szók zsonganak, a dalokat eltakarják

„Az irodalom, úgy képzeltem, ott kezdődik, ahol több önmagánál: arkangyalok összeesküvése a világ feje fölött: ami a Nyugat volt. Ezek az óriások rendületlenül, tűzön-vízen át kitartottak egymás mellett, fölébe emelkedve nemcsak mindennek és mindenkinek, hanem az egymás közötti, civilek által fel sem fogható mértékű ellentéteiknek is.” Ottlik Géza, 1971.

[visuallizer]

““Nem fogok dühöngeni: filozofálni fogok. Ebben az országban annyira úr a hülyeség, hogy itt már csak filozofálni lehet.””

— Ady Endre (via arany-miciked)

[zsntt]

Ő volt az, akiben teljes lett az idő, akinek elébe jutottak az előfutárok, aki kimondta a szót, amit ki kellett mondani. Az egész nemzedék köréje csoportosult, olyannyira, hogy ha a régi egyéniségtisztelő iskola hívei lennénk, Ady Endre koráról kellene beszélni. Adyban volt valami prófetikus, volt benne valami a „jelből, amelynek ellentmondatik”. Az első pillanattól kezdve, amint feltűnt, egyszerre formát kapott az addig kaotikus irodalmi tudat: Ady neve két ellenséges táborra osztotta az embereket, egyszerre mindenki pontosan tudta a helyét. Olyan volt Ady, mint a kő Jókai regényében, mely belehull az olvadt kristály tavába, és egyszerre bazaltoszlopok sorakoznak égfelé. Jelentősége messze elhagyta az irodalom határait, és a pro vagy kontra Ady-állásfoglalás politikai és világnézeti felfogások elkeseredett szembenállását váltotta ki. A pro-Ady táborban most tudatosodott és vált mondhatóvá a század egész új tartalma, és az új tartalom által felébredt a kedélyesen alvó magyar élet - itt volt a harc, amiért harcolni lehetett. A nemzedék többi íróját is Ady Endre magyarázza meg - nem mintha Ady hatása nagyobb kortársaira jelentékeny lett volna, hanem, mert nem lettek volna azok, akik, Ady Endre aurája nélkül, az Ady körüli harcok, az Ady által megindított nagy áttörés, az Ady mögé csoportosuló társadalom lendülete nélkül.

Szerb Antal: Ady Endre (Magyar irodalomtörténet)

[nyugatfolyoirat]

A jazz-band-nek megvan az a föltétlen előnye, hogy mellette nemcsak gondolkodni nem lehet, hanem még érezni sem.

Kosztolányi Dezső: Édes Anna

[nyugatfolyoirat]

ápolt, melegágyi, mesterkélt, kultúr-növény

Füst Milán írja Babits Mihályról

[zsntt]

"A szegény kis trombitás szimbolista klapec nyöszörgései" című ciklusból

Mint aki halkan belelépett,

És jönnek távol, ferde illatok Mint kósza lányok és hideg cselédek Kiknek bús kontyán angyal andalog

Mint aki halkan belelépett.

Mint aki halkan belelépett, Valamibe… s most tüszköl s fintorog; Mint trombiták és roppant trombonok S a holdvilágnál szédelegve ferdül Nehéz boroktól és aranyló sertül Úgy lépek vissza mostan életembe Mint kisfiú, ki csendes, csitri, csempe S látok barnát, kókuszt, koporsót, képet –

Mint aki halkan belelépett.

Karinthy Frigyes: Így írtok ti

[oxidi]

Menni

Hotelszobának mélyén elfeküdni S érezni: minden messze s veszve rég, A hideg párnák kriptájába dűlni S látni: bennünk van mind e messzeség, A tört tükörbe nézni s tűrve tűrni, Hogy arcunk idegen s holt, mint a jég, Ó kínok kínja, poklok pokla: élni És másnap újra élni s útra kélni.

