#ősi

[homregeszet]

észLELET: Kocsimodell formájú edény a rézkorból (videóval)

Csincse-Gomba Barna földje (M3-14. lelőhely), Dr. Wolf Mária, 1995

Újrarestaurálás: Tóth Edina (HOM), 2021

Fotó: Baranczó Benedek

A kerék és a kocsi kétségtelenül a legfontosabb újítások közé tartoznak az emberiség életében, mivel forradalmasították a szárazföldi közlekedést és áruszállítást, és ennek révén az emberi közösségek közti kapcsolattartást és információcserét is. A legkorábbi kocsira utaló leletek (fakerék, -tengely, -kocsiút) és ábrázolások Európában a Kr. e. 4. évezredből, a rézkorból származnak. A Kárpát-medence talajviszonyai között a szerves maradványok ritkán élik túl az évezredeket, de a kocsi rézkori ismeretéről és használatáról tanúskodó, szimbolikus jelentéssel is bíró agyag kocsimodellekből (és töredékekből) már több darabot ismerünk.

Északkelet-Magyarországról nem tart számon a kutatás ilyen agyag kocsimodelleket, Csincse-Gomba Barna földje lelőhelyen azonban előkerült három, a badeni kultúra füles kocsiedényeihez hasonlító lelet 1995-ben az M3 autópálya B.-A.-Z. megyei szakaszának építését megelőző régészeti munkák során (M3-14. lelőhely). A tárgyak egy késő rézkori (Kr. e. 3600–2800/2600), klasszikus badeni település széléről, egy rétegzett betöltésű rituális gödörből származnak, ahol összetörve feküdtek három korsó és egy tál darabjainak társaságában.

A négyszögletes edények pereme a sarkaiknál enyhén felcsúcsosodik, oldallapjaikat több sorban cikcakkvonalas díszítés borítja, minden második vonalközben vörös festéssel. Peremük fölé magasodó füllel rendelkeznek, az edények alja belül négy mezőre osztott. Tengely vagy kerék ábrázolása nem látható rajuk. Formájuk és díszítésük nagy hasonlóságot mutat a Budakalászról és Szigetszentmártonból ismert, temetkezések mellékleteként napvilágot látott kocsi formájú füles edényekével.

Bár közöletlen régészeti munkák már foglalkoztak e tárgyakkal, csak 2021-ben kerültek újra az érdeklődés középpontjába, egy kiállítás tervezése kapcsán. A legépebb edény újrarestaurálására sor került, így most bemutathatóvá vált a nagyközönség számára is.

Csengeri Piroska

 Irodalom:

Bondár Mária: Agyag kocsimodellek a Kárpát-medencéből (Kr. e. 3500–1500). Archaeolingua, Budapest, 2012.

Bondár Mária: Újabb késő rézkori kocsimodell a Kárpát-medencéből. A Kaposvári Rippl-Rónai Múzeum Közleményei 1, 2013, 97–106.

Horváth Tünde: A szárazföldi szállítás kezdete és hatása a Boleráz/Baden kultúrák életében. A Nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 52, 2010, 95–139.

[homregeszet]

Madarak és fák hava: Nagy FA-lat

Akkor láttam csak igazán, mekkora fába vágtam a fejszém, mikor a bejegyzés kapcsán listát kezdtem írni, mi mindenről is kellene megnyilatkoznom.

(És reggeltől nem tudtam a fejemben ütemesen mormoló kis hangot kikapcsolni, hogy „Ez egy fa. Ez egy fa. Ez egy faaaaa” …)

Egy idő után már nem láttam a fától az erdőt gondolataim kusza dzsungelében.

Próbáltam zöld ágra vergődni, de be kellett lássam, régészeti feltárásokon famaradványok nem teremnek ám minden bokorban.

A csillagok szerencsés együtt állasa szükséges ahhoz, hogy növényi maradványokra leljünk. [1]

 Türelem, kedves Olvasó! Eljön még a szakmázás ideje.

Hiszen a türelem olyan fa, melynek keserű a gyökere, de édes a gyümölcse.

Itt kérem, nem babra megy a játék!

Ígérem, befejezem… már én is érzem, hogy ezzel csak magam alatt vágom a fát.

Viszont be kell lássuk, nem hiába annyi szólás-mondás melyben az ’erdő’, ’fa’ kifejezés vagy valamilyen növény neve szerepel. Árnyat, élelmet, építőanyagot s ezzel otthont, meleget és védelmet adtak és adnak mind a mai napig az emberiség számára a különböző fák. Ezért ne kövezzenek meg ilyen apró mókákért, és a fügét is tartsák meg maguknak, kérem.

 Az őskor időszakából legtöbbször csak a feltárt objektumok általi közvetett bizonyítékaink vannak a különböző korszakokban a fa felhasználására.

Sokan nem így látják, de szerintem a cölöphelyek bár pici, de fontos részei a régészeti kutatásnak.

Többféle méretben, formában és mennyiségben találunk rájuk egy-egy lelőhelyen.

Az emberiség történetének korai szakaszaiban a vándorló életmód miatt inkább különböző sátor-, jurtafélék szolgálhattak eleink otthonául. Hazai, mezolitikus viszonylatban Jásztelek 1-es lelőhelyen került elő egy olyan objektum, melyet lakóépületként értelmezhetünk.

Azonban a letelepült, gazdálkodó életmód megjelenésével és elterjedésével, a neolitikumtól kezdve ismerünk olyan cölöpszerkezetes konstrukciókat, melyek bár nem valószínű, hogy megfelelnének a modern rönkházakról alkotott felfogásnak, mégis nagymennyiségű faanyag beépítését feltételezik.

Láthatjuk cölöphelyeiknek (ritkábban alapárkaiknak) foltját egymástól közel egyforma távolságra, kirajzolva például egy téglalapot.

Füzesabony-Gubakút lelőhelyen például a neolitikumhoz köthető településrészlet is kirajzolódott a segítségükkel.

Bükkábrányban pedig egy, a rézkor időszakára datálható, nagyméretű épület konstrukcióját mutatták meg, melyhez egyfajta alapárok is tartozott.

Cölöphelyek megjelennek félig földbe mélyített épületek aljában – akár többféle elrendezésben is, függően attól, hogy mire volt használatos az adott építmény.

Néha csak egy viszonylag egyenes vonalban látható, hosszan elnyúló, az őskorhoz köthető paliszád részlet mutat rá, hogy egykoron miként sorakozhattak egymás után a kisebb-nagyobb oszlopok.

Kísérleti régészeti projektek tucatjai foglalkoznak mind hazai, mind külföldi színtéren a valaha él emberek lakhelyeinek rekonstrukciójával.

Ez önmagában is megérne egy újabb blogbegyejzést, így csak néhány linket csatolok az ajánlott/felhasznált irodalmak közötti hivatkozások közé, ahol kedvükre csemegézhetnek.

A hazánk területén található archeoparkokban is megtekinthetőek különböző épületrekonstrukciók. Ilyen hely például a Százhalombattai Régészeti Park, ahol egy bronzkori és egy vaskori település lakóházainak és kiszolgálóépületeinek, valamint a vaskori halomsíros temetkezési rítusok hiteles másolatai láthatók.  

Nemcsak az élőknek, a holtaknak is otthon nyújthatnak fából készült építmények.

Kr.e. 4000/3600-2800/2600 közötti időhorizonton az ország keleti felében megjelenő népcsoport temetkezési szokásai eltérést mutatnak az itt élőkétől. A kelet felől érkező, halmok alá temetkező Gödörsíros kurgánok népének – vagy Yamnaja-/Jamnaja-nak – nevezett régészeti kultúra a temetkezései fölé halmokat emelt. Ezen halmok mérete változó, de akár az 50 m-es átmérőt is elérhetik.

A földhalom felhordása előtt egy sírkamra került megépítésre.

Ehhez mindenféle szervesanyagot felhasználtak – az állati bőröktől kezdve a deszkákig, fagerendákig.

Az ilyen sírépítmények emelésének szokása a későbbiekben sem tűnik el.

A már korábban említett százhalombattai régészeti park újfent remek párhuzam ehhez a tematikához is. A park területén több, érintetlen halom áll mind a mai napig. Ezek közül az egyik eredeti állapotába visszaállítva mutatja be a halomsíros temetkezés szokását.

Több lelőhely, több korszakában is (pl. Szirmabesenyő, Egerszalók, Bükkábrány, Csanádpalota) sikerült olyan temetkezéseket megfogni, és feltárni, melyekben a halottat koporsóban – mely valószínűleg valamilyen rönkkoporsó lehetett – helyezték végső nyugalomra.

Közvetlen bizonyítékai a fa építőanyagként való felhasználásának, annak szerves mivolta miatt ritkán maradnak ránk. [2]

Két évvel ezelőtt a bükkábrányi bánya területén folytatott ásatás során előkerült egy szenült gerenda maradványa egy vaskori házból.

Érdekessége abban rejlett, hogy a kifejezetten nagyméretűnek számító darab viszonylag egyben maradt az évezredek során.

Ezen felbuzdulva, ideiglenes fixálás után a gerenda darabot természettudományos vizsgálatokra küldtük.

Dr. Grynaeus Andrásnak hála, a vizsgálatokból kiderült, hogy a maradvány a tölgyfélékre jellemző vonásokkal rendelkezik. Egészen pontosan nedvességkedvelő kocsányos tölgyként sikerült azonosítani az egykori fát.

