Nem közönséges emberek

22, girl, Hungary. I write mostly in hungarian.

[nemkellolvasnod]

Mostmár értem annak idején a pasi miért nem szakított értem a csajával. Szakítani nehéz, ahhoz valami ok kell, valami vita, valami visszafordíthatatlan, nem szakíthatsz azért, mert idegesít, ahogy kifújja az orrát, vagy hogy nem rakja el a tiszta ruháit. Nehezebb egy szakítós veszekedést kirobbantani, mint az emberek hinnék.

[nemkellolvasnod]

Az a baj, hogy annyira meg akarunk felelni, hogy még az orgazmusunk is megjátszuk, hogy megfelelői partnerei legyünk valakinek, aztán bekerülünk egy ördögi körbe, ahol már nem lehet elmondani, hogy beszéljünk arról, nekem mi a jó szexben, mert a másik azt hiszi, már rég tudja. Az a baj, hogy a szex egyes helyeken, egyes közösségekben még mindig tabu. Nem beszélnek arról, hogy a szüzesség elvesztése után igazából az ember ugyanúgy érzi magát, de mégis számít, hosszútávon milyen élménnyel gazdagodik általa, ezért fontos a kivel kérdése. Nem beszélnek arról, hogy a védekezés nemcsak azért fontos, hogy ne ess teherbe, azért is, hogy ne kapj el nemi betegséget olyanoktól, akiket nem érdekel, hogy mivel fertőznek meg. Nem viszik el a lányukat az anyák nőgyógyászhoz, mondván, vizsgálja ki, adjon neki tablettát, legyen biztonságban, amennyire lehet, inkább azokkal a butaságokkal védekeznek, hogy attól elhízik mindenki, aztán majd nem lehet gyereke stb. De ezek tévhitek, amit meg is tudna, ha elmenne a nőgyógyászhoz, s megkérdezné. Nem beszélnek arról, hogy a nőknek nehezebb eljutni az orgazmusig, s nem kell szégyelni, elmondani a partnernek, mire is van szükségünk. 

[nemkellolvasnod]

ehhez még lesz hozzáfűznivalóm

http://neverdaunted.net/feminists-stop-shooting-yourselves-in-the-vagina-examining-the-outrage-over-women-against-feminism/

[nemkellolvasnod]

Hiszek az eutanáziában. Úgy gondolom, hogy ha már elviselhetetlennek érzem az életem, ha már minden napom kín, jogom van véget vetni neki.

Ki mondja meg, hogy kinek mi jelenti az életet? Lehet van, aki akkor érzi, hogy már semmit sem ér az élete, ha elveszíti a méltóságát, ha már nem tudja saját maga kitörölni a fenekét, már elnézést. Igenis szörnyű érzés lehet, ha az ember teljesen másokra van utalva, ha képtelen egyedül enni, inni, székelni, vízelni, ha képtelen kommunikálni. 

De lehet van, akinek a művészete az élete, mikor már nem képes többé táncolni, előadni, verset írni stb. úgy érzi elért az útja végére. Én őt sem ítélem el.

Robin Williams meghalt, s mióta meghalt, minden nap találok sértő, gyalázó, vádló cikkeket megjelenni a halálával kapcsolatban. Sokan gyávának nevezik, sokan nem értik, hogy aki híres és gazdag minek öli meg magát. Soha senki életébe nem láthatunk bele teljesen, nem tudhatjuk neki mi volt a legnagyobb traumája, nem tudhatjuk, hogyan vívta nap- nap után a harcait a depressziójával. Robin Williams nem volt gyáva, s nem elítélendő, hozott egy döntést, amit abban a percben a legjobb döntésnek hitt, a saját életéről hozta ezt a döntést, nem a felesége, a gyerekei vagy akármi más élete fölött mondott utolsó misét.

Ő úgy érezte, hogy elért ahhoz a ponthoz, ahol már nem képes többé tovább élni. Fájhat nekünk is ez a döntés, akik nem ismertünk, de még azoknak sincs joga elítélni őt ezért, akik közelről ismerték. Az ő döntése volt, az ő élete volt.

