Transzóceáni párhuzamos valóság

Baráti beszámolók az otthon maradottaknak és később érkezőknek

[nonquebecoisayul]

Véget ért a három hét atlanti kaland; ismét Óceánon innen vagyok. Az éjjel átrepültem azt (mindig csodálattal nézek ezekre a böhöm gépmadarakra, hogy ebben én teleportálódok egyik világból a másikba!); hosszú és álmos órák óta várjuk a bécsi csatlakozást. Búcsúzóul egy szimbolikus Tejo-fotót posztolok. Tchau, até a próxima!

[nonquebecoisayul]

A csomagok már összekészítve, akár valami tizenkilencedik századi regényben: tele kávéval, diófélékkel, borokkal, csodálatos krémekkel, szappanokkal, asztalterítővel, törölközőkkel, fürdőnadrágokkal, papucsokkal stb. Mindig meglepődök, mennyi mindent összeszedünk egy-egy ilyen hazatérésen! Ezt a fotóblokkot a kimaradtakból raktam össze: az első képeken brazíliavárosi hétköznapokból (sikerült két fotót a piacon is lőnöm paparazzo-módban), a második részben vicces/hasznos/ősrégi feliratok közül válogattam (javaslom a fordító használatát). A kézszárítónál a ‘papel’ szónak a jelentésével játszanak: portugálul nemcsak papírt, hanem szerepet is jelöl (a mi papírunk/szerepünk).

[nonquebecoisayul]

A mai napot a fortalezai “ötössel” Pirenópolisban, az itteni “Szentendrén” töltöttünk. A koloniális/múlt időben ragadt településről korábban többször is írtam. Jó volt látni a rengeteg új, ízlésesnél ízlésesebb butikot, a fejlesztéseket - az árakat már kevésbé; euróba átszámítva sem olcsóbbak már ezek a helyek Óperencián túlhoz képest sem. A nap végén felzörögtünk a hepehupás földúton a Vagafogo természetvédelmi területre is, ahol ezúttal a magyarul is beszélő nagymama unokájával beszélgettünk (természetesen portugálul; az igenen kívül mást nem tud).

[nonquebecoisayul]

Ma visszatértünk a botanikus kertbe, talán a legkedvesebb brazíliavárosi helyemre. Itt találtam békét és szépséget anno azokban a gyötrelmes pandémiás hónapokban. Rafael egykori templomkörének tagjaival találkoztunk itt, de előtte és utána tettünk egy sétát. Most utoljára láttuk a 40 éves nagy fenyőket, amiket egyre több helyről tüntetnek el a városból, így többek között a városi parkból is, ahol valakit örökre lebénított egy ráeső fa. Hiába a csodás susogás és a kellemes illat, a nem őshonos, telepített fáknak menniük kell.

[nonquebecoisayul]

Impressziók a brazil felföldi télből. Régi kedves barátaink, az ipêk és a caliandra is virágzik, a Sógoréknál pedig igencsak megnőtt a kaktusz!

[nonquebecoisayul]

Brazília másképp

Eltelt egy teljes hét azóta, amióta megérkeztünk Brazíliavárosba. Rafa rögtön az elején lebetegedett (állítólag a fél város nyamvad, ugye itt most van az influenzaszezon, és az alacsony pártartalom sem segít). Mindamellett ő nem az a gyenge fajta, mint én, úgyhogy nyomjuk a programokat ezerrel. Egyik nap kollégák, másik nap család: tegnap például mindösszesen huszonegyen voltunk a Sógor kertjében szűk családi program keretében, amint megünnepeltük Anyósom hetvenhatodik születésnapját feijoadával sokadszorra a héten. Ezt a részét imádom Brazíliának!

Nagyon nehezen tudom viszont káromkodás nélkül leírni, mennyire más lett volna az itt töltött két és fél évünk anno, ha nem lett volna pandémia és az akkori emberellenes vezetés! Összeszorul a gyomrom, amikor arra gondolok, mi lett volna, ha nem a mocskosszájú elnök alatt töltöm az ide kiszabott éveimet. És mit ad Isten, most is belecsöppentünk a globálpolitika közepébe...

