Brutal Assault 2014 - 0. és 1. nap
Idén is ott voltunk az olcsó sör és a konstans metál paradicsomában, ahol lehetetlen minden zenekart megnézni (nagyban egyébként az olcsó sörnek köszönhetően). Ha utolsó nap hajnalban nem darálom le random lengyelek megmaradt fesztiváltikettjei (és saját bénaságom) miatt mindkét térdemet csontig, tulajdonképpen tökéletes lett volna az egész, egy-két apróbb fiaskót leszámítva.
Odautunk zökkenőmentes volt, már Hegyeshalomban Guiness-szel fogadtak a srácok, valamint végigment a Spotify-os fesztiválplaylistem is, úgyhogy remek volt a ráhangolódás. A VIP kempinges jegyek tűző napon való felvételével járó pöcsölés alatt egy dolog egyből kiderült: sehogy nem tudok négy teli Brutálkorsót elvinni, pedig mindennel megpróbálkoztam, még az övtáskámba tűzéses módszerrel is, de hiába, egyet csak sikerült az 50 méteres úton kiborítani, de a sorbanállók így is örültek.
Körülbelül 6-ra értünk be a fesztiválra, így a tervezett Flotsam & Jetsamról pont lemaradtam, viszont a csajénekes metalcore (The Agonist) alatt, még a High On Fire előtt bőven volt időnk sört vásárolni, és beállni a keverőpult elé. Ritkán adódik a Brutal Assaulton olyan probléma, mint ami szerencsétlen módon a High On Fire alatt pont fennállt, hogy képtelenek normálisan behangosítani egy koncertet. Az első fele brutálisan halk volt, a második fele pedig totálisan kaotikus, volt, hogy megérkezett a lábdob, aztán eltűnt, a tamokat kb. egyáltalán nem lehetett hallani, hülyén szólt a gitár, emberek hátrafordulva mutattak kollektíven középső újat az izzadó hangtechnikusoknak, én meg eléggé elkámpicsorodtam, hogy ez így nagyjából élvezhetetlen. Ettől függetlenül még másnap is a Snakes For The Divine riffje ment a fejemben, jó volt azért ezt hallani, még ha csak nagyjából is.
A taiwani Chthonic alatt felültünk a VIP dombra, bár fiútársaságom közül mindenkit jobban érdekelték a kivetítőn Doris cicijei, mint a zenekar maga, akik egyébként egytől-egyig vérprofik voltak, izgik a népi hangszerek, és valamiért sikerült elég hangosnak is lenniük, ami csak arra volt jó, hogy puffoghattam, hogy ez 40 perccel ezelőtt miért volt lehetetlen. Doris cicijei is feszesek, ha bárki aggódott volna ezen a fronton. Nem kedvelt műfajom, amit játszanak, de jár a pluszpont a hangszeres teljesítményért.
Vátja őket viszont azon nyomban a Terrorizer, a hangerő is megérkezett velük együtt, a pontosság viszont odalett, és bár a velem lévő, nálam 10-20 évvel régebb óta metál -és grindkedvelő uraságok egytől egyik teljesen helyénvalónak tartották az egy órás zúzdát, én nem tudtam elvonatkoztatni a hallható félreütésektől, úgyhogy megint puffogó vájtfülű avantgárd jazzmetál rajongót játszottam, aki fennakad a technikai pontatlanságokon, és nem érzi a lényeget. Nem baj, majd a Venom! Tudjuk, hogy a Black Metal-lal kezdenek, ott is álltunk tornasorban a helyünkön időben, és kiabáltuk, hogy "lay down your soul to the gods rock'n'roll", mert az kb. akkor is jó, amikor rossz. Irtózatosan érdekelt egyébként, hogy milyen lesz lesz a Venomot 2014-es hangminőségben hallani, de a várt hatás (illetve a hangminőség) elmaradt: ha nem is épp úgy szólt bunkó-prosztón, mint '82-ben, a jelzők mindenképp adekvátak. Nyilván nem volt pontos, csak hogy legyen min méltatlankodnom metáltalankodnom, untam az egész közepét, ráadásul se az In League With Satan, se a Countess Bathory nem volt (az újabb albumokat meg nem hallgattam), úgyhogy újra meg kellett állapítanom, hogy óriási hiba túl nagy várakozással hozzáállni a "régi nagyok" modern felállású koncertjeihez, ugyanis ritkán sül ki bármi eget rengető abból, amikor egy-két, 30 évvel ezelőtti kultikus albummal rendelkező zenekar újrajátsza a slágereket, meg egy csomó, azóta uj line-uppal írt nótát. (Hozzáfűzném, hogy ez is - akárcsak a Terrorizer - mindenki másnak mocskosul tetszett...)
