Hiányzol. Először csak egy játéknak indult, egy egyszerű flörtnek. Aztán beléd szerettem. Tudtam, hogy sosem fogod viszonozni, hiszen te már megtaláltad azt, akivel szeretnéd leélni az életedet. Tudtam, hogy fájni fog, amikor már nem beszélünk. Emiatt húztam a dolgot. Napokig, hetekig indokokat kerestem, hogy beszéljünk. És te belementél, sőt, egy idő után már te kerestél engem. És egyre jobban beléd szerettem, egyre jobban elkezdtem ragaszkodni hozzád, egyre fontosabb lettél. A napjaim része lettél. És én is a te napjaidé. És beszéltünk, sokat beszéltünk. És bár te nem szerettél, én egyre jobban, egyre durvábban elkezdtelek akarni. Akarni azt, hogy továbbra is a napjaim része maradj. Aztán hirtelen úgy döntöttél, hogy te már nem akarod. Hogy elég volt. Meguntál, rájöttél, hogy neked már megvan a párod. Akit szeretsz, akivel lenni szeretnél. És eltűntél az életemből. És annyira hiányoztál. De most, hogy megint felbukkantál, csak arra tudok gondolni, hogy úgyis el fogsz tűnni megint, és csak ártasz azzal, hogy megint itt vagy. És nem tudom ezt elmondani neked. Mert szeretlek. De szeretném hogyha csak akkor térnél vissza, ha tényleg van értelme. Ha pedig nincs, kérlek, könyörgök, hagyd, hogy elengedjelek. Mindig szeretni foglak, és mindig bánni fogom, hogy végül nem lett olyan, hogy “MI”, de el kell engedjelek. De ha mindig visszajössz, sosem fogom tudni lezárni ezt. Kérlek, ne kínozz tovább!