Brazil kollégám, Miguel
ma a reggelinél lelkesen mesélte, hogy néhány éve a Lenti termálfürdőben üdült egy hetet, és az milyen klassz volt, illetve nagyon szépek ott (is) a magyar lányok.
Na most én attól 50 km-re születtem és nőttem fel. Eközben a balomon ült és röfögött - sajnos szó szerint, de ez egy másik történet - Joszip kolléga, aki szintén 50 km-re, csak a másik irányban.
Értem én, meg tudtam eddig is, hogy kicsi a világ, na de ennyire?!
(Miguelt amúgy fejben csak Edson Arantes do Nascimentónak hívom, nem jegyzek meg még egy hasonló brazil nevet...)
Szerb kollégám, Nemanja
A beszerzőcsapat újonca jött bemutatkozni, és ahogy meghallotta a nevem, magyarra váltott. Elmesélte, hogy szabadkai szerb, de a nagyanyja még annyira magyar volt, hogy más nyelvet nem is beszélt, így gyerekkorában elég sokat gyakorolta. Majd még mi is fogjuk a nyáron.
Török kollégám, Serkan
Ma előadta, hogy ő egy Szürke Farkas, Erdoğan elnök feltétlen híve amióta az eszét tudja - bár abban kételkedem, hogy tudja-e egyáltalán... -, és ha kitör a balhé, örömmel adja életét és vérét Törökországért. Már ameddig és amennyiben azt Erdoğan vezeti.
Egy nagyszabású antiszemita tiráda közepette arról is felvilágosított, hogy a zsidó Zelenszkijnek semmi köze Ukrajnához, az amerikaiak dobták le és "építették fel" őt ott, illetve milyen lelkiismereti válságot okoz neki hithű muzulmánként, hogy a németek tömik fegyverrel Izraelt, és ennek most szegről-végről, közvetve ő is részese.
Bajor kollégám, Walter
Ma elmesélte, hogy gyerekkorában a szülei egyszer egyedül hagyták otthon, amit ő megfelelő pillanatnak érzett, hogy kipróbálja, milyen belenyúlni a konnektorba. Égési sérülés lett a következménye, meg minden.
Aztán hogy, hogy nem, villanyszerelő vált belőle, ezt a szakmát űzi úgy harminc éve - ha pedig nem a munkában szerelget mindenféle elektronikus kütyüket, akkor szabadidejében rádióamatőr, és egy ilyen helyi klub oszlopos tagja (láttam a klubjelvényes pólóját, ráhívezve a neve).
Hétvégén a klubbal ellátogattak a Deutsches Museumba, annak is egy "sima" látogatóktól elzárt részébe, ahol végignézhették és -tapogathatták a rádiótörténet összes fontosabb állomását, eszközét Marconitól napjainkig és vissza.
Bírom az ilyen arcokat, akiknek a hivatása, munkája, hobbija ilyen szép harmóniában van. (itt @muszeresz megidézése érződik szinte kötelezőnek)
Öreg kollégám, Heinrich
Már vágja a centit a nyugdíjig, ezzel párhuzamosan küzd a digitális világgal. Kérdései és kérései hozzám eddig:
Hogy állítottál be automatikus aláírást a levelezőprogramban? Légyszi csinálj nekem is.
Hogyan csináltál a monitorodra olyan virtuális sárga cetliket (alias Sticky Notes)? Légyszi mutasd meg, hadd én is. /egyelőre továbbra is fizikailag létező cetlikkel van teleragasztgatva a monitora alja és oldalai/
Figyu, mi az a widget?
Kissé aggódva várom, mi jöhet még?! Egyúttal értékelem az igyekezetét és kíváncsiságát ilyen vén fejjel.