Juhász Gyula, 1912

[nyugatfolyoirat]

Ady Endre: A Hortobágy poétája

Kúnfajta, nagyszemű legény volt, Kínzottja sok-sok méla vágynak, Csordát őrzött és nekivágott A híres magyar Hortobágynak.

Alkonyatok és délibábok Megfogták százszor is a lelkét, De ha virág nőtt a szivében, A csorda-népek lelegelték.

Ezerszer gondolt csodaszépet, Gondolt halálra, borra, nőre, Minden más táján a világnak Szent dalnok lett volna belőle.

De ha a piszkos, gatyás, bamba Társakra s a csordára nézett, Eltemette rögtön a nótát: Káromkodott vagy fütyörészett.

[azirodalomhajnala]

Juhász Gyula - Szavak

Szavak, csodálatos szavak, Békítenek, lázítanak.

Eldöntenek egy életet. Följárnak, mint a kísértetek.

Szárnyalnak, mint a gondolat. Görnyedve hordnak gondokat.

Világokat jelentenek. Meghaltál, ha már nincsenek.

Dalolnak és dadognak ők. Gügyögnek, mint a szeretők.

Ölnek és feltámasztanak. Szavak, csodálatos szavak.

[nyugatfolyoirat]

Kosztolányi Dezső: Őszi reggeli

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét, megannyi dús, tündöklő ékszerét. Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról, és elgurul, akár a brilliáns. A pompa ez, részvéttelen, derült, magába-forduló tökéletesség. Jobb volna élni. Ámde túl a fák már aranykezükkel intenek nekem.

[nyugatfolyoirat]

Kosztolányi Dezső: Vörös hervadás

Erdő, dércsípte lombod ájultan vonaglik. Meghalsz, reád lehellt a vörös hervadás. De mért e vidám pompa? Mért öltözködöl halál előtt a fényes bíbornokoknak, részeg szeretőknek, ifjú dühnek, kigyulladt lázadásnak harsány színébe? Oly ünnep-e zsibbadni, elfeledni lármás kirándulókat és rigókat, vizek zaját, az élet édes-olcsó csengetyűit? Olyan jó nem élni? Örülsz?

[nyugatfolyoirat]

Radnóti Miklós: Aludj

Mindig gyilkolnak valahol,        lehunyt pilláju völgy ölén, fürkésző ormokon,        akárhol, s vígaszul hiába mondod, messzi az!        Sanghaj, vagy Guernica szivemhez éppen oly közel,        mint rettegő kezed, vagy arra fenn a Jupiter!        Ne nézz az égre most, ne nézz a földre sem, aludj!        a szikrázó Tejút porában a halál szalad        s ezüsttel hinti be az elbukó vad árnyakat.

1937

[koltoktollabol]

Radnóti Miklós - Dicséret

Fénylő ajkadon bujdokoló nap a mosolyod; szelíden süt rám és meleg. Hangodra kölyökként sikoltanak a záporoktól megdagadt kis csermelyek.

Pillantásodtól nő a fű, kihajt a száraz ág és tőled piroslik a vér. Ha meghalsz, meghalok; porainkból egyszerre sodor majd forgó tornyot a szél.

[frombudapestwithlove]

Kosztolányi rettenetesen szenvedett, amikor haldokolt. Senki nem tudta megnyugtatni, egyedük Karinthy volt erre képes. Odaült az ágya szélére, és ezt mondta: Desiré, valamire jó lesz ez is! Erre rögtön megnyugodott.

Balassa Péter (via frombudapestwithlove)

[nyugatfolyoirat]

Radnóti Miklós: Töredék

Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős, - s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön, mikor ki szót emelt, az bujhatott, s rághatta szégyenében ökleit, - az ország megvadult s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön, mikor gyermeknek átok volt az anyja, s az asszony boldog volt, ha elvetélt, az élő írigylé a férges síri holtat, míg habzott asztalán a sűrű méregoldat. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Oly korban éltem én e földön, mikor a költő is csak hallgatott, és várta, hogy talán megszólal ujra - mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, - a rettentő szavak tudósa, Ésaiás. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

1944. május 19.