Alig érkeztünk meg, amikor a narancsbőrű amerikai elnök megfenyegette Brazíliát 50%-os büntetővámmal. Mindezt úgy, hogy közben az USA-nak kereskedelmi többlete van a trópusi országgal szemben. Aztán pénteken házkutatás volt a mocskosszájú exelnöknél, és azóta nyomkövetőt kell viselnie, valamint megtiltották diplomatákkal való kapcsolatfelvételét. Ebben nagy szerepet játszhatott az a tény, hogy tavaly a nagyszerű Magyarország az egyébként közel egyhetes karnevál alatt menedéket biztosított neki a követségen, miután elvették az útlevelét. Egész Brazília megtudta, hogy Magyarország létezik. Szép szuverenitáspárti sztori, ugye?

De nem ez a lényeg, hanem hogy Brazíliaváros nem kicsit fejlődött a három év alatt, amit távol töltöttünk. Végre lehet a metrón bankkártyával fizetni (5,50 reál egy út, ami kb. 340 forint), rengeteg az infrastrukturális fejlesztés, a beruházás, nagyon sok a program! Tényleg ez egy új város!

És ez még nem minden. Miután az állampolgárságot csak azután kaptam meg, hogy elhagytuk az országot, most intézem a személyi igazolványt, Rafának meg lejár a jogosítványa. Arcpirítóan gyorsan zajlott ezeknek a magyarországi esetben igen lassan történő ügyeknek a menete. A helyi kormányablaknál 24 órán belül kaptam időpontot. A kérdések között szerepelt, hogy milyen bőrszínünek tartom magam és nyilatkoztam nemcsak a vércsoportomról, hanem arról is, hogy halálom esetén felajánlom-e a szerveimet. És a személyi igazolvány életem végéig érvényes.

A bem-ti-vik énekelnek, a leveles szavanna száraz, a naplementék gyönyörűek, az ételek minősége fantasztikus, a család örömmel fogad bennünket, de még a szombati piacon is olyan őszinte boldogsággal fogadtak egyes eladók, akiket látogattunk rendszeresen, mintha legalábbis családtagok lennénk. Ez a Brazília az, amit imádok!

Azt már kevésbé, hogy a beszélgetések jelentős része a közbiztonságot érinti (egyik rokont épp a napokban rabolták el a teherautójával együtt stb.). Nem egyszerű. De vigyázó szemetek ide vessétek, mert ez a jövő vár ránk is az óceánon túl, ha az égbekiáltó egyenlőtlenségeknek nem szabunk gátat. Ha még figyel rám valaki, én szóltam és kitartóan szólok már jó ideje.

De addig is élvezem a brazil telet hűvös reggelekkel és perzselő délutánokkal.

[nonquebecoisayul]

Visszatértünk a tetthelyre. És bizony egy egész más várost találtunk tele élettel, energiával, fejlődéssel! Mennyire más élmény lett volna az egész brazíliavárosi életem 2020-22 között, ha nincs a pandémia meg a mocskosszájú elnök…! De a történelemben nincsen “ha.”

[nonquebecoisayul]

Variációk ugyanarra a témára: fortalezai hotelszobánk a legfelső, huszonegyedik emeleten volt csodálatos kilátással. Minden egyes nap más volt az impresszió. Ebből nyújtok most kis ízelítőt - kiegészítve Giovana unokahúg part menti fotóival.

[nonquebecoisayul]

Visszatérés Brazíliába - óceánparti repríz

Majdnem pontosan 3 esztendővel azután, hogy visszaköltöztünk Európába, ismét Brazíliában vagyunk. El kell intézni egy rakat adminisztrációt, de már ideje volt meglátogatni a család távolabbi tagjait és az (éppen) itt élő kollégákat, barátokat.

3 év egyszerre sok és kevés idő. Még csak ma érkeztünk meg Brazíliavárosba, de már volt kerti parti a Sógornál, és késő délután tettünk egy nosztalgiasétát a vasárnaponként lezárt belvárosi autópályán egészen egykori lakónegyedünkig. Sok vegyes emlék kavargott fel bennem - élesen a rettenetes pandémiás hetek-hónapok-évek. De mindamellett láttam egy csomó építkezést, felújítást, új utakat, még hidat is, üzleteket.

