Most éppen elég jó
Amikor azon kaptam magam, hogy folyamatosan azt figyelem, hogy a pasi mikor van FB-n mikor nincs és teljesen rápörögtem a dologra és próbáltam meglátni az összefüggéseket, és persze fikciók tömegét állítottam elő, akkor egy nap azt mondtam, ELÉG. (mondjuk kurva sok idő telte el addig amíg beláttam, hogy ez hülyeség és tök feleslegesen kínzom magam ezzel a faszsággal, és bár a szerelem lehet mentség mindenféle idiótaságra, de nem évekig!) És akkor kikapcsoltam a láthatóságomat. Ami ugye azzal jár, hogy én sem látom az övét. Teljesen tudatában voltam, hogy gyerekség az egész, de mivel nehezen álltam ellen a kísértésnek, valamit tennem kellett. Mostanra megszoktam, nem foglalkozom vele. Semmi közöm hozzá, hogy mikor mit csinál. Sőt, ha a pasim lenne, még akkor sem lenne közöm hozzá! Amúgy, ezek pont azért alakulnak ki, mert érzi az ember, hogy a másik nincs a „kezében” és minden hajszálvékony kötelék rettenetesen fontossá válik, és egynek is az levágása egy kisebb szakítással felér. Szembesülés azzal, hogy bármennyire szeretnéd, valójában semmi közöd a másikhoz. Hiszen, ha valóban szoros kapcsolatban lennétek, akkor belső bizalmi biztonságban élnél, nem csak kívülről figyelgetnéd őt. Ugye. Szoktam magamnak okos tanácsokat mondani: Normális esetben nem figyelnéd. Normális esetben írnál, örülnél amikor válaszol, és nem foglalkoznál vele, hogy két válasz között mit csinál, mert nem félnél. Ahogy más barátaid esetében meg sem fordul a fejedben megnézni, hogy mikor volt elérhető. Sem azt kivel beszél, és semmi olyat, amit te magad sem fogadnál el mástól. Én magam is alakíthatom a saját normális létemet. Ha azt gondolom, hogy valami szerintem nem „normális”, akkor azt nem kell csinálnom, nem kell részt vennem benne és adott esetben még azt sem kell megértenem, hogy mi történik. Abba kell hagyni. Válasz nélkül, a nélkül, hogy értelmet keresnénk a másik tetteiben vagy a saját cselekedeteinkben, egyszerűen azt kell tenni amit jónak látunk. Ez kibaszott kurva nehéz ám! Mert az elménk logikus válaszokat, magyarázatokat, értelmet akar, biztosítékot rá, hogy nincs veszély, hogy minden jól van, hogy uralja a velünk történő dolgokat, az életünket. Ha valaki fontos nekünk, akkor nagyon nehéz azt mondani valamire, ami vele kapcsolatos, hogy: Tökmindegy. Nem az én dolgom. Nincs közöm hozzá. (szülők ezt gyakorolhatnák a nagykorú gyerekeikkel kapcsolatban) Ha közel szeretnél lenni valakihez, akkor nagyon nehéz udvarias távolságot tartani.
Az embernek lehet hajlama rá, hogy gyerekes dolgokat csináljon (amikor jobb megoldása nincs), de amikor ennyire belecsúszik egy gyerekes viselkedésbe, ott azért egy közös forgatókönyvről van szó. Ezt is érzi az ember, hogy nem véletlen az egész. Nem tudod megfogni, megfogalmazni, ha valakinek elmondod olyan üres és értelmetlen a dolog, gyerekség, hülyeség, csak ezt érzed (persze századszor meghallgatni egy zeneszámot mert fáj a szíved, az is hülyeség), szóval nem tudod átadni senkinek, hogy érzed, hogy nem véletlenül történik az, amiben benne vagy. Bizonytalanságban vagy tartva és hagyod, hogy abban legyél. Közben kapálózva keresed a bizonyosságot, mert félsz azt mondani, hogy leszarom, nem érdekel, mert olyan mintha akkor a saját érzelmeidet devalválnád, mintha a másik emberre mondanád, hogy leszarom, nem érdekel. Pedighát őt magát dehogyis! Nagyon nehéz elvágni valamit, amiről azt gondolod, hogy valamiképpen a közelséget szimbolizálja. Nyilván nem csak egy FB láthatóságról beszélünk most. Közös tevékenységet, megszokásokat, hogy mindig te csinálod a valamit, hogy te írsz, te kezdeményezel, te ajándékozol, tolod bele a figyelmet, te teremted meg a kapcsolat nagyobbik részét. De ha nem kényelmes, ha többet árt, mint használ, akkor nincs az az isten, hogy nincs az a vonzalom, szerelem ami ne jutna el odáig, hogy NEM AKAROM EZT. Amúgy, ez a bántalmazottaknak az egyetlen bíztató amit tudnék mondani. Hogy egyszer minden rossz kitermeli, hogy az ember nem akarja tovább csinálni, se kibírni. Mindegyik. És amikor az ember a saját normái szerint alakítja az életét, akkor egyre jobb lesz. Nem csoda ez. És visszanéz, és azt mondja: Ez elképesztően nevetséges, hogy ez tényleg fontos volt? Fontos bizony. Mert csak így lehet eljutni oda, hogy megértsük azokat, akik éppen benne vannak. És végre magunkhoz tudjuk ölelni a bennünk élő szerelmes tinit, aki legközelebb vagy másban, valószínűleg ugyanilyen kedvesen hülye lesz.
