Április, nem tudom, de valamiért úgy rémlik, ez mindig bulizós hónap volt. Kitavaszodott, sütött a nap, de még nem volt vizsgaidőszak. Pezsgett a város, az Aranypart, a campus…
Rágondolok, és egyből megrohannak az emlékek, az illatok, a hangok. Látom magam előtt a készülődést, öltözködést, a nagy hezitálást (Bridge vagy Lapos? mindkettő!), aztán a bulizást hajnalig. Mindig volt egy vagy két szám, amire épp rá voltunk pörögve, és ha végre megszólalt az aktuális kedvenc, akkor tényleg dimenziót léptünk. Ilyen volt ez a sevillai dal is: https://www.youtube.com/watch?v=tDq3fNew1rU
Más idők voltak. Jártunk szépen fesztiválokra, koncertekre, és valahogy minden szabadabb volt, mintha időnk is több lett volna…pedig tuti nem volt több, hiszen a 25 óra az fizikai képtelenség!
Nem véletlenül mondják, hogy használja ki az ember ezeket az éveket. Hogy a legszebbek-e? Jó kérdés, ezt majd talán nyolcvan körül megtárgyaljuk, amikor a teraszon merengünk a bohó ifjúságon az amarettós kávénkat szürcsölgetve (valahogy így képzelem el). Addig is, elmondható, hogy ezek minket formáló, izgalmas, és mindenekelőtt szabad évek voltak! Itt csapott meg minket annak az igazán felszabadító szabadságnak szele, ami a felnőtt létünk előszobája volt, és az önfeledtség ideje is egyben.
Engem is elkap néha a nosztalgia, milyen jó lenne visszamenni, de tudjuk, már semmi sem lenne ugyanaz. Haladni kell tovább. Most az a feladatunk, hogy megteremtsük a mostani körülményeinkben azt a szabadságot és önfeledtséget, amit sikerült a húszas éveink elején.
Töretlenül hiszek benne, hogy karnyújtásnyira vagyunk tőle, és megtaláljuk (ha nem találtuk már meg, csak a felismerés hiányzik). Addig pedig fürdőzzünk meg néha-néha ezekben az emlékekben, hogy jókedvre derüljünk.
Hát nem voltunk vidámak és szépek?