vasárnap reggeli filozofálgatásokba’
a véleményetekre lennék kíváncsi.
Van ez az életnek nevezett dolog, amiben a többségünk a biztonságot keresi, miközben mind tudjuk, hogy nem létezik, hogy mindig lesznek új kihívások, változások, válságok, normatív krízisek, stb., és hogy tulajdonképpen ez maga az élet.
Amikor ezek jönnek, megküzdjük őket, ahogy épp sikerül, a legtöbbször egyedül; mert amikor épp tolnak befelé a műtőbe, vagy a számodra legfontosabbtól búcsúzol egy temetőben, vagy arra vársz, mit fog mondani a telefon másik végén a főnököd, stb., még ha van is melletted egy támogató közeg, valamilyen kapaszkodó, alapvetően mélységes és menthetetlen magány vesz körbe.
Ti mit gondoltok, hogyan érdemes, hogyan lehet ezt úgy keretezni, hogy élhető legyen..? a) lehet nem egyedül küzdeni ezekkel, csak meg kell találni, aki képes melléd állni/meg kell tanulni, hogyan lehet tartani egymást, b) az ember alapvetően magányos állat, az egyetlen üdvözítő út ennek az elfogadása.
Mi a Ti tapasztalatotok? Éltetek már meg olyat, hogy nem kell egyedül letolni mindent is? Vagy el tudtátok fogadni, hogy de?