Ezen felül a dendrokronológiának[3] köszönhetően, az évgyűrűk ívének figyelembevételével a felhasznált fatörzs átmérőjét is sikerült megsaccolni (40–50 cm közötti értéket kaptak). A megfigyelhető évgyűrűk átlagos vastagsága azonban csupán 1 milliméter körüli volt (manapság 2-3 mm körül mozog ez a szám) és még ez is jelentésértékkel bír számunkra. Azt jelzi, hogy a felhasznált fa életkörülményei nem voltak a legkedvezőbbek – rámutatva egy jóval szárazabb klímájú periódusra.

A tölgyek jelenlétének újabb bizonyítékát is megtaláltuk egy aprócska lenyomat formájában, egy egykori szkíta ház paticsfalának maradványai között. [4]

(Fotó: Baranczó Benedek)

Szintén ehhez a lelőhelyhez köthető, azonban pontosabb növénytani és időrendi besorolásba nem került néhány megkövült fadarab is. 

Az érdekesebb épített fakonstrukciók között meg kell még említenünk egy Sajószentpéter határában, 2013-ban feltárt, több mint 7500 éves kút maradványait is.

Valamint a mindenki által ismert Stonehenge kistestvére, a szintén Nagy-Britannia területén, még az 1900-as évek első felében légifényképezés kapcsán egy búzamezőn kirajzolódó koncentrikus körök alkotta Woodhenge is ide sorolható.

Szintén Nagy-Britanniából egy bronzkori híd maradványai is fennmaradtak az utókornak.

Fából ugyan nem lesz vaskarika és a betontalpfa is csak egy a mitikus teremtmények közül, mégis, néprajzi párhuzamok, kísérleti régészeti vizsgálatok és a kevés viszonylagos épségben fennmaradt lelet alapján feltételezhetjük, hogy a fából készült tárgyak a miden napos használatban is részt vettek.

Európa legrégebbi, épségben megőrződött vadászfegyverei is ebből az anyagból készültek. Az 1990-es évek közepén, a németországi Schöningenhez közeli feltáráson kilenc lándzsa került elő vadlovak csontjai mellett. A lándzsák vékonyabb fenyőágakból készültek és megfigyelhető volt rajtuk a kéreg leválasztásának, a hegy kialakításának és a használatnak a nyomai.

A fa nem csak fegyver, szerszám is lehet.

A kőpattintás során is hasznukat vették – úgynevezett lágy ütőként funkcionálhat. [5]

Azonban nemcsak az önmagukban történtő használatuk nyert bizonyítást. Más, állati eredetű anyagokkal együtt (pl.: csont, agancs) remek foglalatként szolgálhattak többek között megmunkált kőpengéknek vagy csiszolt kőeszközöknek – ily módon kések, sarlók, kalapácsok készülhettek belőlük.

Bizonyos fák nedveit (fenyő, nyír) pedig természetes ragasztóként használhatták fel.

A különböző kő- és agyagnehezékek bizonyítják, hogy a szövőszékeken is évezredek óta nyüstölik a fonalat.

S akkor még nem ejtettünk szót pl. a vesszőkosarakról, ülő alkalmatosságokról.

Millió és egy módja van, hogy ezt az oly evidensnek vett, mégis rendkívül értékes alapanyagot miként használták és használják akár ma is az emberek a mindennapi tevékenységek során.

Bízom benne, hogy ezután mindannyian kicsit más szemmel tekintenek majd az erdő fáira egy csendes délutáni séta alkalmával, mikor a „Tölgykoronákban orgonáz a szél.”[6]

Kovács Niki [1] Hazai viszonylatban, a talaj kedvezőtlen összetétele miatt ritkaságnak számítanak az őskori famaradványok.

[2] Kemencék, tűzhelyek, gödrök hamus rétegeinek részeként faszén azonban gyakorta kerül elő a betöltésben.

[3] A régészet segédtudományai közé tartozó dendrokronológia segít meghatározni az ásatásokon talált famaradványok korát. Három görög szó bújik meg az elnevezésben: a fa jelentésű dendron, az időre utaló chronosz és a tudományt jelző logosz.

[4] Külön köszönet dr. Hably Lillának a segítségért és Hortobágyi Viktornak a sasszeméért. 😊

[5] A leválasztások során különböző pattintási stigmák jelentkeznek, ezek a felhasznált szerszám milyenségére utalnak. A pattintáshoz kapcsolódó elképzeléseket a különböző kísérleti régészeti tapasztalok megerősítették.

[6] Reményik Sándor: Ma gyóntatóm az erdő

Felhasznált és ajánlott irodalom

Dani – Horváth 2012: Dani J. – Horváth T., Őskori kurgánok a magyar Alföldön. Archaeolingua, Budapest, 2012.

Domboróczki 2001: Domboróczki L., Településszerkezeti sajátosságok a középső neolitikum időszakából, Heves megye területéről. In: „Fiatal Őskoros Kutatók” I. Összejövetelének konferenciakötete. Szerk. Dani J. – Hajdú Zs. – Nagy E. Gy. – Selmeczi L., Debrecen, 2001 67-94.

Farkas– Vágvölgyi 2019: Farkas Cs. – Vágvölgyi B., 60. Egerszalók határa. In. Kvassay J. – Kreiter A. (ed): Régészeti Kutatások Magyaroroszágon 2013. Budapest, 2019, 38-39.

Katona-Kiss 2016: Katona-Kiss A., 10-11. századi oguz halomsírok a Kaszpi-tenger északi partvidékéről. In. S. dr. Perémi Ágota (ed): Hadak útján. Népvándorlás Kor Fiatal Kutatóinak XXIII. konferenciakötete, Veszprém, 2016, 277-300.

Kern 2014: Kern Z., Kormeghatározás és éghajlatrekonstrukció faévgyűrűk segítségével. Erdészeti Lapok CXLIX. évf. 10. szám, 328-331

Kertész 2005: Kertész R., Tarnaörs – Fodor tanya: egy új mezolit lelőhely az Észak-Alföldön. Szolnoki Tudományos Közlemények IX, Szolnok, 2005.

Mester 2015: Mester Zs., Alapismeretek a kőeszközök régészeti feldolgozásához. Egyetemi segédanyag. Nemzeti Kulturális Alap, Budapest. 2015.

Pető – Kenéz 2018: Pető Á. – Kenéz Á., Régészeti növénytan. Leletek, módszerek és értelmezés. Archeaobotanikai kézikönyv. Archaeolingua, Budapest, 2018.

Pópity 2019: Pópity D., 55. Csanádpalota határa (Csongrád megye). In. Kvassay J. – Kreiter A. (ed): Régészeti kutatások Magyarországon 2012. Budapest, 2019, 29-31

Schilling 2019: Schilling L., 236. Szirmabesenyő határa. In. Kvassay J. – Kreiter A. (ed): Régészeti kutatások Magyarországon 2013. Budapest, 2019, 123-124.

H.Schoch – Bigga – Böhner – Richter – Terberger 2015: W. H.Schoch – G. Bigga – U. Böhner – P. Richter – T. Terberger, New insights on the wooden weapons from the Paleolithic site of Schöningen. Journal of Human Evolution Volume 89, 2015, 214-225.

Stafford 2012: E.Stafford, Aspects of Bronze Age Timber Structures.

Landscape and Prehistory of the East London Wetlands, 131-145

Archaeological and Anthropological Sciences volume 12, Article number: 78 (2020)

Experimental archaeology and roundhouse excavated signatures: the investigation of two reconstructed Iron Age buildings at Castell Henllys, Wales

https://link.springer.com/article/10.1007/s12520-020-01028-y

(Utolsó elérés: 2021. április 14.)

 English Heritage

Woodhenge

https://www.english-heritage.org.uk/visit/places/woodhenge/

(Utolsó elérés: 2021. április 29.)

 Exarch

Experience with Building Mesolithic Huts in the Stone Age Park Dithmarschen in 2014

https://exarc.net/issue-2015-4/at/experience-building-mesolithic-huts-stone-age-park-dithmarschen-2014

(Utolsó elérés: 2021. április 15.)

 Exarch

Experiments on Possible Stone Age Glue Types

https://exarc.net/issue-2015-4/at/experiments-possible-stone-age-glue-types

(Utolsó elérés: 2021. április 15.)

 Herman Ottó Múzeum Régészeti Osztály

https://homregeszet.tumblr.com/post/640733154770124800/miskolci-r%C3%A9g%C3%A9sz-enciklop%C3%A9dia-patics

 Herman Ottó Múzeum Régészeti Osztály

„Mi marad egy kelta házból!?”

https://www.facebook.com/regeszet.hermuz/photos/a.901329643225767/3402416489783724/?type=3

(Utolsó elérés: 2021. április 13.)

Környezet – Ember – Kultúra. Az alkalmazott természettudományok és a régészet párbeszéde. A Magyar Nemzeti Múzeum Nemzeti Örökségvédelmi Központ 2010-ben megrendezett konferenciájának tanulmánykötete. Budapest, 2012.

https://docplayer.hu/7918623-Kornyezet-ember-kultura-environment-human-culture.html

(Utolsó elérés: 2021. április 13.)

 Magyar Néprajzi Lexikon

https://mek.oszk.hu/02100/02115/html/5-216.html

(Utolsó elérés: 2021. április 29.)

 Magyar Néprajzi Lexikon

http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/4-225.html

(Utolsó elérés: 2021. április 29.)

 Magyar régészet az ezredfordulón

http://regeszet.org.hu/magyar-regeszet-az-ezredfordulon/

(Utolsó elérés: 2021. április 13.)