Hiszek az eutanáziában, ami nagyjából azt jelenti, hogy ha valaki már nem lát kiutat a betegségéből, túl nagyok a fájdalmai, megengedett neki a halál. Ezt senki nem nevezi öngyilkosságnak, pedig tulajdonképpen az, annyi különbséggel, hogy ápoló vagy doktor altatja el a beteget, pedig aki eutanáziát kér, biztosan maga is beadná magának az altatót, de még akkor sem hívnák öngyilkosságnak. Ki dönti el, hogy a depresszióban szenvedő, kevésbé szenved, mint a rák utolsó fázisában levő ember? Nem, nem fizikai fájdalmai vannak talán, hanem lelki, de az nem elég? Még sosem éreztem azt, hogy ezen a ponton túl már nem akarok menni, elég volt, úgy igazán, komolyan. De ha ezt érezném, jogosnak érezném, és senki nem mondhatná nekem, hogy nincs jogom így érezni, mert van. Én abban hiszek, hogy ez az én testem, az én életem, az én döntéseim, mindenki beleszólhat, de enyém a végső szó, s ezt mindenkinek tiszteletben kell tartania.

Tiszteletben tartom Robin Williams döntését, annak ellenére, hogy nem értem, és annak ellenére, hogy sajnálom. Nem fogom gyalázni, nem fogom gyávának nevezi, ugyanúgy gondolok rá, ahogy eddig.

[nemkellolvasnod]

22 év kellett hozzá, hogy rájöjjek, mennyi mindenben el lettem rontva

Még általánosban volt egy tanárom, aki szerette a lányokat fogdosni. Mikor megkérdeztek róla, s elmondtuk, hogy igen, előfordul, furcsa arckifejezéssel néztek ránk. Sosem felejtem el, olyan 'ez mekkora kellemetlenség, bár sose derült volna ki, bár ne tudnék róla, miért mondjátok ezt el nekem' arccal. Mi éreztük magunkat rosszul, hogy elmondtuk az igazat, szégyeltük magunk, s többé nem mondtunk semmit, nehogy ismét gondok okozzunk. 

Pedig nem nekünk kellett volna rosszul érezni magunk, mi semmi rosszat nem tettünk, a molesztálás kényes téma, de nem így kellene kezelni a kiderülése után. Kislányok voltunk, s így az ivódott belénk, hogy ezzel hallgatni kell, erről nem szabad beszélni, ezzel csak kellemetlenséget okozunk másoknak, mert most törődniük kell vele. 

A tanárt elbocsátották, de pár év múlva visszajött és folytatta. Akkor már senki nem mondott semmit, de senki nem is kérdezett semmit. 

És ez most több mint egy évtized után jött ismét a felszínre. 

Nem erre kellene tanítanunk a lányainkat, fiainkat. Éreztetni kellene velük, hogy erről lehet beszélni, erről kell beszélni, ez rossz dolog, de nem ők követnek el rosszasságot, ha elmondják. 

Cserbenhagyva éreztük magunkat, mert utána senki nem beszélte meg velünk a történteket, senkit nem küldtek pszichológushoz, mindenki hallgatott róla. Úgy éreztük a felnőttek szövetkeztek ellenünk. S itt kezdődik a félelm, a meghunyászkodás. S ez igenis valós, jelenlevő probléma, amiről nyíltan kellene beszélni. 

De nem is tudom, hogy mit várok attól a helytől, ahol a szexuális felvilágosítás is arcpirulva, virágnyelven ment. Mert ugye mire úgy felnevelni a gyereket, hogy az tisztában legyen a saját és a másik nem testével, működésével. S hova gondolok, ha azt mondom, hogy esetleg szeresse is azt a testet, értékelje. 

Most, felnőttebb fejjel felháborítónak tartom azt a sötétszobai nevelést, amit abban az iskolában kaptam 8 éven át. Tanuljunk verset elemezni, matekfeladatok oldani, idegen nyelveken beszélni, történelmet ismerni, de nem kell segíteni a gyereknek az egészséges érzelmi fejlődésben, áh, minek. 

Tisztelem és imádtam a tanáraimat, de visszatekintve, sokat törpültek a szememben. Az az arc, amit a tanárnőnktől kaptunk, amikor virágnyelven körbejárva a témát megkérdezte, hogy valóban szokott-e a tanárunk nyúlkálni, nem a megértő felnőtt arca volt, nem a másik felnőttre felháborodó arc volt, s nem a minket sajnáló, velünk együtt érző, nekünk segíteni akaró arca volt. Nem tudok rá jobb szót, mint kellemetlenség, az általunk okoztt kellemetlenség felett érzett idegesség arca volt. S mi sajnáltuk, hogy kellemetlenséget okoztunk. Így mikor megkérdezte, ott, az egész lánysereg előtt, hogy kihez nyúlt hozzá, már senki nem mert jelentkezni. Senki nem akart gond okozója lenni, s főleg senki nem akarta, hogy a többiek tudják, hogy hozzáértek. Valahogy a mi hibánknak kezdtük érezni, takargattuk, hallgattunk a 'bűnünkről'. 