Mielőtt azonban ma kora reggel megérkeztünk a szövetségi fővárosba, előtte pár napot az északkeleti partvidéken, Ceará állam fővárosában, Fortalezában töltöttünk. A születésnapját hamarosan ünneplő Anyósomat megleptük azzal, hogy azt füllentettük neki, hogy olcsóbb volt átszállással hazautazni, majd amikor a Lisszabon-Fortaleza járatról leszálltunk, azt mondtuk neki, hogy törölték a csatlakozást, csak másnap indulunk Brazíliavárosba. A part menti hotelszobában pedig már ott várt bennünket a Sógornőm és a lánya, akikkel 3 teljes csodás napot töltöttünk az óceán partján.

Fortalezában először 2017-ben jártam, lassan egy évtizede. Ebben a blogban a #fortaleza-ra rákeresve újraolvastam korábbi benyomásaimat, és azok szinte mind érvényesek a mostani látogatásunkra is. Talán egy fokkal több volt a mozgóárus a strandolók között, mint anno, voltak ismét rágót, cukorkát áruló kisgyerekek (az egyik kislány vizet kért tőlem), de a csúcs az volt, amikor élő kiskutyát próbáltak a napernyők alatt eladni. A nyomor és az ilyen körülmények mellett még rikítóbb gazdagság között az átmenet a villanypásztorok és szögesdrótok. A taxisofőrök nem állnak meg a pirosnál, az csak indikatív.

A helyi folklór, a kézműves termékek, a hotelben az ágy puhasága, az ínycsiklandó reggelik, a strandkaják és persze a mindezt biztosítók - mind-mind elvarázsoltak. A strandon két nap is egy Libanio nevű, Bissau-Guinea-i közel 50 éves férfi szolgált fel az asztalunknál, aki jó 8 esztendeje költözött Brazíliába, hogy egészségügyi végzettséget szerezzen. A családja, gyereke Portugáliában él, akiket azóta nem látott személyesen. Abba nem mentünk bele, hogy miért nem dolgozik a szakmájában, pedig még fotót is mutatott magáról, amint fehér köpenyben átveszi a bizonyítványát.

A telefont most sem nagyon vittem magammal, így kevés fotót készítettem, azokat is inkább a hotelből. Giovana unokahúgomtól is kölcsönzők néhány fotót, aki fiatal tinédzserként bátrabb, mint én. Bármennyire is gyönyörű az óceán látványa, nehéz függetlenítenem magam a szemem előtt "zajló" égbekiáltó társadalmi igazságtalanságtól. És hiába van mögöttem már másfél évtizednyi brazil befolyás, tapasztalat és élmény, még mindig megütközöm ezeken a sorsokon és a párhuzamos valóságokon.

[nonquebecoisayul]

A másik múzeum vagy inkább látványosság nagyszerű építészeti megoldásainak (és a ténynek, hogy bazaltra épült) köszönhetően nem esett áldozatul a gigantikus 1755-ös földrengésnek és az azt követő tűzvésznek. Az Alcântara-völgy fölött áthaladó vízvezeték (aqueduto) a teljes hosszán 58 km-ről vitte épp ugyanannyi forrásból a vizet Lisszabon kútjaihoz. V. János portugál király megrendelésére 1731-1799 között épült ki a teljes infrastruktúra. Az aquedutót 1740-44 között húzták fel: összesen 35 boltív található alatta, amelyikből a legnagyobb a maga 65 méteres magasságával és 29 méteres szélességével a leírás szerint világcsúcstartó mint legnagyobb, kőből épült boltív. Egyedül jártam be az építményt; rajtam kívül egyetlen turista sem járt akkor arra. Impresszív élmény volt!

