Szerelembe Botlottunk, Balázs!
Mivel pont ma küldtél róla egy frenetikus képet, és amúgy is listán volt a fiú, ezért úgy döntöttem, miért ne ma? Ide is teszem gyorsan a képet, hogy akkor se felejtsük el, amikor már millió másikat posztolt.
Mert Bazsi örök. Ő egy olyan szerelem, ami mindig beteljesületlen marad, hiszen soha nem is azzal a céllal lettünk szerelmesek Szabó Balázsba, hogy elvegyen minket feleségül. ♡ Viszont amióta először hallottuk, azonnal frigyre keltünk a “szívbemászó” szövegeivel és dallamaival. Kettőnk közül pedig Valaki annyira szerencsés, hogy személyesen is ismeri, és ölelő viszonyban van vele. Mi ez, ha nem az elmúlt harminc év egyik igazi sikere?
Neked, nekem ő egy olyan inspiráció, ami még a legnagyobb mélabúból is képes kirángatni az embert, annyira jó látni és örülni annak, hogy egy ennyire széplelkű, szerény, igazi aranyember ilyen (megérdemelten) sikeres és elismert lesz. Szívderítő látni, hogy nem falja fel a napi politika vagy az egyéb hétköznapi sivárságok, és olyan szemüvegen keresztül képes látni és láttatni a világot, hogy mindig újra és újra beleszédülünk. Nagyon szerencsések vagyunk, hogy most éli a virágkorát ez a banda, hogy élvezhetjük a lemezeket, dúdolhatjuk a dalokat, és Valaki meg is ismerkedhet velük.
SZBB egy büszkeség, lelki táplálék, a kultúránk egyik fénypontja és csodálatos példája, mire képes egy jó ember, jó helyen, jó közegben a magyar zenével és nyelvvel. Csoda! Nem tudom, meddig maradnak meg nekünk így, ahogy most vannak, de remélem sokáig. Addig is, keresgéltem néhány megunhatatlan idézetet, hogy újra és újra és újra szerelembe eshessünk:
„Most nem azért szállok a fénynek, hanem magamért, hogy tudjam, hogy élek.”
“Ez a buta szerelem, gondosan figyelem hogyan bújik elő, ahogy megremeg a szád, ahogy megnevezed őt…”
“Még nem vagyok készen az estre, fázom, állok a szürke hidegben, látod, ha adnál egy jó szót a percnek, legelne itt, és bújna ölembe, de a Lét csak fújja a füstöt, ábrándokkal terelve üldöz, alszom, eldob, simít a földhöz, jobbat álmodom, mint amit küldött…”
“a szívem a két kezemben, figyelem, miért nem dobban, ma végre megmozdultam.”
“Nézd csak, az álmom a szél viszi épp, kezem oda föl sem ér, és üveggolyókon táncol el, a végtelen szőnyegén...”
“A fák között a nap bolyong, árnyéka gödre én vagyok, és kézen fogva elvezet, s e szűk árnyék belém szeret, azóta ketten létezünk, estére néha elveszünk, maholnap úgy is elfogyunk, szaladjunk, amíg itt vagyunk.”
“És akkor összeroskadsz megint vele, mikor hited szerint vagy a legerősebb éppen...”
“...valahol magamon kívűl, mélyen, egy szédűlt némaságra kárhoztatott mozdulatban eltévedtünk.”
“Az ablakon benéznek, hagynak helyt új reménynek, minden okos állat megszelídit magának társat: milyen sokan voltunk milyen jó, hogy megmaradtunk.”
“Csak szaladok utakon, keresek, kutatok, magammal maradok, egyedül hagyhattok, ez az enyém, de nem azért,hogy másoknak ez tetsszen, kerítsen, kerteljen, hogy elfogyjon itt bennem minden, mi az embernek szakadék, de nem azért, hanem ha maradok ez időn, a díványon, heverőn tétlenül elvesző, nem mozdult teremtő, az elemészt, de nem azért futok a szelekkel, égbe szőtt kezekkel, madárnak hihettek, pedig csak merengek szavakért, de nem azért.”