Életem egyik legrosszabb perce volt, sírni tudtam volna és ordítani egyszerre, mégis azt éreztették velem, hogy nekem kellene bocsánatot kérni, mert a tanárom a táblánál feleltetés közben szerette észrevétlenül megfogni a mellem. Azt éreztem, hogy az én hibám, mert hagytam, s butának éreztem magam, mert nem tudtam, hogy mit tehettem volna ellene. Ő a tanárom volt, akire felnéztem, gyerek voltam, nem is nagyon értettem, hogy mi történik, s először azt hittem véletlen. Ha szólok ellene, akkor mindenki megtudja, hogy hozzám ért, meg leszek bélyegezve. 

Mikor a tanár megtudta, hogy 'beárultuk', s azt is, hogy melyik lányban volt elég bátorság vállalni, hogy igenis őt fogdosta, egyik szünetben bejött az osztályba, és kérdőre vonta. Az igazgató épp benn volt, valakivel beszélgetett, s az első 5 percben nem szólt semmit. Csak miután a tanár nem volt hajlandó tágítani a 'lehet, hogy véletlen a kezem hozzáért, én nem vettem észre, de az akkor is véletlen volt, én így elveszítem a munkám, hát nem érted, hogy mit teszel, nekem családom van' álláspontjának elég hangos kifejezésére, szólt halkan, hogy ezt nem itt kell elintézni. 

Ismét mi lettünk megszégyenítve, megfélemlítve, rossz színben feltüntetve. Büntudatunk lett, hogy ez az ember, miattunk veszíti el a munkáját, miközben azt is elmondta, hogy neki van egy kisfia. 

Csak remélni tudom, hogy ezek a lányok azóta tudják, hogy nem helyesen kezelte a felnőtt tanári kar az esetünk, hogy nem mi voltunk a hibásak, s azt a férfit egy életre el kellett volna tiltani a tanári pályától, hogy fel lehet és kell szólalni, ha valaki az engedélyünk nélkül ér hozzánk, legyen az tanár, főnök, barát, férj, apa, akárki. Remélem bennük is átértelmeződött az a régi ügy azóta, s már nincs bűntudatuk, hogy felszólaltak, remélem még tőlem is érettebb felnőttek lettek. 

[nemkellolvasnod]

I want to be someone, i want to do something, i want to go somewhere... I feel like I'm not doing anything with my life, I feel like life is just passing me by...

[nemkellolvasnod]

Néha tökéletes embereket nézegetek, s szinte depresszióba esek, hogy én nem ők vagyok. Aztán az szomorít el, hogy nekik nincsenek ilyen gondolataik.

[vanilla-and-white]

[nemkellolvasnod]

bullshit. nem kell senkit senkinek megszelídíteni. mekkora kamu az egész sorozat, jól hangzó mondatok. Igen, azért vagy egyedül még mindig, hiába keresed az igazit már 15 éve, mert te vad vagy, s még nem találtad meg az elég vad másik feled. bohooo you whore. ha ez téged megnyugtat, higyj ebben, de ez csak saját magad vállveregetésére jó.

[nemkellolvasnod]

Kezdem azt hinni, hogy soha senkivel nem lesz tökéletes. Mert senki nem fog tudni tökéletesen kezelni. Mindig lesznek viták, mindig csalódok, mindig aggódok, s a mesék hazugok.

Nem értem, hogy a másik miért nem ért meg, miért ért félre, miért bánt, miért nem látja, hogy bánt, miért nem ismer? Vicc az egész.

Honnan tudod, hogy az elvárásaid nagyok vagy a másik nem megfelelő partner?

[nemkellolvasnod]

Még a villanyoszlop drótjain ülő madarakról is te jutsz az eszembe.

Ha a kezeink mégegyszer egymásra találnának, összevarrnám az ujjainkat.

[nemkellolvasnod]

Szerettem. Annyira szerettem, hogy még most 3 év elteltével sem tudtam érzelemmentsen végignézni a közös fotóinkat. Mert igenis porrá tiporta a szívem, igenis padlóra küldött... mert szerettem. 

Nem őt, az idealizált változatát, akiben felfedezni véltem mindazt, amire szükségem volt. Neki elég volt a megfelelő szavakat használnia, én pedig mindent mögé helyeztem, ami nem is volt benne. Hittem neki, mert hinni akartam, mert csalódtam, s mert őt másnak hittem. Hinni akartam, mert azt akartam, hogy ő legyen az én hercegem, el akartam mesélni a gyerekeinknek, hogy milyen mesébe illően kezdődött a mi történetünk. 