[nonquebecoisayul]

Amíg Anyuka és Rafa Fatimába zarándokoltak távolsági busszal, én két félig-meddig szabadtéri múzeumba látogattam. A Museo Arqueológico do Carmo a felső- és az alsó-város között a nagy 1755-ös földrengésben leomlott katolikus templom megmaradt boltívjei alatt mutat be néhány gyönyörű megformált követ az őskortól kezdve.

[nonquebecoisayul]

Ismét kinyitom Pandora szelencéjét pár hét erejéig. Miközben Magyarországot ledöntötte lábáról a hétfői szupervihar, nekünk sikerült Bécsből felszállnunk és eljutnunk a mindig varázslatos Lisszabonba. Anyósom ismét meglátogatott bennünket, és mivel idén szentévet hirdetetett még Ferenc pápa, elzarándokolt Rómába és a portugáliai Fatimába. Idén - 3 év után először - mi is csatlakoztunk hozzá, és a lisszaboni megállót követően már Brazíliában vagyunk.

[nonquebecoisayul]

Jelentem, túléltem a családi két napot a vidámparkokban. A Universal Studios jobban bejött, mint a Walt Disney World (első 7 fotó), de így is inkább a végeláthatatlan sorokra és az eszement trópusi melegre emlékszem főleg. Itt egy kis ízelítő, ahol próbáltam nem szokásos szögekből lőtt fotókat összegyűjteni.

[nonquebecoisayul]

Átértünk ismét Transzóceániába. A Lisszabon-Miami út 8 órás volt és kellemes. Ez nagy szó az olyan hosszú lábúaknál, mint én! Pillanatok alatt átmentünk a szokásos amerikai határrendészeti inkvizíción, a csomagok kicsit késtek, de így is miénk volt a késő délután és az este, így tettünk egy kört az art deco floridai megtestesülésében, Miami Beachen. Az túlzás, hogy el lennék ájulva; a párás meleg pedig rosszabbnak hat, mint a portugál hőség, de ez lehet, csak az 5 órai jet lagnek tudható be. A brazil család limai átszállással most érkezik; őket még valahogy bevárom így lassan 24 óra ébrenlét után.

[nonquebecoisayul]

Ma tettünk még egy nagy kört Alentejóban (szó szerint azt jelenti: “Tejóntúl”). Annak idején már jártunk a térség fontos egyetemvárosában, Évorában, ahol ez a római kori templomrom is található. Újdonság volt azonban Viana do Alentejo település, aminek szélén ugyan zárva találtuk, de meggyönyörködtük kívülről ezt a csodaszép sárga-szürke zarándoktemplomot (Santuário da Nossa Senhora D’Aires). A városkában van egy atipikus ötszögletű gótikus vár is, benne a Manuel-stílusú kapuval díszített vártemplom. És egy szép és igen kedves információs leányzó, aki miatt szívesen jövök majd mégegyszer errefelé (csak nem nyáron😝). Az utolsó fotón szállásunkról egy impresszió. Holnap hajnalban indul a gépünk Miamiba; jön a feneketlen kapitalista hét a brazil családdal!

[nonquebecoisayul]

Visszatértünk két nap erejéig Alentejo vidékére, egészen pontosan oda, ahol a pandémia előtti legeslegutolsó napokat töltöttük 2020 márciusában. Ezúttal meglátogattuk a már majdnem a spanyol Badajoz városánál, attól 50 km-re fekvő Vila Viçosát, abban is a portugál királyi család, a Bragançák palotáját, de a kegyetlen, perzselő mediterrán augusztusi Nappal dacolva tettünk pár lépést Alandroal és Redondo nevű falvakban is.

[nonquebecoisayul]

Úgy hozta a kegyes Sors, hogy ismét a Tejo folyó partjainál készülök egy újabb transzatlanti útra. Ezúttal a brazil családdal lesz egy egyhetes szeánsz Floridában, amely - mondjuk úgy - atipikus lesz számomra is. Csakis ezért ismét kinyitom pár napig a blogot. Addig, amíg légikikötünk “across the pond,” küldök néhány mediterrán fotót Európa széléről. Rögtön itt egy hangulatfotó ma délutánról a Praça do Comercióról, a Nagy Földrengés utáni városrendezés “felvonulási” teréről.