TÁRSADALOM
🖼 Édouard Manet: Nana (1877)
❝ … egy lány történetét adta elő, ki négy-öt részeges nemzedéktől származott. Vérét megfertőzte az átöröklött nyomor és iszákosság, ami nála asszonyi vágyainak kóros túltengésében mutatkozott meg. Valamelyik külvárosban sarjadt, Párizs kövezetén; nagy, szép, délceg növésű, mint valami trágyadombon nőtt virág, s megbosszulja a koldusokat, az elhagyottakat, kiktől származott. A rothadás, melyet e népben erjedni hagytak, feljut vele az előkelő világba, s megmételyezi. Természeti erő lett belőle, a rombolás szelleme, s anélkül, hogy maga akarta volna, hófehér combjai között megromlott, megbomlott Párizs, mint ahogy az asszonyok kezében havonta összemegy a tej. ❞
– Émile Zola: Nana (1880)
Zola ezzel a regényébe ágyazott szinopszissal össze is foglalja a Nana cselekményét – egy 19. századi párizsi prostituált bekerül a színházi világba, a francia elitből válogathat magának szeretőket, akiket (és különösképp a pénztárcájukat) aztán kifacsar és eldob. A maga idejében botrányos szöveg alig-alig tartalmaz olyasmit, ami miatt ma, a 21. században felvonnánk a szemöldökünket, akkoriban az adta az erejét, hogy bemutatta: a legfelsőbb körök éppúgy elmerülnek Párizs szennyében, mint a legalantasabb tivornyázók.
És volt is miben elmerülni: a 19. század második felében Párizsban egymást érték a bordélyok és night clubok, a művészvilág hölgyei pedig nem egyszer luxusprostituáltként egészítették ki keresetüket – ahogy a regénybeli Nana is.
Érdemes megérteni a korszak társadalmi környezetét ahhoz, hogy láthassuk, az miként hatott a művészetekre. A 19. század második felében létezett legális prostitúció Franciaországban, ennek kereteit törvények szabályozták. A lányoknak be kellett jelentkezniük a helyi rendőrségen, szükséges volt, hogy az államilag regisztrált bordélyok valamelyikében foglalkoztassák őket, és hetente két alkalommal át kellett esniük egy orvosi kivizsgáláson.
Természetesen a törekvés, hogy ellenőrzött keretek közé szorítsák a prostitúciót, nem járhatott sikerrel: egyfelől léteztek azok a már említett luxus escortok, akiket a felsőbb körökből származó férfiak tartottak ki, tehát fölötte álltak a rendszernek; és létezett az a réteg, aki az utcán kereste a boldogulását – ellenük rendszeresen fel is léptek a rendőrök; Zola mindkét végletet megmutatja írásában.
Ebben az időben kettévált a párizsi művészvilág: egyfelől továbbélt a hagyományos elit, amelyhez például Munkácsy Mihály is tartozott, akik szalonokban mutogatták a festményeiket meg olvasták fel verseiket, miközben nagykövetekkel és befolyásos bankárokkal pezsgőztek. Ezzel szemben megjelent egy alulról épülő ellenkultúra: festők, írók, akik az utcákat rótták, bordélyokban időztek, és nem antik mitológiai környezetben ábrázolták a meztelenséget, hanem abban a közegben, amiben az valóban megjelent: a piros lámpás házakban.
Henri Toulouse-Lautrec, Edgar Degas, Pierre-Auguste Renoir a maguk valóságában festették meg modelljeiket – munkásságuk egyben kincset érő kordokumentum is, aminek köszönhetően minden idealizálástól mentes képet kaphatunk a mindennapokról. Lautrec különösen elmélyedt ebben a világban: hónapokra be is költözött bordélyokba, a kosztért és kvártélyért grafikai munkákkal fizetett, plakátokat, reklámokat készített az őt befogadó házaknak, szabadidejében pedig a lányok mindennapjait festette. Képein a prostituáltakat realistán ábrázolja – "realista" alatt nem festészetének stílusát, hanem mondanivalójának őszinteségét értem: nem idealizálja őket, de nem is ítélkezik fölöttük; festményeivel és rajzaival nem vágyat akar kelteni, hanem a valóságba kapaszkodik.
Irodalmi oldalról ide sorolható Émlie Zola is, aki regényeiben átélhetően tudósít Párizs nyomoráról, és azokról, akik élethosszig tartó küzdelmek árán próbálnak kitörni belőle – mindhiába.
