Nem tudom, hogyan kell elkezdeni egy ilyen bejegyzést. Mindegy, valahogy neki kezdek… Zsuzsikám jelezted, hogy egy bizonyos összefutás megérdemel egy blogbejegyzést. Hát íme!
A történet korábban kezdődik. Persze az ember figyelemmel kísér egy olyan eseményt, mint a Bocuse d’Or, még ha addig nem is sokat hallott róla, főleg, ha maga is szeret sütni-főzni. Bár meg kell, mondjam, az a színvonal, amit egy ilyen verseny képvisel, számomra elérhetetlennek tűnik (nem mintha pályát szeretnék módosítani mostanság), de leginkábbis sok értelemben felfoghatatlan.
A munkahelyemen elég sokan vagyunk, akik szeretik a jó ételeket, nem mellesleg főzni is tudnak, és azért néha napján bizonyos eseményeken meg is vendégeljük egymást. Szó, ami szó ez nekünk kikapcsolódás, ha uram bocsá’ két páciens között éppen recept-eszmecserét folytatunk. Januárban drukkoltunk többen is természetesen, miközben zajlottak a mindennapjaink, ahogy az már lenni szokott. Illetve, az enyémek kissé megváltoztak. Friss szakvizsgásként neki veselkedtem egy másik szakterületnek, úgyhogy kicsit kikerültem a látótérből. Van viszont egy szokás nálunk, a friss szakvizsgát meg szokás ünnepelni… Évről, évre fogadással vendégeljük meg a munkatársainkat. Nos, abban biztos voltam, hogy valami különlegesebbet szeretnék egy egyszerű hidegtálas megoldásnál. Anyukám kis naívan azt mondta, főz töltött káposztát. Ahha, 140 emberre? Erről sikerült lebeszélnem. Egy darabig. Abban is biztos voltam, hogy mindegy melyik catering céget kérem fel végül, a süteményeket tuti nem ők hozzák. Külső és családi segítséggel végül megszületett a menü. A meghívó pedig egy gasztronómiai kalandra csábított. És anya mégiscsak csinált töltött káposztát. Süteményből pedig csak házi került az asztalra. Nah, jó Hatos Rétes rétesei is, de az olyan, mint a házi! Nyamm… „Elég jól” sikerült, azt hiszem… A karamell-krémes torta azóta több családnál is elkészült nagy büszkeségemre. Ezen a neves napon, vagyis egy héttel korábban (mert annyira ráizgultak a „lányok”, nehogy elfelejtsék) kaptam egy könyvet (és egy begóniát, amit azóta sajnálatos módon sikerült kinyírnom). Nos igen, ez a könyv az a könyv volt! Ennyire szeretnek! Szívmelengető! Jelentem a fehér orchidea azóta is virágzik ám!!
A történetet folytatva, pár héttel ezelőtt felfigyeltünk egy hirdetésre (és bármennyire is gyűlölöm a közösségi hálózat személytelenségét, csak van jó oldala is), miszerint a Pedagógiai Előadás sorozaton belül meghívott előadó lesz Széll Tamás. Gondoltunk egyet Évi kolleganővel, hogy elmegyünk. Közben én leszerveztem magamnak egy koncertet Prágában… Hiába, nincs mit tenni noh, ha az ember egyik kedvenc élő karmestere az öreg kontinensen koncertezik (mert egyébként japán…) Egyszer élünk, nah! Szóval Joe Hisaishi koncert vasárnap este Prágában, Széll Tamás előadás hétfőn Szegeden. Jó kis út volt!
Nem tudom, mit szeretnétek még tudni?! Az előadás jó volt. Nem tudom, az emberek mit vártak. Az érződött, hogy idegen egy kicsit ez a színpadi fellépés számára, de nem is ezért szeretjük. Élvezet volt hallgatni, mennyire élvezi a munkáját, ahogy belemerül és belefeledkezik az apró részletekbe, anekdotákba. J Természetesen ezt követően dedikált is. És volt oly kedves, hogy egy-két fotó erejéig pózolt is velünk.
Körülbelül ennyi. Volna még mondandóm, de azt majd személyesen, és persze megyünk a bisztróba Zsuzsikám! Azt a somlóit muszáj megkóstolnom! Vagyok annyira „eager”, hogy jobb-e, mint az enyém! ;) (Á, csak a szám nagy!!) Csók!
