Az egyik legemlékezetesebb élményem
az Én Daniel Blake című angol filmben, hogy egyetlen egy zene szólalt meg benne.
A zenei szerzemény egy lassú valcer 1963-ból Ronald Binge tollából. A filmben úgy kerül elő, hogy egy tizenéves kislány érdeklődött egy magnókazettáról, Daniel Blake pedig megszólaltatta a hanghordozót kétkazettáson. Egy zene az egész filmben. Mondjuk rá is ripakodtam a csajomra, aki miatt végignéztem Ken Loach alkotását, nem a zenétlenség miatt, hanem mert szerintem szenvedős film. A szenvedőst úgy értem, hogy jelenleg nincsen havi kétszáz fixem, amivel könnyen viccelhetnék, meg a filmben nincs happy end se, csak realizmus van, meg alulvilágítottság, ilyen szocio cucc. A helyszín Newcastle. A főhős egy hatvanas, szívinfarktusos ács és a megpróbáltatásai a szociális hálóban. Majdnem olyan, mint az egyik kedvenc 2pac filmem. Úgy értem, hogy a modern kapitalizmus népjóléti rendszerének illusztrálásában hasonló a két film. Csak a Gridlock’d-ban például több a zene.
Soha nem értetlenkedtem, ha egy mozifilmben nincs zene. Ha csak Daniel Blake-re gondolok, akkor simán elhiszem, hogy egy angol ács nem gyakran jár hangversenyre, és simán elhiszem, hogy a főhősnek a butatelefon és a kétkazettás magnó olyan technikai vívmány, amit még készség szinten képes használni, de egy online űrlap kitöltése már gondot okoz neki. Simán kimaradhat egy ember életéből a zene. Úgy értem, hogy elhiszem Daniel Blake-nek, hogy nem jár koncertre, hogy nem vesz vinylt, hogy nem youtubedicóscozik otthon, merthogy számítógépe sincs. És azt is elhiszem neki, hogy a nemrég elhunyt felesége volt kettejük közül az egyetlen, aki kazettásmagnószalagra archiválta a BBC vízállásjelentésének a főcímzenéjét.
Mondjuk sohasem vitatkoznék egy olyan filmrendezővel, aki nem szeretne zenét a filmjébe. És ezt most nem csak azért mondom, mert az egyik kedvencem a 4′33″. Mondjuk az is igaz, hogy minimum belekrágognék ebbe az előadásba, vagy, ha marketinges lennék, akkor megcsörrenteném a mobiltelefonom a nézőtéren. Tudom voltmár. Bár budai versmondók is megfogalmazták már, hogy a valósággal az a gáz, hogy nincsen hozzá háttérzene, de azt még a filmesztéták is tudják, hogy néha a kevesebb több.
Mondjuk, hogyha bárkivel is fogadnom kellene, hogy Daniel Blake elment-e népszavazni brexitileg, akkor én arra tennék, hogy igen. Bár azt is megérteném, ha nem lett volna ideje elmenni voksolni, mert otthon ápolta a beteg nejét, de nem tiszta nekem sem pontosan, hogy szavazhatott-e a főhős, mert a film 2016-os, UK meg még mindig az EU tagja. A lényeg, hogyha másért nem is, akkor azért mindenképp érdemes megnézni az Én, Daniel Blake című Ken Loach mozit, mert csak egyetlenegyszer szólal meg zene a film 100 percnyi játékideje alatt. Gyűjtöknek kihagyhatatlan.
yousharknotpass
romaincrisis
turnnoffyourmind
blakekathryn