A Modern Day Babylont már nem hallgattuk meg, hanem kiültünk a faluba sörözni, de relatíve korai alvás lett a dologból, reggel pedig 9 után nem sokkal már ébresztett is mindenkit a sátorban uralkodó hőség, így hát kimentünk a kedvenc Krakonos-os lugasunkba, hogy én - ahogy azt magamnak megígértem - levest reggelizhessek, illetve, hogy ihassuk a rosszabbnál rosszabb kávékat. (A választási lehetőségek a Nescafé és a török kávé voltak, előbbi ugye vizes tejes barna lötty, utóbbit pedig Kizsó "nagy pohár forró sár"-ként definiálta, ami közelebb áll az igazsághoz, mint bármi, ami nekem azóta is eszembe jutott.)
Megígértük azonban magunknak, hogy Ringwormre beérünk, és végre valahára elégedetten álltam a déli napsütésben a színpad előtt, hogy ez már döfi! Volt benne erő, jó karcosan üvöltés, hangos volt, tökéletes napkezdés tehát. Nem vagyok egy óriási metalcore rajongó, de a Texas In July tulajdonképpen kitett magáért, "ők legalább takkra pontosak", említi a telefonom jegyzettömb applikációja is. A Pentagram Chile alatt muszáj volt árnyékba vonulni, hogy aztán teljes erőbedobással bólogathassunk a Church Of Misery-re, amire a frenetikus nem elég erős jelző: a bokáig lógatott Rickenbackeren való zajkeltés még csak a kezdet volt, ugyanis később a Moog szintetizátor buherálása is része volt a show-nak, erős Sabbathos felhangok, sivatagi rock, valamint egy olyan mocskos vokál, hogy ha becsukod a szemed, az utolsó dolog, amit vizionálsz, az négy darab törékeny, feminin kinézetű japán fiú a színpadon. Húzott tehát, mint a fene, nincs is jobb dolog, mint kettőkor az izzasztó napsütésben egy Merzbow és Black Sabbath keresztmetszetében mozgó produkciót hallgatni jó hangosan.
Sűrű a program, nem láthatunk mindent, így az Onslaught-ot tán sohasem fogom megismerni, mindenesetre az árnyékban hűsölés és sörözés közbeni legkonstruktívabb fesztiváljavító ötlet Ádám fejéből pattant ki, miszerint hogy koncertek közben zenekarok verekedjenek. Első menet: Amon Amarth vs. Bring Me The Horizon. Nagyon röhögtem. A következő sarkalatos napirendi ponton megoszlott a fesztiválkommandónk, én az Ignite helyett egyértelműen a kis színpados Siberian Meat Grinderre szavaztam, hisz hogy is tudnék ellenállni annak, mikor maszkos oroszok pörgős crossover trash-t játszanak. Ahogy beléptünk, tudtuk, hogy itt van az egész fesztiválon a legnagyobb buli, ugyanis a kisszínpad középső tartóoszlopára lemmingként másztak fel, és ugrottak a moshpit közepébe a vigyorgó, kalimpáló emberek. Egy másodperc alatt megérett bennem az elhatározás, hogy nekem ezt ki kell próbálni, öt perccel később pedig azt is eldöntöttem, hogy most azonnal kell kipróbálni. Odaadtam Kizsónak a sörömet, és megindultam, csak a mászás előtt még gyorsan elraktam a fényképezőt, mert rájöttem, hogy ennyi kezem a levegőben biztos nem lesz. Ahogy megindultam felfelé, bátorításként megpaskolták a seggemet, aztán pár másodpercig lógtam, és vártam, hogy gyűljön alám legalább egy-két ember, aztán amikor már négyen voltak elengedtem a rámpát, gyönyörűen el is vitt a tömeg a színpadig, ahol leraktak a kordonon túl, és egy kedves cseh biztonsági őr fiú udvariasan jobbra mutatott, hogy ott körbe tudok kimenni. Így kell ezt csinálni. Hozzátenném, hogy jó, hogy nem baltáztam el ezt a lehetőséget, mivel nyilvánvalóan szervezői baki volt azt a tartóoszlopot ebek harmincadjára csak így otthagyni, estére körbe is volt szépen ragasztva, ennyit tehát az ugrabugrálásról.