[frombudapestwithlove]

Kosztolányi levele Csáth Gézának – Párizs, 1909

LEVÉL ÁRPINAK MEGMUTATHATÓ. DE NEM OKVETLENÜL. MÁSNAK SEMMI ESETRE.

Kedves Józsi,

mióta itt vagyok, nem tudtam leírni egy mondatot sem. Levelet sem írok. Sehova sem. Paris – mint említém – iszonyú. Nem az Élet városa ez. Valami rettenetes, szóval ki nem fejezhetően borzalmas fészek, a középkor és az újkor vegyüléke, méreg és cukor, csók és halál együtt, az idegennek, nekem legalább csak ijesztő, kellemetlen és érthetetlen.

Vagy csak volt. Tegnapig. Tegnap azonban egy el nem hihető, magamnak is hazugságnak tetsző virtust csináltam.

A Montmartre-on ültem, a Tabarin mulatóban. Egyedül és kétségbeesve. Nők táncoltak körülöttem. Paris legelelőkelőbb táncosnői. Az egyik, Mme Frou Frou nagyon megtetszett, és tüntetően tapsoltam neki. Tüntetően fixíroztam. A tánc végével a nő odajött és végigcipelt a táncteremben. Egy keménykalappal a fejemen táncoltam vele. Abszintet kellett rendelnem. Reggelig mulattam. A fényes táncteremben – bál volt – vágtattam vele millió ismeretlenek között. A nőnek megtetszettem. A villanylámpák alatt csókolóztunk. Aztán le a földszintre, és csók… De eddig nem ismertem a csókot. Csók sok nyállal, nyelvek csókja, meleg gőz és köpés, a kéjek kéje, egy csókban millió nőszáj és elkárhozás.

Kábító. Ma sem tudom elhinni. Aztán egy éj. A nő megcsócsált, megmosott, végignyalt, rám köpött egy meleg gejzírt, végül pedig kiköpött és újra szájába vett. Mindez pedig csak egy csók után. Utána én jöttem. 

Nevetek mindenen. Ez a szerelem. Parisba semmiért nem érdemes jönni, csak ezért.

A nő szőke. 32 éves. Végigjárta a világot. Gyűrűje van Buenos Ayresből, Abesszíniából, Indiából és Spanyolországból.

A nő szeret. Ezt Budapesten nehéz elhinni. Én sem hinném el, ha ott lennék. Ölel:

Desiré

Most újra hozzá megyek. Másról nem tudok írni. Én is szeretem. Mi újság otthon? Könyvembről küldd a kritikákat. Rue Monge 33.

[narnacs]

“Egy-két évig borzalommal figyelem a magam lelkét. Milyen rakoncátlan és milyen telhetetlen lélek ez. Merre s meddig fog nyargalni velem. Minden napom eseményes, minden kis rezzenésére az életnek hatalmas kórusokkal felel a szívem. Intenzív életakarattal és szilajsággal élek. Nem kerülnek el a katasztrófák. Mert magam sem akarom elkerülni őket. Izgat a dicsőség olykor. Küzdök is érte, s mikor elérem: félreugrom. Így szaladok. Tudom, hogy várnak reám. Nem érdekel, hogy kik, de megyek elébük.”

— Ady Endre: Vörös felhők alatt (via most-nem)

[perpetual-pain]

“Ezen a napon dühösen dohányoztam. Elszívtam vagy negyven cigarettát. De itt fektemben még rágyújtottam egyre. Fiatalságunk oly tűrhetetlenül édes volt, hogy valamivel el kellett keseríteni.”

— Kosztolányi Dezső: Esti Kornél kalandjai (via bdmartina)