Piszok jó kis élet
Mostanában kezdtem el érezni, hogy mennyire jó életem van. Ez nem annak a felismerése, hogy mennyire jó kis életem van, hanem annak a felismerése, hogy szabad azt gondolnom, hogy nekem nagyon jó. Jóanyám kialakított bennem egy olyasféle gondolkodásmódot, amiben a munka, a teljesítmény, az ambíciók álltak középen. Ha nem dolgozol, ne is egyél, nem érdemled meg a szeretetet, semmirekellő, haszontalan vagy. nem is szabad megállni, mert bezzeg ő... hat ember munkáját végzi, egy vonatot is elvontat, bármit képes megtenni, elérni, úgyhogy ehhez mérje magát a világ minden más embere, és benne én is. Nem mertem pihenni, és folyamatosan frusztrált, hogy "nem vittem semmire" vagy nem vittem elég sokra. Folyamatosan dolgoztam mások elismeréséért és szeretetéért, egyáltalán nem voltam képes elhinni, hogy bárki szerethet csak úgy, valami megfoghatatlan dologért amit velem él meg.
Rengeteg haszna van, ha az ember ilyen dolgozós, mert a csinálás tényleg kitermel mindenfélét, nem csak a kihasználtság vagy kimerültség érzését. Az ember valami stabil bástya lesz, és/vagy motor, aki majd megcsinálja, elintézi, van ismerőse hozzá, és bármennyi időt és energiát beleöl, munkákba és kapcsolatokba, és gyűlik a tapasztalat, az élmény, az ismeret.
Az volt az áttörés amikor megfogalmazódott bennem, hogy mindazt amit teszek, azt egyetlen ember szeretetéért, elismeréséért, a vele töltött időért teszem. Nyilván választottam valakit, akinek a világlátása, kommunikációja, minden porcikája alkalmas arra, hogy fenntartsam a saját működésemet, amit jónak gondoltam, az egyetlen igaz útnak. Próbáltam bemagyarázni másoknak és magamnak is, hogy nem miatta teszem, hanem mert engem érdekel az a dolog, mert szeretem csinálni, mert ez meg az. És el is hitték, hiszen én is elhittem. De ki kellett mondanom, hogy hazudok magamnak és fel kellett vállalnom, hogy felszámolok ezekkel a dolgokkal. Na, értelmesebben: Nem azért hagytam ott dolgokat és hagytam abba tevékenységeket, mert Logant már nem szerettem, hanem azért mert ráébredtem, hogy mennyire nem egészséges számomra amit teszek, és elfogadtam, hogy ennek a járulékos vesztesége a kapcsolatom lesz Logannel. Az ő szerepe ebben valójában teljesen másodlagos. Bár hosszú ideig csak arra koncentráltam, hogy ő mit csinál vagy mit nem, vagy hogyan csinálja, kivel, mikor, stb, stb. de a lényeget nem vettem észre.
Akármilyen szarul hangzik vagy kínos leírni: Én vagyok az életem közepe. Az én időm, az én életem folyik. Azt kell csinálnom, arra kell koncentrálnom, ami nekem jó, és akkor senkitől sem fogom várni, hogy figyeljen rám vagy törődjön velem. Senki elismeréséért vagy szeretetéért semmilyen árat nem éri meg megfizetni. Nem baj, hogy ez énközpontúan hangzik. A lényeg az, hogy amit teszek, az nekem jó legyen. Az is lehet nekem jó, ha adok, ha segítek, ha törődöm valakivel. De legyen az is valahogy érdek nélküli. Mégis a legfontosabb, hogy semmi se számít, konkrétan semmi, ami értékesebb lenne annál az időnél amit kreatív dolgokba tudok beletenni.
Nem könnyű különbséget tenni az önszeretet és az önimádat, az egoizmus és az egészséges felismerés között, hogy csak magadat ismered (valamennyire) és csak a saját fejeddel tudsz gondolkodni, bármit is hiszel. Egyensúlyban tartani ezt talán csak úgy lehet, hogy folyamatosan kommunikálja az ember az elismerését mások felé. Szeretem magam, fontos vagyok magamnak, tudom, hogy én vagyok aki tehet magáért bármit is, sőt az egyetlen vagyok, akinek kötelessége tenni magáért bármit is, DE látlak téged! Látom a szépséget, látom a jó dolgokat, látom az erőfeszítéseidet, látom az értékeidet, és ezeket nagyra tartom. Mások érdek nélküli elismerése tartja egyensúlyban az önszeretetet.
Nem választ el semennyi idő attól, hogy azt vagy olyan dolgokat csináljak, amit szeretek. Nincs olyan, hogy "még ezt" és majd utána... Amíg az ember így gondolkodik, addig sosem jön el az "utána". Viszont, hogy azért senki se érezze magát kirekesztve, lehet élvezni a ”még ezt megcsinálom„ dolgot is. De akkor valójában ez volt a cél. :)