 Matrica Múzeum

http://matricamuzeum.hu/park-bemutatasa/

 MúzeumCafé

Grynaeus András: Bükkábrány és dendrokronológia

http://muzeumcafe.hu/hu/bukkabrany-es-dendrokronologia/

(Utolsó elérés: 2021. április 13.)

 Origo

Borsodban lehet Európa legrégebbi kútja

https://www.origo.hu/tudomany/20130304-7500-eves-bodonkut-borsod-megyeben.html

(Utolsó elérés: 2021. április 13.)

 Szögletes Üveggolyó – Ez egy fa

https://www.youtube.com/watch?v=8ZrQYEbmK88

 The Heritage Journal

Experimental Archaeology – Roundhouses

https://heritageaction.wordpress.com/2012/09/07/experimental-archaeology-roundhouses/

(Utolsó elérés: 2021. április 14.)

    U.i. rendkívül ironikus módon kevéske szabadidőmben épp M.J. Arlidge – Erdő mélyén c. thrillerét olvasom…

https://moly.hu/konyvek/m-j-arlidge-erdo-melyen

   Hatalmas fatörzset farag udvarában Gáspár. A szomszédja, Mózes nézi a kerítés túloldalán, aztán kíváncsian kérdi:

- Oszt mi lesz ebből?

- Mestergerenda - feleli a szomszéd.

Mózes elmegy, teszi a dolgát, s déltájt hazamegy. A szomszéd még mindig farag odaát, de már jóval vékonyabb a fa, mint volt. Kérdi:

- Mi lesz belőle?

- Szekérrúd.

Mózes elmegy a kocsmába, megiszik két fröccsöt, hazaballag, hát a szomszéd még mindig faragja a rudat. Kérdi ismét:

- Mi lesz belőle?

- Székláb.

Vacsora után ismét a kocsma, újabb fröccs. A kocsmából visszajövet látja, hogy Gáspár ül földön, körülötte temérdek forgács, s bicskával farag valamit.

- Ebből mi lesz?

- Fogpiszkáló - morog a szomszéd -, ha el nem rontom ismét.

[homregeszet]

Beporzók hava - Méhészet, beporzás és szimbolikus ábrázolásaik az ókori Közel-Keleten

Az ember és a méhek kapcsolatának története az emberiség igen korai időszakáig nyomon követhető a régészetben. Nem csupán az édes és tápláló méz keltette fel őseink figyelmét, de hamar felismerték a méhviasz sokoldalú felhasználhatóságát is. A vadméhek kifosztását idővel felváltotta a méhek háziasítása és ezzel összefüggésben megkezdődött az első kaptárak kialakítása. (Bővebben lásd korábbi bejegyzésünket Fábián Sára tollából: A méhek hagyatéka)

Az úgynevezett európai méh (Apis Mellifera) fellelhető a Közel-Keleten, Közép-Irántól a Zagrosz és Taurus hegységen át Anatólia és Levante térségén keresztül egészen Egyiptomig (azonban Irakban és az Arab-sivatagban már nem).

A méhészethez kapcsolódó első írott forrásaink is az ókori Keletről ismertek, elsőként Egyiptomból.

A hettiták a legkorábbi írott források említései szerint is méhtartó népesség voltak, az apró rovar mítoszaikban is megjelenik.  Tudjuk azt is, hogy a Hettita Óbirodalom (Kr.e. 1650–1430) idején törvényeik nagyon súlyos büntetést szabtak ki azokra, akik méhkast loptak.

1.       kép:  Méhészethez kapcsolódó törvényeket tartalmazó Hettita sztélé

Az ókori Egyiptomban a méz széleskörű felhasználásnak örvendett. Édesítés mellett használták a gyógyászatban, kenőcskészítésre, tartósításra, de túlvilágra szánt áldozatként is. Több templomi vagy sírábrázolás örökít meg méhészjeleneteket. A legkorábbi ilyen jelenet az 5. dinasztia (Kr.e. 3. évezred) idejére tehető, mely a Niuszerré Abu Gurobban található naptemplomában, az évszakok termében látható, de Egyiptom későbbi történetében is gyakran találkozhatunk a méhészet munkafolyamatait bemutató domborművekkel. A méhészethez kapcsolódó ábrázolásokon túl, a 6. dinasztia (Kr. e. 2345- 2181-ig) idejéből, Niankhniszu szakkarai sírjából ismert egy papiruszbozót jeleneten, amelyben a madarak és a pillangó mellett felreppen egy kis méh is. A ptolemaioszi korban (Kr. e. 305–30) számos templom épült, köztük az edfui Hórusz templom és a denderai Hathor templom. Mindkettőben megjelennek olyan áldozati jelenetek, amelyeken az uralkodó mézet kínál az isteneknek. Edfuban öt ilyen relief is található.

A számos profán és szakrális jelenet mellett a méh a hieroglifák sorában is feltűnik, egyaránt használták maga az állat és a méz írásjeleként. Mindemellett azonban e hieroglifa szorosan kapcsolódott az uralkodó személyéhez: az 1. dinasztia (Kr.e. 3100–2900) időszakától egészen a római korig a királyság egyik szimbóluma volt. A királyi titulatúra egyik eleme a nsw-bty (ejtsd: niszut biti) név: Felső- és Alsó-Egyiptom királya vagy szó szerinti fordításban Nád és Méh Ura, mely Egyiptom egyesítésére utal. Alsó-Egyiptom neve ugyanis a Méh Országa, míg Felső-Egyiptomé a Nád Országa. A méh tehát Alsó-Egyiptom vagy a Vörös-föld heraldikai szimbóluma.

2.       kép:  Niszut Biti: I. Széthi Abüdoszban álló templomában látható ez a hieroglifa csoport az uralkodó kartusa felett. A Felső- és Alsó-Egyiptom királya nevet alkotják.

Az apró rovarhoz kapcsolódó képzetek sora is színes. A hiedelem szerint Ré könnyei méhekké válnak, piramiszövegek szerint Nut istennő megjelenhet méh alakjában, Neith istennő Saisban található templomát pedig „a méhek háza” névvel illették. De előszeretettel viseltek méh formájú amuletteket is.

3.       kép: Karneol méh amulett, 8-12. dinasztia.

Írásos források is bővelkednek a méhészethez és mézhasználathoz kapcsolódó említésekkel, szövegrészekkel. Az 5. dinasztia idejéről ismerünk egy Nikaré nevű hivatalnokot, akinek címei között már szerepel a méhészek elöljáróra is. Irodalmi szövegek közül az egyik legismertebb, a Középbirodalom idején íródott Szinuhe története, melyben említésre kerül az olívaolajban és mézben bővelkedő Kánaán. Így kitekintőt kaptunk nem csak Egyiptom, de a környező térség méhészetének kérdésére is. Ez azért is fontos, mert Szíria és Palesztina területéről egészen a hellenisztikus korig nem ismerünk a méhészethez kapcsolódó szövegeket.

Héberül a debaš, Akkád nyelven a dišpu egyaránt jelenthet mézet és egyéb édes szirupot (pl. datolyaszirupot).  Ennek fényében felmerül a kérdés, hogy a „tejjel-mézzel folyó Kánaánban” valóban méz folyt-e? A legfrissebb régészeti eredmények alapján jó esély van rá. Ezt erősíti a 2005-ben és 2007-ben feltárt mintegy 30 kaptár, az izraeli Tel Reḥov (arabul Tell eṣ-Ṣarem) Kr.e. 9-10. században lakott vaskori településén, mely a Bét Seán völgy észak-keleti részében található, termékeny földek és vízforrások közelében fekszik. A kaptárakat az 5. réteg városi negyedében fedezték fel (Area C). A 80 cm hosszú, 40 cm átmérőjű, 4 cm vastagságú, 56 liter űrtartalmú, könnyen kezelhető, fogantyús szerkezeteket agyaggal kevert szalmákból készítették. Középütt volt a méhek számára egy 2-4 cm-es lyuk, amelyen keresztül közlekedhettek, és amely távolt tartotta a nem kívánatos állatokat is.

A leletegyüttes lehetőséget biztosított a különböző természettudományos kutatások számára is: vizsgálták a méhek és méhsejtek maradványait, a méhviaszt, az elszenesedett gabonaszemeket, azonosították a pollenszemeket. A C14-es vizsgálat alapján arra jutottak a kutatók, hogy a méhészet a Kr. e. 10. század utolsó évtizedeiben és a 9. sz. első évtizedeiben működött az északi királyságban, Izraelben. A produktív mézelő méhek pedig Anatóliából (Sam’al, Carchemish, Que, Gurgum?), a mai Törökország területéről kerültek Izraelbe (Anatolian honey bee) a főníciai tengerpart vagy a szíriai Orontész-völgy kereskedelme révén.

