Elfogynak belőlem az érzelmek. Úgy érzem, annyi mindenkinek adtam már, mindenfélét - szeretetet, törődést,gondoskodást, vigasztalást - hogy lassan semmi nem marad bennem. Már nem bízok jóformán senkiben, előnyösebb az, ha havonta egyszer beszélgetek emberekkel, mintsem találkozzak velük és azon gondolkozzak, vajon ő mit fog elvenni tőlem? Mi kell majd neki, ami akkor és ott pillanatnyilag hiánycikk a lelkében, és nekem kell odaadnom, mert más akkor és ott nem teszi meg?
Még hogy csodálkoznak az emberek azon, hogy sok az érdekkapcsolat, meg a felszínesség. Én nem csodálkozom - miért nyíljak meg a századik embernek is? Miért adjam a kezébe a lelkem, ha megvan az esélye annak, hogy még nagyobb darabot szakít ki, mint bárki más előzőleg? Annyit adtam már, hogy már nem akarok többet. Nem akarok több veszélyforrást, kiapadt ürességet.
A felszínességben az a jó, hogy nem sérülünk, elcsevegünk, mert csak arra megy ki, hogy mindkét felet valaki meghallgassa, néha bólogasson és várja a sorát, hogy ő mikor beszélhet, mikor vághat közbe egy tök más sztorival, amit a másik fél csak bólogatással vesz tudomásul. Értem én - én személyszerint belefáradtam hitelkeretet adni mindenkinek, mert látom,hogy már annyi hitelt vettek fel rám, hogy én megyek csődbe, miközben ők, vígan elvannak a saját kis világukban.
Jönnek azok a körök is, hogy én nem keresek embereket, hogy én elvagyok magamnak. Hogyne. Nem keresek senkit - szar, nagyon szar egyedül lenni, még szarabb egyedül menni mindenhová, vagy épp sehová sem menni épp emiatt, de az ember végtére is, elsősorban mindent magáért kellene hogy tegyen. Maga miatt kellene boldognak lennie, nem azért, hogy instán mutogassa, hogy minél több visszajelzés jöjjön rá - mert csak akkor igazi a boldogság, akkor húzza ki magát. És én már nem akarok függni emberektől, attól,hogy itthon ülve várjam, hogy valaki, bárki elhívjon ide vagy oda - és nem azért, mert ENGEM akar látni, vagy rólam akar hallani, hanem azért, hogy sztorizzon, mert nincs más.
Nagyon negatív vagyok és nagyon nyers. Több sebből vérzek, többől, mint amit eltudok viselni. Az orrom alá dörgölik, hogy az exem kiéli magát. Pont ezt akartam neki erről papoltam, miközben ő azt felelte, hogy neki erre nincs szüksége - és én voltam a szemét, gonosz nőszemély, aki csapodár, mert megpróbál élni, miközben keretek közé volt szorítva. Oh igen, folytasd még.
Milyen érdekes, hogy ameddig kapcsolatban voltam, mindenki körülöttem igényt tartott rám, a segítségemre, arra, hogy meghallgassam, vagy csak hogy velem legyen. Mióta vettem a bátorságot, és szabadságot adtam magamnak és az exemnek is ( pont a fent említett okok miatt) mindenki eldobta a “svájciasságát” és pártot váltott. Nem mondom, hogy nem fáj, mert kurvára fáj.
Csak azért mert hoztam egy döntést, ami mások szemében nem volt jó, olyanokéban, akik az én cipőmet messzire elkerülték és hallomásból hallottak valamit, na azok néznek rám csúnyán. Én vagyok a szemét, az aljas, az, aki összetörte őt... old story,bro.
Mondjuk ha visszagondolok arra a hét évre vele, szerintem nem volt olyan év, amikor nem akartak volna mások főleg az ő oldaláról megreformálni dolgokat. Én mindig visszafogtam az én oldalam embereit, mondván, ez az én dolgom. Érdekes, ő sosem. Aztán meg ott kötöttünk ki, hogy nekem kellett megvédeni a kapcsolatunkat.
Arról volt szó, hogy mi nem mutogattunk a másikra, nem fogunk sarat dobálni, nem fogunk egyszerűen lemenni erre a szintre. Nem tettem ki facere képeket a mostani párommal, nem tettem ki semmit, ami az ő lelkét bánthatta volna... még mindig tekintettel voltam rá, mert azt hittem felnőttek vagyunk. Hát nem. Törölt a picsába, mert egyszerűen ez volt számára a megoldás.
Végülis nem ő dobálja a sarat, rábízta másokra. Sorban töröltek le.
Legyen így.
Nem látom, hogy miért siklottak ennyire félre a dolgok. Nem ezt akartam, nem erre törekedtem, nem tudom, megéri egyáltalán fair playnek lenni?
Én azóta is rosszul vagyok. Egy részemet eléggé hidegen, fájdalmasan érinti, szószerint összerezzenek itt belül, ha róluk hallok valamit, vagy látok. Ettől senkinek nem lett jobb...
Az utóbbi pár hónapban szégyelltem boldognak lenni, mert nem akartam a kettőnk romjai felett,virágokat fakasztani más tőről. De úgy tűnik, minden elővigyázatosság ellenére... talán egyszerűen hagyni kellene azt a romot, úgy ahogy van. Nem lesz belőle többet vár, nem lesz belőle többet még egy szép, emlékezetes hely sem, ahová néha összejárunk barátokként.
Csak el kellene engednem az ideát.