Fabio, a nagyon kis főnök
Az olasz-bajor Fabio igazi jelenség kis munkaközösségünkben, mindkét náció legrosszabb tulajdonságaival felvértezve, egy Mussolinibe oltott Göring, esetleg fordítva... Alacsony, zsíros, iszik, mint a gödény, füstöl, mint a gyárkémény, emellett nagy füvész-kertész is, a héten mutatta a telefonján az applikációt, amivel online lehet füvet rendelni: több tucat típus kapható igen vicces fantázianevekkel és felhasználói értékelésekkel, amit már kipróbált, arról ő is mondott pár szót közben, hogy ez nagyon finom, ez bivalyerős... (a THC-tartalom százalékban oda van írva melléjük tájékoztatásképpen)
Tagja a helyi bajor legényegyletnek, amikor csak teheti, címeres bőrnadrágban, térdzokniban és egyéb ilyen tartozékokban parádézik, ugyanakkor mivel olasz, kötelező a belőtt séró és a dizájnszakáll - meg, hogy a saját fogalmai és ízlése szerint jól nézzen ki, gyúr is, szóval izomzattal is fel van vértezve, amit azért némi zsír takar.
Nos, ő a kisraktár főnöke és csoportvezetője, a csoport rajta kívül egyetlen emberből áll, az öreg Heinrichből (lásd fent). Fabio finoman szólva nem szeret dolgozni, emellett ideges, pszichésen ingatag típus: amikor bent van a gyárban, akkor is csak sűrűbben vagyunk vele, de például a télen kihagyott hat hetet "mentális okokból", egyem a kis szívét... Azt is megcsinálta már néhányszor tavaly, hogy ha délelőtt felbassza az agyát, fényes délben egyszerűen kapja a zsákját, "kabbe gyíkok, én leléptem!", és hazamegy, egyúttal táppénzre íratja magát a hétre.
Fabiónak a héten egyedül kellett volna vinnie a kisraktárat, de nem jött be reggel hatra, ahogy kellett volna neki. Megérkeztem hétre, továbbra is sehol. Aztán nyolcra kiderült, hogy a hétvégén összetörte magát biciklivel - van egy kósza sejtésem, hogy be volt mindenezve... -, kórházban fekszik. Kinek kell tehát vinnie a hátán a kisraktárat egyedül? Nyilván nekem, mert senki más a környéken nem ért hozzá. Halleluja bazmeg.
Inuit HR-es kolléganőm, Anana
Ma behívott egy teljesítményértékelő beszélgetésre.
Az ember azt hinné, hogy egy inuit HR-es a munkavállaló lelki jóllétével foglalkozik. Tévedés. Az inuit HR-es ugyanúgy a cég érdekeit képviseli, csak közben úgy néz rád, mintha egy fóka lennél, amelyik túl sok szardíniát igényelt a negyedéves keretből.
Anana egyébként Grönlandról származik, ahol a helyi legenda szerint az emberek annyi hófajtát különböztetnek meg, mint a német könyvelők az ÁFA-kulcsokat.
Leültetett.
Mosolygott.
Az inuitok állítólag nem szeretnek feleslegesen beszélni.
Na, ő sem.
Negyvenöt percig nézett rám.
Aztán megszólalt:
– Hogy érzed magad?
Mondtam:
– Jól.
Erre jegyzetelt három percig.
Majd:
– És tényleg?
Mondtam:
– Nem.
Erre jegyzetelt tíz percig.
Kiderült, hogy a cég új diverzitási programja keretében minden dolgozónak meg kell találnia a saját belső jegesmedvéjét.
Anana komolyan vette a dolgot.
Megkérdezte:
– Mi motivál téged?
Mondtam:
– A fizetés.
Láthatóan csalódott lett.
– És azon kívül?
– A hónap végi fizetés.
Újabb csalódottság.
– És spirituálisan?
– A következő hónap eleji fizetés.
Ekkor olyan szomorúan nézett rám, mint amikor egy grönlandi halász rájön, hogy a klímaváltozás miatt már csak Teamsen tudna rozmárt vadászni.
A beszélgetés végén kaptam egy brosúrát.
A címe:
„Találd meg önmagad a multin belül.”
Harminchat oldal.
Az első huszonöt arról szólt, hogy legyek önmagam.
A maradék tizenegy arról, hogy milyen formában nem szabad önmagamnak lennem.
A végén alá kellett írnom, hogy elolvastam.
Nem olvastam el.
Ő sem.
De mindketten tudtuk, hogy ez a modern vállalati kultúra legőszintébb pillanata volt az egész héten.