4.       kép: A keleti vonal kaptárai, háttérben egy vörös padló réteggel. Fotó: A. Mazar

A kaptárakkal együtt előkerült egy ép agyagoltár is. E mellett számos egyéb kultikus kellék is napvilágra került a feltárások során: még egy majdnem teljesen helyreállítható, ám szándékosan összetört oltár, további oltártöredékek, meztelen női szobrocskák/díszítő elemek, egy „Hippo”-típusú tárolóedény valamint egy házi kegyhely. Ezek az ősi Rehov kulturális életének fontos aspektusát világítják meg, bemutatva a város és lakóinak különleges jellegét az ókori Izrael történelmének ebben az időszakában. Ez a modell szentély egy súlyos agyagdoboz, mintegy 38 cm széles és 28 cm magas, lapos talppal és domború tetővel. Nyitott ajtós homlokzata felett kötélszerű rátét látható, amely talán kígyót ábrázol. Ezen felül a doboz tetején egy applikációs jelenetet látunk, amely egy állat és két emberi fejből áll. Az állat lába és mancsai aránytalanul nagyok a testéhez képest. Bár ezt a lényt nehéz azonosítani, nyitott szája és lógó nyelve azt sugallja, valószínűleg oroszlánról van szó, amely ábrázolás gyakori a korszak és régió művészetében. Az emberalakok fejét az állat karmaival magához ragadja, szájuk kisség megnyúlt, tátott, mintha arcuk szenvedést tükrözne. Nemük nehezen megállapítható, de inkább férfiak. E jelenetnek eddig nem ismert párhuzama, talán valamilyen helyi mitológiához, szertartáshoz kapcsolódhatott. A szentély, valamint az agyagoltárok erős kánaáni hagyományokat jeleznek a helyi lakosság körében a 10. és a 9. században. Bár egyre elterjedtebbé válik a Jahve imádat, a korábbi hagyományok még aktívan élnek.

5.       kép: A lelőhelyről előkerült kultusztárgyak

A mezopotámiai méhészetre kevés bizonyíték áll rendelkezésre. Bár fennmaradt szövegek tömkelege ismerteti részletesen az élet minden elképzelhető aspektusát, köztük a mezőgazdaságot vagy lakomákat is, a méhészkedéshez kapcsolódóan nagy a csend. Egy figyelemre méltó probléma veszi körül a mezopotámiai „méz” szót. Mint korábban már említettem, az Akkád dišpu (Sumer làl) egyaránt jelölhet datolyaszirupot (arab dibs) és mézet, így nehéz a sorok közt olvasnunk. A méh nem szerepel kiemelkedő módon a mezopotámiai szövegekben, és ábrázolása sem jellemző a régió művészetére. A „méh” kifejezés akkád szavainak többsége csak lexikális szövegekben jelenik meg és nem ismert méhészethez kapcsolódó szókincs. A méhészethez kapcsoló első ékírásos nyilvántartás Shamash-resh-ușur, a Szíriai Eufrátesz regionális kormányzójának sztéléjéből származik, ugyancsak a vaskorból, a Kr. e. 8. század közepéről, aki azt állította, hogy elsőként hozott le méheket a hegyekből (feltehetően Zagrosz vagy Taurusz egy gazdag méhészeti hagyományokkal rendelkező területéről).

„Shamash-resh-ușur vagyok,

Suhu és Mari földjének kormányzója…

A méheket, amelyek gyűjtik a mézet,

és amiket egyetlen ősöm sem látott még

vagy hozott el Suhu földjére,

én hoztam le Habna embereinek hegyéről,

és telepítettem le a Gabbar építette város gyümölcsösében.

Gyűjtenek mézet és viaszt,

és én tudom, hogyan olvad a méz és a viasz,

és a kertészek is tudják.”

Mezopotámiában a méhészet hiányának magyarázata egyszerű: az iraki síkság nagy része egyszerűen túl meleg és túl rövid virágzási idővel rendelkezik a méhészet fenntartásához.

6.       kép: Shamash-resh-ușur sztéléje

Azonban egy érdekes ábrázolásmód és akörül keveredett tudományos vita e térségben is megfigyelhető. A 19. század közepén, a nimrudi dombormű felfedezését követően egy érdekes stilizált fa ábrázolásra lettek figyelmesek a kutatók. Az asszír palotadomborműveken és pecséthengereken ismert egy képtípus, amelyen egy jó démon, egy úgynevezett apkallu úgy tűnik mintha beporozna egy stilizált fát (pálmafa egy variánsát). Az elmélettel elsőként Edward Taylor, korának leghíresebb antropológusa állt elő 1890-ben. Véleménye szerint a démon kezében a pálma hím virága látható, amellyel a növény beporzását végzi. A lény másik kezében tartott vödör, pedig a további virágokat tartalmazhatja. Elméletét arra alapozta, hogy már Hérodotosz is megírta, hogy a babiloni térségben nagy számban nő a telepített pálmafa, melyek az egyébként lapos táj felé magasodnak. E fák ellátják a helyieket gyümölccsel, kenyérrel és mézzel (datolya sziruppal). Az elmélet egy ideig tartotta magát, hiszen a datolyapálmát mesterségesen kell beporozni. Azonban az 1920-as évek hajnalán George Rawlinson szembe szállt az elmélettel, hiszen véleménye szerint a jelenethez kapcsolódó további ábrázolások nem erősítik meg azt. Más képeken ugyan is a korábban virágként értelmezett „tölcsért” a lény, az uralkodó felé fordítja, megint más ábrázolásokon a város, palota vagy templom bejárata felé néznek.  Ilyen esetekben pedig „ez a [megtermékenyítés] elmélet minden erejét elveszíti”. Úgy vélte a lények kezében ábrázolt tárgyak inkább valamilyen rituális eszközök lehetnek. Tovább cáfolta az elméletet, hogy nem csak a pálma típusba sorolt fa ábrázolások esetében jelennek meg az apkalluk, hanem más fatípusok, pl. gránátalma mellett is. Ezt hosszas tudományos elemzések követték, melyek kielemezték a lehetséges ábrázolásmódokat: milyen fa, milyen alakokkal, merre néző eszközökkel, milyen kombinációkban jelenhet meg? Mára a rendelkezésre álló szövegek száma is jelentősen megnőtt, amelyek segíthetik az ábrázolások megértését.  Így a beporzás elmélet megdőlt, mára inkább az tűnik valószínűnek, hogy az ábrázolt lény, egy úgynevezett “megtisztító” nevű, tobozra vagy pálmavirágra hasonlító eszközzel vesz energiát, gyűjti be a tisztaság eszenciáját, amelyet aztán az uralkodó vagy város felé tovább ad. A beporzásnak tehát nincs egyértelmű ábrázolása. A fa ábrázolása és az azt körülvevő szimbolikus eseménysor ikonográfiájának pontos értelmezése azonban még ma sem teljesen bizonyos.

7.       kép: Asszír relief- két sasfejű apkallu a „szent fával”, Nimrud ÉNY-i palota 1. terem Kr.e. 865-860

Láthatjuk hát, hogy az ókori Közel-Keleten a méhészet mekkora jelentőséggel bírt, az így előállított termékek értéke mennyire magas volt, különösen azokon a területeken, ahol importra szorultak belőle. Az anyagi értéken, mindennapi funkciókon túl szimbolikus jelentések, mitologikus, elvont tartalmak, hiedelmek, rítusok, plusz jelentések kapcsolódtak a méhekhez és méhészethez.

És jól látható az is, mennyi nehézséggel kell szembenéznie a régésznek, ha értelmezni próbálja a múltat, sokszor még az írással, ábrázolásokkal gazdagon ellátott területek esetén is. Egy-egy feltárás, egy új szöveges forrás a kirakós egy új darabját jelentheti, ami közelebb visz hozzá, hogy tisztábban lássuk a múltat.

Kertész Gabriella Nikoletta

Felhasznált irodalom:

Eroğlu, Özgür – Yuksel, Serdar: Historical Development and Current Status of Beekeeping in Turkey and the World ATLAS JOURNAL 2020 (27): 345-354

https://www.researchgate.net/publication/341495322_Historical_Development_and_Current_Status_of_Beekeeping_in_Turkey_and_the_World (Utolsó elérés 2021.03.24.)

Giovino, Mariana: The Assyrian Sacred Tree: A History of Interpretations (Orbis Biblicus Et Orientalis) 2007.

Head, Ronan James : A Brief Survey of Ancient Near Eastern Beekeeping in: FARMS Review 20/1 (2008): 57–66.

https://scholarsarchive.byu.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=1747&context=msr  (Utolsó elérés 2021.03.24.)

Kalla Gábor:  A lakoma szerepe az ókori Mezopotámiában in Ókor 2005. 53-62. http://www.ookor.hu/archive/cikk/2005_3_kalla.pdf  (Utolsó elérés 2021.03.24.)

Mazar, Amihai  – Panitz-Cohen, Nava:  It Is the Land of Honey: Beekeeping at Tel Rehov in Near Eastern Archaeology (ISSN 1094-2076), Volume 70, Number 4, December 2007

https://www.researchgate.net/publication/291853946_It_is_the_land_of_honey_Beekeeping_at_Tel_Rehov  (Utolsó elérés 2021.03.24.)

