetve a képeken keresztül az én identitásomat: vajon meddig tartok én, vajon mennyire stabilak a határaim, vajon hol van az a pont, ahol már átalakultam egy másik személyiséggé, aki viszont még mindig én vagyok?
🖼 Amanda Lutiere: The Crossing (2024)
A legboszorkányosabb hangulatot Amanda Lutiere munkái árasztják: emberalakjait álomszerű, bizonytalan közegben látjuk, és növényábrázolásai is mintha egy másik dimenzióból kerültek volna elő, színeikben is formáikban is egy elvarázsolt erdő lakóinak tűnnek. A kedvenc képem tőle a The Crossing (Az átkelés): ezen egy fiatal meztelen nő kel át egy különös közegen, előrehajolva, miközben teste szinte világít a sötétben. A festmény címe és hangulata is azt sugallja, hogy az emberi világ és egy egészen másfajta birodalom közötti átjárón halad a főhős. Kiváló kurátori döntés volt ezt az alkotást az ajtó mellé elhelyezni, hiszen így a belváros forgatagából megérkező látogató maga is úgy érezheti, hogy egy másik világba lép át, hogy aztán a belső szobában egy méginkább álomszerű Lutiere-munka fogadja őt a bejárattal szemközti falon.
Az a kép, ami előtt a leghosszabb ideig álltam, Koltai Barbara The Stillpoint (Nyugvópont) című alkotása. Barbara vegyes technikával kínozta meg a vásznat: az összhatás túltelített, minden négyzetcentiméteren történik valami – hol egy odaragasztott textil-cafat, hol valami gyantaszerű megkeményedett folyadék, hol intenzív ecsetvonások, hol szénrúd rajzolta vonalak, öntve, ragasztva, fröccsentve, húzva, zúzva, nyúzva – a hordozófelületnek masszív rohamot kellett túlélnie, mire minden megtörtént vele, ami e műalkotást létrehozta. Ez a kép maga a megfékezhetetlen, kordában tarthatatlan energia (olyan intenzív, hogy a ráragasztott textilcafatok ki is lépnek a vászon jelentette síkból). Nem csoda, ha e teremtő pusztítás láttán boszorkányt kiált a megrettent férfiszív!
🖼 Koltai Barbara: The Stillpoint (2025)
Érdemes tehát ellátogatni a Hold utcába, mert töredékét sem írtam még le annak, ami az 1 + két fél szobányi kiállításról elmondható, s máris másfél oldalnál tartok! Siessetek, a tárlat csak július 3-ig látható, viszont addig is tárlatvezetésekkel, előadásokkal készülnek a szervezők, figyeljétek a közösségi felületeiket!