Minden percben gyakorolnom kell, hogyan oldhatom el magam tőle. Már eltelt egy hét, és ha hosszabb időre sikerül félreterelni a figyelmemet, valamennyivel könnyebb. Esténként töltjük együtt a legtöbb időt gondolatban. Ha túlságosan belemelegedünk a vitába (ő magabiztosabban érvel), nyomtatott betűkkel a tenyerembe írom, hogy nem haragudhatok rá, amiért nem akar velem lenni. Lehet, hogy ez csak egy teszt volt, és valahogy be kellett volna bizonyítanom, mennyire fontos számomra. De notórius menekülő vagyok, és aggasztóan gyakran úgy érzem, rajtam kívül mindenkinek jobb lesz, ha eltűnök. Igazából már mindegy, feleslegesen gyúrom magam azzal, hogy “mi lett volna ha.” Pár nap és utazom vissza Kolozsvárra, kezdődik az új félév, és szerencsére nem lesz ennyi szabadidőm az önnyúzásra. Ma esett le, hogy nem mondtam el neki, mennyire szeretem. Túl természetesnek tűnt, mintha mindig is rajta keresztül lélegeztem volna, de lehet, hogy ő ezt nem is sejtette. Ezt mindenképp másképp csinálnám. Legjobban még mindig az a légies mozdulat sajog, amivel lesöpört magáról. Lehet, hogy velem van a baj, de én nem akarok olyan ember lenni, aki ilyen profin, szemrebbenés nélkül pöcköli le magáról a másikat. Pár hét múlva csak arra fog emlékezni, hogy “ja, az a frusztrált srác, akivel nagyon nem ment”, én meg gondosan összehajtogattam a szavait és teletömtem velük a zsebeimet, most meg alig tudok megmozdulni. Valahol mégiscsak irigylem a sivatagokat.
dailybridgerton
blakekathryn
romaincrisis
snowghoul
kianamaiart
pixelskylines
janainaart