Felhasznált képek forrása:

1.       kép: Eroğlu, Özgür – Yuksel, Serdar: Historical Development and Current Status of Beekeeping in Turkey and the World ATLAS JOURNAL 2020 (27): 345-354

 2.       kép: https://maatkara.extra.hu/florafauna/meh.htm

 3.       kép: https://www.metmuseum.org/art/collection/search/555582?rpp=20&pg=1&rndkey=20140104&ao=on&ft=*&when=8000-2000+B.C.&what=Carnelian&pos=9

 4.       kép: Mazar, Amihai  - Panitz-Cohen, Nava:  It Is the Land of Honey: Beekeeping at Tel Rehov in Near Eastern Archaeology (ISSN 1094-2076), Volume 70, Number 4, December 2007

 5.       kép: https://bibliakultura.blog.hu/2018/08/20/meheszkedes_az_okori_izraelben

 6.       kép: Eroğlu, Özgür – Yuksel, Serdar: Historical Development and Current Status of Beekeeping in Turkey and the World ATLAS JOURNAL 2020 (27): 345-354

 7.       kép: British Museum

[homregeszet]

Nagypéntek alkalmából: Isteni jelképek a kereszténység előtt és után

Nagypéntek az evangéliumokban Jézus szenvedésének, halálának és temetésének napja. E naptól elválaszthatatlan szimbólum a kereszt. A kereszt, mely ebben a vonatkozásban egyszerre testesíti meg Krisztus szenvedésének és megfeszítésének eszközét, szimbolizálja az emberi sors terheit, ugyanakkor kifejezi Isten feltétlen szeretetét, a megváltást. Bár a keresztet magától értetődően azonosítjuk a keresztény egyház jelképeként, csupán I. Constantinus római császár uralkodása (306–337) alatt vált azzá. Ugyanakkor a kereszt ábrázolása már az emberi civilizáció legkorábbi korszakaiban, jóval a kereszténység előtti időkben is jelen volt. A körrel határolt keresztábrázolások vélhetően napszimbólumok voltak. Számos kultúrkörben felfedezhetők ábrázolás béli variánsai, mint az egyiptomi ankh kereszt vagy az Indiából és Kínából is ismert svasztika. Az antik világban a T betűre emlékeztető formájú lator-kereszt a rabszolgák kivégzésének eszközévé vált. Ezt vonszolta Jézus is kálváriája során, s ez a forma ragyogott fel 3 évszázaddal később I. Constantinusnak is.

“In hoc signo vinces” (e jelben győzni fogsz) 9. századi bizánci ábrázolás

A kereszt az egyház szempontjából összetett tartalmakat közvetít, mint a szeretet áldozatát. A hívő számára emlékeztet, hogy valaki velük van, aki elviselte az elviselhetetlent, és erőt nyújt a megpróbáltatásokhoz. A művészet számára a kereszt a hit és hódolat kifejezője. A népi kultúrában a vallásosság és babonás hiedelmek határán jelenik meg rítusokban, bajelhárításban vagy amulettként.

Pillantsunk most vissza régiónk egy-egy izgalmas régészeti leletére a kereszténység kezdeti történetének idejére, valamint az Árpád-kor időszakára.

Balta alakú csüngők

A kereszténység megjelenésével egy időben, a Római Birodalom határain túl, a pogány vallásosságot reprezentálták az úgynevezett balta alakú csüngők. A mai Alföld területén a Kr. u. 2. századtól egészen az 5-6. századig különböző formában fellelhető tárgyat a szarmata és germán népek is előszeretettel viselték. A leggyakrabban egy kisméretű, fémből készült, egy-, vagy kétélű, széles fejű baltát formázott, amit általában a fokon átfűzve hordtak a nyaknál, vagy a csuklónál. Valószínűleg bajelhárító szerepe volt, de összefügghetett még az időjárással, földműveléssel és termékenységgel is. Eredete valószínűleg hellenisztikus gyökerű, nagyon hasonló tárgyak a Hercules buzogányok is, a germán hitvilág ezt átvette a saját szájíze szerint, így lett belőle balta, illetve kalapács és a mennydörgő Donár, vagy más néven Thor szimbóluma.

(Korábbi korszakok balta alakú csüngőiről szóló írásunk itt olvasható.)

Balta alakú bronz csüngő a Bükkábrány-bánya XII/B lelőhelyről

(3D modell hamarosan, látogass vissza később)

11. századi mellkereszt

A honfoglalás előtti magyarság hitvilága a sámánizmuséhoz volt hasonlatos, azonban a Kárpát-medencébe érkezésük előtt, vándorlásuk során -más vallási irányzatok mellett – már találkoztak a kereszténységgel is. Ezek egyes elemei beépültek hitvilágukba is. Letelepedésük után, mint ismeretes, már Géza fejedelem elkezdte a magyarság kereszténység felé terelését, fia, Szent István király pedig kialakította az egyházi intézményrendszert. Hazánkban azonban még ezek után is párhuzamosan éltek tovább a pogány hagyományok, többek között a babonákban, temetkezési rítusokban és ékszerekben. A kora Árpád-kori Sály-Lator, Örsúr- vára lelőhelyen 2014-ben előkerült balta alakú csüngő is ezt a párhuzamos vallásosságot bizonyítja. A keresztek megjelenése a sírokban még nem jelentette azt, hogy a benne fekvő elhunyt valóban keresztény volt, mivel mellkeresztek a honfoglalás és államalapítás korában gyakran még ékszerként, amulettként szolgáltak, nem, mint vallási jelképként. Ezt alátámasztja az is, hogy gyakran egyértelműen pogány rítusú temetkezésben találják a feltárók. Nem kerülnek elő túl nagy számban még a már biztosan keresztény temetők sírjaiból sem, így viseletük nem volt túl elterjedt. Az S-végű hajkarikák és a félhold alakú csüngők sokkal gyakoribbak. A kereszténység államilag elrendelt felvétele és a hittérítők hatására később kezdett fokozatosan, már valóban a Megváltó szenvedésének jeleként megjelenni a temetkezésekben.

Rásonysápberencs- Szőlő alja lelőhelyen 2014-ben ásatás során szórványként előkerült 11. századi, apró mellkereszt

A Rásonysápberencsen talált kereszt tipológiai besorolás szerint azok közé tartozik, melyeket még leginkább bajelhárító célból viseltek.  Egyszerű, lapos, ónból öntött, díszítetlen kereszt. A párhuzamok alapján a 11. század második felére keltezhető, de már a 10. századot megelőzően az avarokhoz köthető leletanyagban is felbukkannak hasonló darabok.

3D modell:

https://skfb.ly/onn6o

Szerzők: Horváth Antónia, Kertész Gabriella Nikoletta, Németh Attila

Stúdió és 3D Fotó: Baranczó Benedek

3D modell: Honti Szabolcs, Kiss Dániel

Felhasznált irodalom:

Gulyás Gyöngyi: A balta alakú csüngők a szarmata leletanyagban. – Axe shaped pendants among Sarmatian finds. Hadak Útján XXIV. 1. kötet. Bupapest-Esztergom. 2015, 129-163.

LANGÓ Péter – TÜRK Attila:  Honfoglalás kori sírok Mindszent-Koszorús-dűlőn (Adatok a szíjbefűzős bizánci csatok és a délkelet-európai kapcsolatú egyszerű mellkeresztek tipológiájához) in: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 10. (Szeged, 2004) https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_CSON_EK_Sa_10/?query=SZO%3D(Erd%C3%A9lyi%20Attila)&pg=368&layout=s (utolsó elérés 2021. 03. 31.)

Sudár Balázs szerk.: MAGYAR ŐSTÖRTÉNET 6. A honfoglalók műveltsége 2018. http://arpad.btk.mta.hu/images/kiadvanyok/6-a-honfoglalok-muveltsege.pdf (utolsó elérés 2021. 03. 31.)

Türk Attila szerk.: Studia ad Archaeologiam Pazmaniensia A PPKE BTK Régészeti Tanszékének kiadványai Hadak útján XXIV. A népvándorláskor fiatal kutatóinak XXIV. konferenciája Esztergom, 2014. november 4–6. 2. kötet https://www.arpad.btk.mta.hu/images/e-konyvtar/turk-attila/axe-shaped_amulets_among_the_11th-_and_1.pdf (utolsó elérés 2021. 03. 31.)

VISY ZSOLT szerk.: MAGYAR RÉGÉSZET AZ EZREDFORDULÓN 2003. http://www.ace.hu/curric/elte-archeometria/irodalom/Magyar_regeszet_az_ezredfordulon.pdf (utolsó elérés 2021. 03. 31.)

[homregeszet]

Kedves Ásatási Naplóm: Nagyrozvágy, nagy remények avagy 2021 első ásatása

Az idei év egyik első ásatásába kezdhettünk bele megyénk északkeleti csücskében Nagyrozvágy település mellett március első napjaiban. Ahogy a szakmát leginkább jellemzi nem egy tervásatás keretein belül kellett gondolkodnunk, amely inkább teret tud engedni az egyéni elképzeléseknek és gondolatoknak, hanem egy megelőző feltárás lebonyolítása volt a cél. A nyomvonal számos már korábban ismert lelőhelyet érintett, de csupán kettő esetén sikerült megfigyelni régészeti objektumokat.

Az olvasó természetesen most némiképpen elcsodálkozhat, hogy, hogyan történhet meg az, hogy ismert lelőhelyen a humusz eltávolítását követően nem találkozik a szakember objektumok nyomaival. Sokak számára rögtön az ugorhat be, hogy rosszul lett a lelőhely megjelölve, vagy aránytalanul nagy terület lett kijelölve a lelőhely kiterjedése kapcsán.

Ez ebben az esetben nem így volt, hiszen az út nyomvonala már megfigyelhető a tájtörténeti térképeken és ahogy azt a korábbi terepbejárások és egyéb kutatások is igazolták egy sok száz, ha nem sok ezer éven itt keresztülívelő, folyamatosan használatban lévő út mentén helyezkedtek el ezek a néhai megtelepedési nyomok. Ez az út az évszázadok alatt mélyült, felületét tisztították, kicsit odébb vándorolt, használata közben a talaj eredeti rétegzettségét az emberi tevékenység teljesen felbolygatta, átformálta. Így történhetett, hogy a nyomvonal területén szórvány, töredék leletekkel, paticcsal, kerámiával találkozhattunk, de eredeti, háborítatlan helyzetben lévő régészeti objektumokat nem azonosíthattunk. Ez utóbbiak minden bizonnyal az évszázadok úthasználata közben lassan, de biztosan megsemmisültek.

