Egyre azt veszem észre, hogy tele van a fejem kimondatlan hazugságokkal. Olyan tervekkel melyekkel menekülni próbáltam, de utóbb őket szükségtelennek találtam. Hazugságok ellenére még mindig ott élnek fejemben. Helyet nekik sosem adtam, ugyan létezésük oly hevesen sem tagadtam. Részemmé nem váltak, remélem sose válnak de... Néha elébük állok s megkérdem: ugyan mi szükség volt rátok? Felelni nem felelnek hisz szűkszavúvá teremtettem őket, nehogy eljárjon a szájuk. Valójukhoz hűen maradván csak mosolyognak szépen s illedelmes bólintások közepette odébb állnak. Nyugtatván magam, hogy sosem kellettek szívem szerint tépném ki őket innen. Mégis mikor megszülettek nélkülük béke nem létezett soha bennem. Ma furcsa dolog történt. Elébem állt az egyik. Szólni nem szólt, hisz e jog sosem adatott meg neki. S mivel a jelnyelv híján voltunk mindketten, máshogy értettünk a szóból nehezen. Ígyhát barkóbáztunk. Messziről kezdtem, messze hol megszülettem. S elmeséltem neki az életem. Vártam hogy bólint e rám, de addig nem tette míg szemem nem emeltem rá. S ahogy a mához értem kezét felém emelte, s ruhám zsebénél megállt reszketve. Egy kulcsot húztam elő, cifrát, díszeset de, hogy mit nyit nem tudtuk, hát odadtam kezeibe. Elegem lett a némaságból ígyhát eljöttem. S egyre egyre úgy tűnik ők is elmentek. Nem romboltak, nem hagytak sok mindent hátra. Csak az emléküket, hogy voltak s egy jelet, hogy tisztán lássak.
romaincrisis
amandla
gamechangershow
izzy806
gracieabrams
