Gyógyító szerek műhelye - a székesfehérvári Fekete Sas Patikamúzeum Tavaszi séta a városban, majd egy hívó szó a Kedvestől - gyere, ezt nézd! Illatos fűszerek virágládákban, tapogatom, szagolgatom, és közben egyre hevesebben dobog a szívem. Egy hölgy lép ki az ajtón, és a kerekekkel felszerelt kis fűszeres kocsit betolja az ajtón. „Már zárva vagyunk, de lépjenek be, van még tíz percem.” És akkor feltárul a csoda. Székesfehérvár egyik legrégibb patikájában találom magam, míves, barokk stílusú bútorokkal, felcímkézett üvegcsékkel, és gyönyörű szobrokkal körülvéve. Szerintem tátva maradhatott a szám, vagy épp túlcsordult az örömöm, mert a hölgy (Krizsány Anna-művelődésszervező) azonnal tárlatvezetésbe kezd, és a 10 perc helyett végül több mint fél órán át lelkesen mesél a Patikamúzeumról. Patikaként 1746 és 1971 között üzemelt, és a város egyik meghatározó gyógyszerészeti intézményeként működött a jezsuita szerzetesrend fennhatósága alatt. Ez idő tájt más nem is nyithatott patikát a városban – ilyen az, ha monopóliumot nyersz. A bútorzat elkészítése a kor egyik legnevezetesebb fafaragó mesterének, Baumgartner Bernátnak köszönhető. Mára a teljes berendezés restaurált formában, de ugyan abban a pompában foglalja el a teret, mint annak idején – minden egyes fiók, polc és üvegcse (amiből rengeteg van) méltán tiszteleg a benne rejtőző csodaszerek és gyógynövények előtt. Szinte láttam magam, ahogy bordó, uszályos ruhámban belibbenek a füzérdíszítésű vörös márvány bejáraton, és selyemkesztyűs kézzel átveszek egy üvegnyi illatos olajat, amit derékig érő hajam ápolására és illatosítására használok. Még az a szecessziós stílusú mérlegszekrény sem kelt zavart bennem a barokk bútorok között (az 1920-as évekből) – sőt, indázzon, virágozzon, csavarodjon, mert semmi sem áll közelebb a szívemhez, mint a szecesszió művészete. Nézegetem az üvegek feliratait - persze mindenhol latin elnevezések - amikor észreveszem a tömjént. Ekkor nyílik a kis doboz, és Anna azonnal az orrom alá tol egy fiolát, melyben tömjén lapul. Interaktív tárlatvezetésük egyik eleme, hogy különleges gyantákat, illóolajokat szagoltatnak meg a látogatókkal, ugyanis voltak idők, mikor mindazt, amit én ma füstölőként használok, bátran keverték bele gyógyító pirulákba, kenőcsökbe. Repesek az örömtől, mert imádott füstölő alapanyagaim sorra kerülnek elő. Kámfor, mirha, perui balzsam, és persze egy kis repülő só – sorolhatnám még, de nem teszem, ezeket illatozni, hallgatni, tapintani kell ahhoz, hogy újra ráébredjünk, minden virágban, fűben és fában ott lapul a varázslat. Azt gondolom, a gyönyörű Panacea istennő szobra is ezt hivatott megjeleníteni – méhecskével a szívén, és szárnyakkal a hátán. Körbe sétálunk, majd eljutunk a múzeum nemrégiben felújított kamrájába, ahol mostanság foglalkozásokat tartanak, és aminek falát szárított növények és gyógynövényekről készült festmények díszítik. Szívesen mutatnám be füstölő tudományomat egy ilyen helyen, remélem lesz is rá lehetőségem, ha más nem, teremtek. Kilépek, és boldog vagyok. Megint egy olyan helyre érkeztem, ahol értéknek számít mindaz, ami foglalkoztat, és ahol azon munkálkodnak, hogy ezek az értékek minél több emberhez eljussanak. Igyekszem jó hírét vinni a Fekete Sas Patikamúzeumnak, úgyhogy ha Székesfehérváron jártok, mindenképp látogassatok el hozzájuk! (Fő utca 5.)