De mi a helyzet ott ahol mégis sikerült azonosítani jelenségek egykori nyomait?

A Karcsa-pataktól déli irányban elhelyezkedő Kis-csonkás lelőhely bizonyult a leg intenzívebbnek és egyben a leg izgalmasabbnak a feltárás szempontjából. Noha itt valószínűsíthetően csak az egykori település szélét érintette a feltárásra kijelölt terület, de mégis számos objektum nyoma rajzolódott ki a sekély humuszréteg eltávolítását követően. Ezek a sárga, löszös, agyagos altalajban előbukkanó fekete, szürke, olykor paticsos, átégett, humuszos, vegyes formákat mutató foltok számos információt hordoznak a régészettudomány számára. Természetesen ezen jlenségek csak azok az érzékelhető nyomok, amelyek egy egykori beásásnak, ház foltjának, cölöphelynek az aljai. Sokszor nem érzékelhető, csak következtethető, mi is lehetett azon a részen felül, amelyet az altalaj sárga masszájában látunk.

Először nagyon egyszernek tűnt a helyzet, hiszen a kutatók nagy többsége szereti az egyszerű, ideális, egy rétegű telepjelenségeket. Így nem kell feltétlenül nagy távlatokban gondolkodni, hogy vajon mely objektum mikor, milyen rendszert alkot a vele egykorú jelenségekkel, mi az ami kilóg a sorból és hogyan rendezheti rendszerbe, hiszen minden jelenségcsoportosulást egy háztartás maradványának tekinthetünk, amelyhez ugyanúgy hozzátartozik az állattartás mementójaként értelmezhető karám cölöpsora, mint a ház mellett háztartási hulladékkal visszatemetett szemetesgödör. Ideális állapot és szituáció azonban olyan ritkán fordul elő, hogy leginkább csak vágy marad, mint az valósággá is váljon.

A településnyom a nyomvonal által érintett keskeny, mindössze 16 méteres szakaszán két meghatározó korszakot figyelhettünk meg. Az egyik egy késő bronzkori megtelepedésnyom, amelyet itt leginkább szemetesgödrök jellemeztek, a másik pedig egy sok száz évvel későbbi császárkori időszak mementója, amely már sokkal beszédesebben két nagyobb kiterjedésű földbe mélyített ház nyomával, szemetesgödrökkel, szabályosan rendeződő cölöpsorokkal, kemencék, vagy füstölők nyomaival jelentkeztek.

Az ásatási felszínen és annak szűk környezetében természetesen megállíthatatlanul tevékenykedtek múzeumunk lelkes, önkéntes civil segítői különböző korok fém és nem fém leletei után kutatva, amely során, többek között előkerült egy pecsétnyomó is. Remélhetőleg ennek szakszerű megtisztítása után kiderül majd, hogy az kihez, mely településhez tartozhatott egykor egy újabb adalékkal hozzájárulva a település vagy a régió elfeledett történetéhez.

Az ásatás végeredményeképpen több mint 60 régészeti korú jelenség és számos tárgy került elő, amelyeket szakszerű dokumentációt követően a múzeumba szállítottunk, hogy az állagmegóvási munkákat követően további vizsgálatoknak vethessük alá őket. Mivel a feltárt csekély szélességű szakasz nem volt alkalmas a település komplex egészének pontos vizsgálatára így néhány objektumon keresztül bepillanthattunk az egykor itt élt emberek hétköznapjaiba, azonosíthatóvá vált a lelőhely kora és nagyjából következtethető annak kiterjedése, intenzitása is. A megelőző feltárás azonban lehetőséget biztosított számunkra, hogy megmenthessük a közös múltunk ezen kis szeletét is és talán majd egyszer a jövőben akár egy új beruházás, akár egy tervásatás keretein belül folytatódni fog.

Érdekes azonban, hogy a környezeti adottságok miatt az utak nagy többsége, amelyeket ma is használunk már sok száz, akár sok ezer éve is használatban van, melyek mentén megtalálhatóak azok a nyomok, amelyeket a különböző korok emberei hagytak maguk mögött. ezeket aprólékosan összegyűjtve, rendszerezve, átvizsgálva pedig egy érdekes történet rajzolódhat ki, amelynek koránt sincs vége és aminek napjainkban is nem csak szemlélői, hanem részesei vagyunk.

Bakos Gábor

[homregeszet]

Tojás – régészeti adalékok a húsvét egyik legfontosabb jelképéhez

A húsvét a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe, melyen Jézus Krisztus feltámadását és vele az emberiség megváltását ünnepli, de története még korábbi, a kereszténységet megelőző időkbe nyúlik vissza, hiszen húsvét ünnepe egybeesik a tavaszi napéjegyenlőség idején tartott termékenységi ünnepekkel, a tavasz eljövetelének, az újjászületésnek a köszöntésével. Az ünnephez számos valamikori, de ma is élő egyházi és profán hagyomány kötődik.

Megannyi jelképe közül az egyik legfontosabb a tojás, a hozzá kapcsolódó hagyományok és népszokások messze nyúlnak vissza az időben. Keveredik benne a kereszténység előtti és a keresztény hagyomány. A tojás, mint a termékenységnek, az élet újjászületésének, a természet megújulásának és örök körforgásának szimbóluma a világ szinte összes népénél fellelhető. Ehhez kapcsolódóan a kereszténységben a sírjából feltámadó Krisztus jelképévé vált.

1. kép     Afrika déli részén, a Fokvárostól 180 kilométerre északra található diepkloofi barlangban 270 darab strucctojáshéj-töredék került elő. Felszínüket párhuzamos vonalakból és az ezekre egyenlő távolságban merőlegesen elhelyezett rövidebb barázdákból álló minta borítja. A leletek kora 60 ezer év (forrás: pnas.org/content/pnas/107/14/6180.full.pdf).

A díszített/hímes tojás – mert a húsvét nem lehet teljes tojásfestés nélkül – a húsvét nélkülözhetetlen tárgyi kelléke és elmaradhatatlan étele. A hímesek hagyományosan a nagyhét alatt készültek, leginkább a nagypéntek volt a tojásfestés, tojásírás napja. A festések, írások, „hímzések” igen változatosak, manapság is készülnek egy színnel festett, viaszolt technikával írt; berzselt vagy levélrátétes; batikolt; maratott tojások, és kovácsoltvas vagy más, lágyabb fémdíszekkel ellátott patkolt tojások is.

2. kép    Hagymahéjjal festett, berzselt tojások (forrás: pestbudai.atw.hu).

A tojást más húsvéti ételekhez, a sonkához, kalácshoz, tormához hasonlóan a húsvétvasárnap legismertebb szokása szerint egyházi áldásban részesítették. A húsvéti ételszentelés hagyománya ma is sok helyen él, a templomba vitt húsvéti étkeket a pap megáldja és a megszentelt ételeket otthon a család közösen elfogyasztja. Az ételek maradékát sem dobták ki, mert úgy tartották, bajelhárító erejük lehet, ezért például a tojások héját a földeken szórták szét, hogy ezzel is elűzzék a kártevőket. Húsvéthétfő a világi örömök, a húsvéti locsolkodás napja, melyen a locsolásért a leányok az őket meglocsoló legényeknek hímestojást adtak, s adnak ma is ajándékul.  

A tojások ételmellékletként és szimbolikus és/vagy kultikus szerepben megjelennek a hazai régészeti emlékanyagban is. A tojás sírba helyezésének szokása egyebek mellett megtalálható a germán népeknél. A vörsi langobard temető 1960 tavasza és 1963 tavasza között feltárt 37 sírjának állati eredetű mellékletei sorában több tojás is előfordult, melyek a korabeli megfigyelések alapján többségükben ételmellékletként kerülhettek a sírokba. Kivételes a 10. sír, melyben a koporsó láb felőli végének tetejére 3 db tojást helyeztek. A héjak külső felületén az ásató barnásvörös festés nyomait figyelte meg, és úgy vélte, a vörös festésű tojáshéjakban a mai húsvéti pirostojás ősét láthatjuk [1]. Tamási-Csikólegelő-homokbánya lelőhelyen 12 langobard sírban kiköltött tojásokat találtak, tíz sírból házityúk, egy sírból nyári lúd és házi tyúk, egyből pedig böjti réce tojásmaradványa került elő. [2]

3. kép    A vörsi langobard temető 10. sírjában a koporsó láb felőli végének tetejére 3 db tojást helyeztek, melyek külső felületén az ásató barnásvörös festés nyomait figyelte meg (Sági 1963).

Az avar temetők sírjainak állati eredetű mellékletei között szintén megtalálható a tojás, mely az esetek egy részénél ételmellékletként került a sírokba, más esetekben szimbolikus tartalma is valószínűsíthető. A korszak temetkezéseiből többféle szárnyas tojásai is napvilágra kerültek. Az eddigi vizsgálatok során legnagyobb számban házityúktól származó tojások kerültek elő, valamivel ritkábbak a lúdtojások: nyárilúd tojása (pl.: Fehértó B. 70. és 79. sírjai, Szeged-Kundomb 210. sírja [3]) és házilúd tojásának héjmaradványai (pl.: bácskossuthfalvi 86. sír) is előfordultak a sírokban. [4] Kacsa/réce tojások nagyon ritkán kerülnek elő.  

4. kép    Házi lúdtojáshéj leletdarabok a sablon lúdtojásokon (Jakab 1978).