Totálisan feltöltődve értünk vissza Crowbarra, amit meglehetősen halknak ítéltem meg, úgyhogy beavászkodtam a második sorba, ahol ugyan sokkal hangosabb nem volt, viszont jelentősen többet kellett figyelnem az egyensúlyban maradásra, miközben üvöltöm, hogy Walk With Knowledge Wisely. Pazar koncert, a hangerőért kicsit kár, de tudtam én, hogy nem okoznak csalódást. Az Obituary-t a VIP kakasülőről néztük, és mg kell hagyni, hogy eljátszották a szettet becsülettel, annak ellenére, hogy nem fűztem hozzá nagy reményeket, mivel nekem ők gitár téren bőven túl dallamosak, ráadásul a metál kommandónkból többen mondták, hogy amikor legutóbb látták őket játszani, gurultak a röhögéstől. Ott és akkor senki nem talált benne hibát, úgyhogy Obituary: pipa. Azért frissítő mindezek után a Red Fang, még ha a padokon ülve hallgatom is végig, köszönhetően a dél óta napon állás, fel-alá rohangászás, és sörözés fiziológiai hatásainak, de legalább bólogatunk rendületlenül, mindenki boldog.
Ideje viszont újra megemelni a hátsónkat, hogy megnézzük az Inquisition együttest, amihez nagy reményeket fűzünk mindannyian, hiszen még az én avatatlan fülemnek is tökéletes black metal zenekarnak tűnt egyből első hallásra, ráadásul duó formációban nyomják, ami külön izgalmas. Hozzájuk fűzött reményeinket azt mondhatom, be is váltották, az énekes monoton kántálása a gyomorig hatoló, hömpölygő gitártémákkal karöltve egyszerűen tökéletes, csak ez egyszer igazán kimaradhattam volna a húsdarálóból, ugyanis a koncert vége felé egy meglehetősen elmebeteg tekintetű srác kézzel lábbal pogózva gyakorlatilag úgy megráncigált, hogy azóta is viselem a nyomait a karomon. Akkor és ott lelombozott mindez egy kicsit, de valójában mégis mi a fenére számítottam black metál koncerten, hogy majd megsimogatnak? Szóval perfekt koncert, és még arra is megtanított, hogy hasonló alkalmakkor ne számítsak óvatoskodásra.
A Slayer a nagyszínpadon olyan szinten teltházas, hogy a két egymás melletti színpad előtt tömött sorokban áll a tömeg, és még a VIP dombról is fürtökben lógnak az emberek, de azért találok az egyik padon egy picike helyet, ahonnan végighallgatom a teljesen pozitív értelemben vett slágerparádét. Eleve nagyon szeretem Slayeréket, de még ha külső füllel próbálom hallgatni, akkor is nehéz belekötni abba, hogy továbbra is kiváló koncertzenekar, és örvendetes, hogy játsszák a régi számokat, ráadásul hiba nélkül, tagcserék ide vagy oda.
Children Of Bodom elől a kis színpadra menekülünk, de a God Is An Astronaut sem a legmegfelelőbb lezárása egy ilyen erős napnak, így nem is várunk egy számnál tovább, hanem inkább kimegyünk a faluba bandázni és vodkázni, ahol én már érzem, hogy talán helyesebb hazaindulni, így újfent korai ágyba bújás jellemzi az estét, pedig legalább a Gehenna-t még igazán megvárhattuk volna.
(To Be Continued, de már így is nagyon hosszú a bejegyzés, ráadásul az időből is elkezdtem kifutni közben, megyek újrakötöztetni a térdkalácsaimat.)