Talán azért érzek még mindig valamit iránta, mert őt a múltam azon részéhez kötöm, amikor boldog voltam, amikor minden rendben volt, legalábbis azt hittem. Olyan naivan odaadtam mindenem, erőmön fölül építgettem a 'kapcsolatunk', míg ő néha odaszólt, mint egy játszó gyereknek, hogy 'persze, jó lesz így', vagy mint egy elfoglalt felnőtt durvábban, hogy' most hagyjam, épp dolgozik'. Én pedig, mint a naiv kisgyerek, egyedül készítettem a homokvárat, remélve, hogy majd megdicsér érte, hogy megcsodálja, s örül majd neki. Ehelyett észre sem vette, amikor belesétált. 

Mindenki tudja, hogy a szakításban az a legnehezebb, ha a másik teljesen jól viseli, míg minket az őrület kerülget. Ezért nem tudott aludni Monica, míg meg nem tudta, hogy Richardot is megviseli a szakítás. Egy fokkal nehezebb, ha történetesen miközben te reményt táplálsz, a másik már rég mást fűz. Nehéz túllépni, nehéz feldolgozni, tudva, hogy a másik már akkor lezárta ezt a kapcsolatot, mikor te még a rózsaszín habfürdőt készítetted. 

Nem érted, elhal a szavad, legszívesebben ordítanál, hogy ez mekkora igazságtalanság, hogy valaki mekkora tahó, hogy összetörték a szíved, hogy neked ez nagyon fáj, de csak nézel magad elé, s próbálsz tartást erőltetni minden tagodba, hiszen emberek élnek körülötted, akikkel el kell hitetni, hogy nem vagy sajnálatra méltó, mikor még a halál is megszánna.

[nemkellolvasnod]

Utálom a sztárkultuszt

Az átlag ember a hős, nem a sztárok. Az átlag embernek nincs elé pénze, ideje semmire, mégis igyekszik mindent megvalósítani, a sztárok meg ülnek a pénzükön, s sírnak, hogy nehéz 'dolgozó anyának' lenni.

[nemkellolvasnod]

A pasim folyton azon aggódik, hogy én hogy nézek ki. Hogy ne hízzak, hogy tartsam az alakom. Nem miatta fogytam, nem miatta próbálok fogyni, s nem is miatta fogom tartani az alakom. A pasik azt hiszik, hogy mi a kis Barbie babájuk vagyunk, akit kedvükre formálhatnak, s akivel azt tehetnek, amit akarnak. I say bullshit.

Ha akar, akkor nem szorul belé romantika. Nekem kell a romantika, vagy vele, vagy sehogy.

A férfiak állatok. Mutassam meg a mellem, mondjam el, hogy mi van rajtam, semmi beszélgessünk. Ha akarnak valamit, minden más mindegy, neki kell, adjuk meg, aztán lehet aludni. Hát nem.

[nemkellolvasnod]

WHAT MAKES YOU FEEL BETTER WHEN YOU ARE IN A BAD MOOD?

the sky when it is full of stars, and it's quiet outside, i just look up at that endlessness and i feel that everything's gonna be alright

[nemkellolvasnod]

Közönséges emberek.

Nem lehet mit tenni nem vagyok átlagon felüli, nem vagy több mint más, nem vagyok besonders. Átlagos vagyok. S ezt nehéz elviselni, nehéz elviselni abban a világban, ahol körülöttem mindenki kitűnni látszik valamivel, mindenki tehetséges valamiben, én meg csak állok, nézek, nem értek, lélegzek.

Mindenki annyi mindent csinál, de főleg él, kihasználja a perceit, s belead mindent, én meg csak várok, a fene se tudja, hogy mire, hiszen nincs semmi amire várnom kellene, semmi nem fog magától megtörténni. Tenni kellene valamit, cselekedni, persze. De mit? Mit tegyek?

Kísérletezzek, hátha van valami szupererőm, amiről eddig nem tudtam?

Mama azt mondja mindenkinek van valamihez tehetsége, nekem is. Milyen kedves, a legjobbat hiszi rólam, pedig nincs. Nem szerénykedek, nem álszerénykedek. Nincs, semmi, zéró.

Szerencsétlen vagyok, aggódok, rettegek, folyton rossz döntéseket hozok, szomorú vagyok, próbálok fogyni. Nem hiszem, hogy ebből bármiben is lenne tehetségem, persze emellett tanulok, talán mostmár dolgozni is fogok, naés?