A korszakra leginkább jellemző, hogy egy temetkezésből mindössze egyetlen darab tojás kerül elő, de előfordult, hogy két vagy több akár 4–12 tojás héjának a maradványait dokumentálták egy-egy sírban. A lelettípus legnagyobb arányban nők sírjaiban fordul elő, jellemzően egy temetkezésből egy darab, és viszonylag gyakran került elő gyermekek sírjából is. Király Edit tanulmányában nyolc avar temető 47 gyermeksírját vizsgálta, melyekből legalább 69 tojás került elő, legnagyobb arányban a medence környékén. [5] Ritkábban fordul elő, de van példa arra is (pl.: Nagylak késő avar temető [6], Székkutas-Kápolnadűlői temető [7]), hogy férfiak mellé helyeztek tojásmellékleteket. Megfigyelték, hogy a tojásmellékletek száma a 8. század folyamán egyre több lett a sírokban. [8]

A sírokban a tojásmellékleteket leginkább a medence és a kéztőcsontok, valamint a lábszárcsontok környékén figyelték meg, azonban, ha több tojást is helyeztek a halott mellé, akkor gyakran tették azokat a mellkasra [9]. Mivel a tojásmellékletek leggyakrabban a medence körül találhatók, értelmezésük során – az ételmelléklet mellett – felvetődik a termékenységgel kapcsolatos hiedelem, annál is inkább, mert leggyakrabban nők és gyermekek sírjaiban található meg e tárgytípus.

5. kép      Lúdtojások maradványai Hódmezővásárhely-XI. homokbánya területén feltárt avar kori sírban (forrás: mult-kor.hu).

Az avar kori tojáshéjak tanulmányozása során azt is vizsgálták, hogy a tojások keltetlenek, vagy kiköltötték őket. Erre vonatkozóan tanulmányok már a 70-es években napvilágot láttak, Jakab Béla Szeged környéki avar kori temetkezéseket vizsgált és a bennük azonosított házityúk és nyári lúd tojások mindegyikéről megállapította, hogy azok kiköltött tojások maradványai voltak. [10] Más avar temetők (pl: rácalmási korai avar temető, dunaújvárosi közép avar temető) tojáshéjleleteinek vizsgálata során ugyanerre a megállapításra jutott, azaz a sírokban lévő tojások kiköltött tojások. Ezt erősítik meg az újabb tojásvizsgálatok is, azaz az avar temetőkben a sírokba zömében kiköltött tojások maradványait helyezték. Az esetek többségében nem az egész tojást, hanem annak egy részletét, olykor csak néhány kisebb darabot az egész tojásból. [11]

Vajon miért teszik üres tojások héjmaradványait a sírokba? Ételmellékletnek a kiköltött tojásokat nem tekinthetjük, valószínűbb, hogy szimbolikus és/vagy kultikus szerepük lehetett, de mit jelenthettek? A tojás, mint az élet, az újjászületés szimbóluma, talán a halál utáni életet, a feltámadást jelenthette az elhunyt számára?

A tojás kultikus felhasználására lehet példa két észak-bácskai temető (Topolya és Bácskossúthfalva), ahol a sírok között magukban álló edények kerültek elő. Kézzel formált, kisebb méretű fazekak voltak, a humuszban. A leírások szerint állva helyezkedtek el. Két edényben szárnyas csontokat, illetve csontszilánkok és tojás maradványait figyelték meg. Az fazekakat elhelyezkedésük alapján nem lehetett egyértelműen sírokhoz kötni, ezért valószínűsítették, hogy mint áldozatok kerültek a földbe valamilyen emlékező szertartás alkalmával. [12] A kultikus szerep festett és karcolt tojások (pl.: Fehértó B. 70. sír) sírba helyezése esetén is elképzelhető. [13]  

A 10-11. században tojás, mint sírmelléklet meglehetősen ritka, köznépi temetőkben fordul elő, temetőként csupán 1-1 sírban. [14] Éry Kinga megfigyelései szerint a tojásokat általában az ízületi végződések és a nemi szervek tájékán találjuk. [15] Püspökladány-Eperjesvölgy temetőjében a sírokban talált leletanyag alapján jól elkülöníthető volt egymástól a 10. századra keltezhető nyugati és a 11. századra datálható keleti temetőrész. Előbbi temetőrészen a sírokban mellékletként tojások is előfordultak. [16] Józsa-Klastrompart 10-11. századi köznépi temetőjének 26. számú gyermeksír vázcsontjai között, a jobb hónalj tájékán került elő tojáshéj maradványa. [17]

A Vésztő-Mágori dombon feltárt Csolt monostor ásatásainál előkerült középkori tojáshéjleleteket is vizsgálat alá vetették. A leletanyag héjdarabjainak mikrostruktúrája arról tanúskodott, hogy a leletek, mint kiköltött tojások héjdarabjai kerültek a lelőhelyre. [18] Értelmezésük kapcsán felvetődik a kérdés, épületfalba történt elhelyezésük szimbolikus jelentéssel bírhat?

Összegezve, a tojás szerepével kapcsolatban több lehetőséget is számba vehetünk: a keltetlen tojások szolgálhattak ételmellékletként az elhunytak számára, emellett szólhatnak a tojás mellett esetlegesen a sírokban megtalált szárnyascsontok. A tojások kultikus felhasználása történhetett emlékező szertartások alkalmával, amikor, mint áldozatok, magukban álló edényekben kerültek a földbe. A festett és karcolt díszű tojások esetében szintén elképzelhető a kultikus vagy bajelhárító szerep. A leggyakrabban a medence körül megtalált tojásmellékletek értelmezése során felvetődhet a termékenységgel kapcsolatos hiedelem. A kiköltött, üres tojások kevésbé értelmezhetők ételmellékletként, esetükben valószínűbb, hogy szimbolikus és/vagy kultikus szerepük lehetett. Elképzelhető, hogy az élet, az újjászületés szimbólumaként a tojás a halál utáni életet, a feltámadást jelenthette az elhunyt számára. Ezzel vissza is kanyarodtunk a húsvéti ünnepkörhöz, melynek gyökerei, történetének kezdete talán ezekhez a tojásadási szokásokhoz nyúlik vissza.  

Jenei Anita

[1] Sági 1963

[2] Jakab 1980, 321.

[3] Jakab 1975, 338., 333.

[4] Balogh 2013, 165.

[5] Király 2020

[6] Gáll 2014, 3. függelék, Tugya Beáta: Avar kori sír tojáshéjmaradványai Nagylakról.

[7] Bende 2003

[8] Bende 2003

[9] Balogh 2013, 165.

[10] Jakab 1975

[11] Gáll 2014, 3. függelék, Tugya Beáta: Avar kori sír tojáshéjmaradványai Nagylakról.

[12] Balogh 2013, 150.

[13] Madaras 1995; Balogh 2013, 166.

[14] Tettamanti 1975, 109.

[15] Éry 1967

[16] Bodri 2020

[17] Nepper 2002, 38., 41.

[18] Jakab 1975, 311

 Felhasznált irodalom:

Bende Lívia: Temetkezési szokások a székkutas-kápolnadűlői avar kori temetőben. In: B. Nagy K.: A székkutas-kápolnadűlői avar temető. Szerk.: Bende L. – Lőrinczy G. [MFMÉ–MonArch 1.] Szeged 2003, 305–330.

https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_CSON_EK_MonoArch_01/?pg=330&layout=s (utolsó elérés dátuma: 2021.04.01.)

 Jakab Béla: Fosszilis avar- és középkori tojáshéjleletek összehasonlító vizsgálata. Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-1. Szeged, 1978., 41-48. https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_CSON_EK_1976_77_1/?pg=54&layout=s (utolsó elérés dátuma: 2021.03.31.)

 Jakab Béla: Avarkori sírok tojáshéjleleteinek tanúságtétele. Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-1. Szeged, 1975., 327-342.

http://epa.oszk.hu/01600/01609/00018/pdf/MFME_EPA01609_1974_1975_1_327-342.pdf (utolsó elérés dátuma: 2021.03.31.)

 Jakab Béla: Újabb tojáshéjlelet-vizsgálatok eredményei (Langobard és avar kori leletanyag vizsgálata). MFMÉ 79/1. 1980. 311–322.

http://epa.oszk.hu/01600/01609/00022/pdf/MFME_EPA01609_1978_1979_1_311-322.pdf (utolsó elérés dátuma: 2021.04.01.)

 Sági Károly: A vörsi langobard temető újabb ásatási eredményei. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 1., Veszprém, 1963., 39-80.

http://epa.oszk.hu/01600/01610/00001/pdf/vmm_01_1963_05_sagi.pdf (utolsó elérés dátuma: 2021.03.31.)

 Balogh Csilla: A Duna-Tisza köze avar kori betelepülésének problémái I. 2013. http://doktori.btk.elte.hu/hist/baloghcsilla/diss.pdf (utolsó elérés dátuma: 2021.03.31.)

 Gáll Erwin-Urák Malvinka-Sorin Cociş-Adrian Ursuțiu: Mentőásatások Nagylak-7M lelőhelyen. Késő őkori (szarmata?), késő avar és 10-11. századi (?) temetőrészletek, sírcsoportok. EME_Dolgozatok 2014.

http://real.mtak.hu/79744/1/EME_Dolgozatok_2014_001_GallUrakCocisUrsutiu_MentoasatasokNagylak7M_u.pdf (utolsó elérés dátuma: 2021.04.01.)

