Rombolás–építés
Tegnap beszélgettem több barátnőmmel is, Valentin-nap, mi más lett volna a téma mint a leszokás a függőségekről és az összes fasz, aki megkeserítette az életünket. Rombol, rombol, rombol – ez sokszor elhangzott. Aztán éjjel továbbgondoltam a beszélgetéseket, hogy engem rombol valami, de az én kritikám nem rombolja a másikat? Csak engem rombol a másik kritikája, véleménye, beszólásai, faszságai? Ebben rendet kellett vágni.
A kritikát kivétel nélkül mindenki szarul tűri. Akinek van benne gyakorlata, azon nem látszik annyira, de senkit se láttam még, aki reggel azzal kelne, hogy de jó lenne, ha ma jól megkritizálnának, a nap is szebben sütne!
A következetes kritika, ha szarul is esik, útmutató. Ha mindig ugyanazért szólnak, nyafognak, dühöngenek, az útmutató, hogy a másiknak az fontos, rosszul esik, bántja. Nem tud vagy nem akar abban élni. Talán mások sem... Ha nem kapcsolatról van szó, hanem bármi másról, akkor nagyon nehéz véleményt mondani a kritika létjogosultságáról, mert a kritika nagyon szubjektív dolog. A romboló kritika vagy olyasmit kritizál amin nem tudunk változtatni (nagy az orrod, alacsony vagy, kevés a hajad, széles a csípőd, tüsszögsz a pollentől, szőrös vagy, szemüveges, stb, stb) vagy ugyanazért a dologért hol dicsér, hol kritizál vagyis elbizonytalanít az önértékelésben. Nehogy azt gondoljuk, hogy az önértékelés nem függ a külső visszajelzésektől! Jó esetben van egy stabil énképünk, önreflexiónk, önismeretünk, de azt, hogy egy adott ember, vagy egy csoport hogy lát minket, hogyan viszonyul a működésünkhöz, az bizony befolyásolja az önértékelésünket és valamelyest alakítjuk is a viselkedésünket, idomulunk az emberekhez, sőt az értékrendünk és ezzel együtt az önértékelésünk is változni fog. Akiben nincs rugalmasság, az sem fejlődni nem fog, se az örömöket nem fogja megkapni az élettől. 70-80% stabil énkép, 20-30% rugalmasság, ami teret ad az új dolgoknak. Én legalábbis így képzelem.
A romboló kritika azon a 20-30%-on keresztül kezdi lerombolni a stabil énképet. A rugalmasságot feszíti mindig egy kicsit tovább és tovább, viseld el, ezt el KELL tudnod viselni, az ellentmondásokat, a bizonytalanságot, a káoszt. A legnagyobbat azokon tud rombolni, akiknek nincs meg, vagy csak kisebb mértékben van stabil énképe. Aki csupa bizonytalanság és már meg is szokta a saját bizonytalanságát, úgyhogy, ha újabb dolgokban elbizonytalanítják, képes önmaga teljes feladásáig elmenni, és akár el is pusztulni.
A bizonytalan emberek, akik szoronganak a miatt, hogy elég jók-e, elfogadható-e a külsejük, elég tehetségesek-e vagy egyáltalán jól végzik-e a munkájukat, elég értékesek-e,stb, stb, stb. egyszerűen kiváló alanyok azoknak, akik a saját magabiztosságukat más valaki formálásaban tudják megélni. A stabilitás (látszata) vonzó. Ha valaki imponál nekünk az eszével, a hasonló véleményével, a finom iróniával/lenézéssel ahogy a dolgokat kezeli, könnyebben azonosulunk olyasféle véleményeivel amiket amúgy nem fogadnánk el. Többnek érezzük őt, és akkor nyilván igaza van másban is, amiben mi amúgy is bizonytalanok vagyunk. Felemel, aztán jó eséllyel leejt. Ez a hatalom mámora. Dicsér, támogat, barátilag tologat, kedvesen, de elfogadóan kritizál, aztán, ha már támaszkodnál rá, leejt a semmibe. Nem jössz rá, hogy addig voltál érdekes, amíg megélhette a hatalmát. Utána már csak te kaparsz, hogy megéld újra a támogatás illúzióját. De nem fogod. Soha többet. Na mindegy, ez egy kitérő, térjünk vissza a kritikához.
„észre sem veszed, hogy mindig osztod a másikat, minden írásodban” – mondta Logan. És igaza volt. Az egyik embernek szelep, a másik súlyos kritikaként éli meg. De legalább következetes voltam. Nekem mindig ugyanaz és ugyanúgy volt a bajom. Így utólag sajnálom nagyon. Ha nem éreztem volna magamban azt a rémületet a rengeteg elbizonytalanító dolog miatt, eszembe sem jutott volna teleblogolni az internetet a lelki bajaimmal. De azt hittem megpusztulok. Hogy sosem lesz vége a bizonytalanság káoszának.
Sokat formált rajtam a saját kínlódásom. Nem más, én érleltem ki a gyöngyöt. A másik pedig ugyanott tart, ahol 12 évvel ezelőtt. És kampányolhat tovább az önsajnálattal és a magánnyal, ahogy tette akkor is, amikor naponta mellette álltam. Nincs senkim... hahó, én itt vagyok!... Jaaa, teeee? Eh, nincs senkim! Akkor senki vagyok.
Valahogy így volt.