Azt hiszem ez a mai ember egyik legnagyobb tragédiája lehet, ha nem ausergewöhnlich, ha csak egy average ember, átlagos élettel, átlagos képességekkel, de ő több akar lenni.

Persze, bizonyos szintig minden megtanulható, én is elkezdhetnénk tanulni valamit, hátha tehetség nélkül is menne. De én nem ezt akarom, én passion-t akarok, én talentet akarok, amit így felfedez az ember, s aztán fejleszti, s örül neki.

Ezért zavar az is, ha N.-t látom, mert ő az, ami én sose leszek, vannak céljai, vannak tervei és tudja, hogy hogyan éri majd el őket. Borzalmasan jól gondolkodik, mindenről, iszom a szavait, persze kissé a crush-om is, de már nem féltem magamtól őt, nyilván csak tönkremenne, ha velem lenne, de nem lesz, mert azt vonzza be, ami ő, s én a közelében sem vagyok(ha nem így lenne, sem tenném tönkre az életét magammal).

S akárhányszor látom, fáj, s sírni akarok. De nem tudok. Az utóbbi időben nem tudok mások előtt sírni, fájjon bárhogy, nem megy, mintha görcsölne a hasam, de bármi fárasztaná, tudná, hogy nem illik mások előtt kikívánkozni. Ha egyedül vagyok, tök egyedül, akkor megy, beletemetem a fejem egy párnába és sírok, zokogok, és fájok, és elakad a torkom, és ordítani tudnék, halkan teszem, azt is csak a párnába.

Miért? Mert átlagos vagyok, mert úgy érzem az élet elmegy mellettem és ez fáj. Mérhetetlenül fáj. Az élet fáj, én fájok.

[nemkellolvasnod]

Mindenki szép bullshit.

Dühít, igenis dühít, mikor azt olvasom, hogy mindenki szép, hogy mindegy, hogy hányas a méreted, milyen magas vagy, szép vagy. 

Úgy hiszem, a legtöbb nő aki túlsúlyos, nem úgy túlsúlyos, mint egy modell, nem feszes a hasa, nem feszes a feneke, igenis konyhásnéni karja van, igenis narancsbőrrel borított a bőre. Kilókkal küszködőként mondom, hogy nem tudom szépnek érezni magam, nem a kilóim miatt, a kilóim nyomai miatt. A hirtelen hízástól megjelent striáim miatt, amik már soha nem fognak eltűnni, amik miatt nem merek rövidnadrágot felvenni. S amik majd mindennap megsirattatnak, meg régen olyan szép lábam volt, s azt már sose kapom vissza, teljesen mindegy mennyit fogyok. 

Elérhetetlen ideálok vannak előttünk, s néha igenis fájdalmas a tükörbe nézni, de még emiatt is bűntudatom kell legyen, mert ugye egy érett nő elfogadja a testét, szereti a testét. 

Nos, nem. Én át akarom élni a fájdalmam, gyászolni akarom a soha nem létező tökéletességem, legalább egy ideig, majd utána elfogadom magam, vagy azt se, inkább mindig javítom magam, mert úgy soha nem lesz egy adott test, amit meg kellene próbálnom elfogadni.

Szóval mikor az átlag modellnél nagyobb tömegű embereket mutatnak, mint példát arra, hogy mindenki szép, akkor azt mondom, h bullshit. Mutassanak egy átlag embert, nem tökéletes bőrrel, nem photoshoppolt bőrrel, narancsbőrösen, pattanás nyomokkal, néhány hájhurkával, nem tökéletes mosollyal, esetleg rossz frizurával, s akkor mondják, hogy mindenki szép. Az már ugye nehezebb. Nekem is nehéz szépnek látni magam. 

De jogot érzek hozzá, hogy haragudjak magamra, amiért kiskoromban nem mostam eleget fogat, s most nem hófehér a mosolyom, amiért nem vettem észre, hogy hirtelen felszalad rám az a 9 kg, amiért nem sportoltam és étkeztem egészségesen. Arra is jogot érzek, hogy idegesítsen, ha valaki jön a rózsaszín felhőjével, s próbál meggyőzni arról, hogy mindenki úgy jó, ahogy van. 

Létezik egy több beauty standard, s igenis nehéz elfogadni, hogy nem tartozol egyikbe se. Amíg ezek a beauty standard-ok meg nem dőlnek, azáltal, hogy pl. lesz olyan magazin, ami nem használ photoshoppot, akkor előrébb leszünk, addig csak magunk nyugtatjuk, de változás nincs.