 Madaras, László: The Szeged-Fehértó „A” and „B” Cemeteries. In.: Das Awarische Corpus – Avar Corpus Füzetek III. Ed.: Madaras, L. Debrecen–Budapest 1995.

https://mandadb.hu/dokumentum/513713/Avar_corpus_fzetek_III_3_135_183old.pdf (utolsó elérés dátuma: 2021.04.01.)

 Tettamanti Sarolta: Temetkezési szokások a X-XI. században a Kárpát-meencében. Tanulmányok Pest megye múzeumaiból. Studia Comitatensia 3. Szentendre 1975. 79-123.

https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_PEST_Studia_03/?pg=110&layout=s (utolsó elérés dátuma: 2021.04.01.)

 Éry Kinga: Reconstruction of the Tenth Century Population of Sárbogárd ont he Basis of Archeological and Antropological Data. Alba Regia 8-9. 1967.68. 93-147.

Bodri Máté: Püspökladány-Eperjesvölgy. http://www.arpad.btk.mta.hu/lelohelyek/karpat-medence/172-puspokladany-eperjesvolgy.html (utolsó elérés dátuma: 2021.04.01.)

 M. Nepper Ibolya: Hajdú-Bihar megye 10-11. századi sírleletei 1. rész. Budapest-Debrecen 2002. 1-454.

 Király Edit: Az avar gyermeksírok jellemzői néhány temető adatai alapján. Monográfiák a Szegedi Tudományegyetem Régészeti Tanszékéről 2020. 283-315.

http://acta.bibl.u-szeged.hu/70892/1/regeszeti_monografiak_007_283-315.pdf (utolsó elérés dátuma: 2021.04.01.)

 Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd Budapest 1974.

[homregeszet]

Miskolci Régész Enciklopédia: Patics

Patics

A patics a települések feltárásán a kerámiával és állatcsonttal együtt a leggyakrabban emlegetett szavak közé tartozik – hiszen ezek a legtömegesebben előkerülő leletek. Szűkebb értelemben az egykori épületek kiégett agyagtapasztását értjük rajta (fal, tető, padló), míg tágabb értelemben ide sorolhatók a tűzhelyek, kemencék, agyagból készült berendezési tárgyak kiégett maradványai is.

A paticsfal, vagy vesszőfal meghatározása a Néprajzi Lexikonban: „Az épület gerendavázát, a koszorú és a talpgerenda között, függőlegesen beékelt karókkal töltötték ki. A karókat nyír, fűz, gyertyán vagy juhar vesszőkkel, hasítékokkal vízszintesen befonták. Azután pelyvás sárral kívül-belül több rétegben betapasztották. Hasonló módon készítették el a közfalakat is. Azokon a területeken, ahol talpgerendát nem alkalmaztak, a karókat a talajba mélyítették.”

A fentiekben leírt nyeregtetős épületeket a Kárpát-medence éghajlati viszonyai között az őskortól egészen a 20. századig emeltek és használtak. Az agyag/sártapasztásnak hőszigetelő szerepe volt. Ha az épületek leégtek, az agyagtapasztás is kiégett. Így keletkezett a patics, mely már ellenállt a talaj lebontó hatásának, és ezáltal évezredekig fennmaradt. Az egyes régészeti korszakoknak, kultúráknak még a paticsanyaga is különböző. A neolitikumban például több növényi anyagot kevertek a tapasztáshoz, míg a bronzkorban, vagy a római császárkorban ez nem jellemző.

A patics maga legtöbbször kisebb darabokban került az egykori hulladékgödrökbe. Előfordul azonban, hogy az ásatásokon a leégett házak omladékát találjuk meg elsődleges helyzetben („in situ”) (lásd 1. kép), vagy összegyűjtött maradványaikat másodlagosan gödrökbe (lásd 2. kép), árkokba, kutakba töltve. Az elsődleges és másodlagos omladékokban nagyméretű, deszka- és áglenyomatos, külső felületükön simított házfal darabok is vannak szép számban (lásd 3. kép). Időnként a falak festése is megmaradt!

Az ásatásokon feltárt leégett házmaradványok, illetve oszlophelyek alapján a régészek megpróbálják rekonstruálni az egykori épületeket. A kísérleti régészet módszereivel több esetben meg is elevenítik ezeket. A polgári M3 Archeoparkban felépített késő neolitikus ház példáján jól nyomon követhető, hogyan készült a paticsfal (lásd 4. kép).

A paticsokat a modern kutatásban régészeti és archaeometriai módszerekkel is vizsgálják, hogy megállapítsák, pontosan honnan szerezték be elődeink az alapanyagot, hogyan készítették elő azt a felhasználáshoz, és mit kevertek hozzá a minél jobb minőség elérése érdekében. A vizsgálatok által megpróbálják azt is rekonstruálni, hogy a paticsdarab az egykori épület mely részéből származik, hogyan vitték fel a sövényfonatra, vagy hogyan dolgozták el. Emellett a lenyomatos paticsok vizsgálatával az épületek szerkezeti elemeire, az egykori technikai megoldásokra is próbálnak fényt deríteni.

Dr. Csengeri Piroska

 Ajánlott irodalom:

Bittner Bettina: A bedőlt falak néma falak? A lenyomatos paticsok vizsgálatának lehetőségei a késő neolitikumban az Alföldön. Tisicum, a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve XXV, 2016, 33–40.

Kalmár János – Kocsis-Buruzs Gábor: Neolitikumi hosszúházak paticsanyaga és őskörnyezeti vonatkozásai. Építőanyag 68/3, 2016, 105–119. – http://dx.doi.org/10.14382/epitoanyag-jsbcm.2016.18

Néprajzi Lexikon, paticsfal – http://mek.niif.hu/02100/02115/html/5-1317.html

Raczky Pál – Anders Alexandra – Sebők Katalin: Újkőkori ház kísérleti rekonstrukciója Polgár-Csőszhalom településéről. Ősrégészeti Levelek 7, 2005 (Budapest, 2007), 24–49.

 1. kép. Középső neolitikus ház leégett részlete. Putnok-Szörnyű-völgy, 2004

2. kép. Másodlagos házomladék középső neolitikus gödörben. Novajidrány-Elkerülő út, 2002

3. kép. Nagyméretű házfal darabok a középső neolitikumból. Szentistvánbaksa-Anyagnyerő, 2011

4. kép. Sövényfalú késő neolitikus ház rekonstrukciója, építés közben. (Raczky–Anders–Sebők 2007, 6. kép 1 és 7. kép 1)

[homregeszet]

Mit sütsz, kis kelta? 1. rész

Mi maradhat ránk több mint 2000 év elteltével az egykori fazekasság emlékeiből? Mikor találták fel a kerámia sütőlapot? Mire használták a kelták a grafitot, mikor még nem létezett ceruza? Tartsanak velünk blog bejegyzésünkre és nem csak ezekre a kérdésekre kaphatnak választ, hanem az elsüllyedt kemencék rejtélyére is!

Régészeti objektumot kiásni egyszerűnek tűnik: ásd ki a feketét a sárgáig! De mi van, ha a föld egyszer csak vörös lesz? Vagy nagyon kemény, égett agyag kerül elő? Ilyenkor kell eldobni az ásót és a csákányt, kisebb szerszámért nyúlni, mivel nagy valószínűséggel kemencébe botlottunk. Így történt ez velünk is Bükkábrányban, ráadásul egyszerre két különböző helyen, két különböző típusú kemencével.

Az egyik nem ért meglepetésként minket: már a felszínen látható volt a kerek, vörös, patics törmelékes folt, a másik viszont elbújt előlünk a föld alá.

Platni réteg bontás közben

Kezdjük a felszín közeli kemencével: az átégett agyagréteget, vagyis platnit hamar megtaláltuk, mikor nekiálltunk bontani jött a meglepetés. Egyrészt a kemence alatt egy viszonylag mély gödör került elő, ami nem éppen általános módja a kemence építésnek. A második meglepetés a platni szintje volt, vagyis inkább annak az iránya, mert dél felé lejtett.

Miután sikerült végre tisztázni mettől meddig is tart a sütőfelület, dokumentálás után ezt el is bontottuk, mert tudtuk már mi van alatta. Kerámia alapozás. Ez adta a kemencénk stabilitását és hőtartó képességét. Előbbit inkább csak adta volna, ha nem éppen egy gödör tetejére építik, így viszont a puhább föld miatt megsüllyedt az egész konstrukció.

A kemence struktúrája és a kerámia alapozás

Folytatása következik!

Németh Attila

Irodalom:

Kinne, Andreas: Tabellen und Tafeln zur Grabungstechnik 2016.

Kreiter, Attila: A Celtic pottery kiln and ceramic technological study from Zalakomár-Alsó

Csalit (S-W Hungary). Zalai Múzeum 17. (2008), 131-148.

Kreiter Attila: A kelta grafitos kerámiák megoldatlan rejtélye. https://mnm.hu/hu/cikk/kelta-grafitos-keramiak-megoldatlan-rejtelye (2020.09.30.)

Remete Farkas László: Régi magyar kenyérsütő kemencék. Budapest 2018. https://mek.oszk.hu/17700/17768/ (2020.09.30.)

Szöllősi Szilvia: Egy kelta edényégető műhely működése a régészeti leletek tanúsága alapján. Első Század 2008/1. 325-374.

Tankó, K. - Czajlik, Z. : Fours. In : Szabó, M. (dir.) - Czajlik, Z. (ass.) : L’habitat de l’époque de La Tène à Sajópetri – Hosszú-dűlő. L’Harmattan, Budapest, 2007, 220-225.