Van egy olyan mondás, hogy a kevés tudás veszélyes. Jó, de az is veszélyes, ha az ember azt hiszi, hogy már mindent tud, az alapján, hogy néhány összefüggést felismer. A fizika, a kémia, a biológia ennél felfoghatatlanul bonyolultabb. Ha az ember nem ismeri a mély összefüggések hálózatát, akkor bizonyos működésekre kivételként, vagy sikertelen kísérletként gondolhat, amivel tovább nem kell foglalkozni, és így elvész a lényeg. És fogalmunk sem lehet arról, mi mindent nem tudunk még.
Jöhetnék a csillagászattal, mekkora felismerés volt, hogy a Föld gömbölyű, hogy önmaga és a Nap körül forog. Tovább menve egy galaxishoz tartozik egy táguló világegyetemben, amiben legnagyobb mennyiségben a sötét anyagnak nevezett akármi foglal helyet, meg ott vannak a titokzatos gravitációs hullámok, a fekete lyukak rejtélye, a tér-idő összefüggései, és szerintem töredékét sem tudjuk annak, ami a lényeg, hiába hisszük magunkat hű de okosnak. Akár csak ötven év múlva is jókat röhögnek majd rajtunk, milyen primitív volt, és milyen keveset tudott ez a kor, mennyi mindenben tévedett, hogyan nyomták el a hiedelmek a valóságot.
Az epigenetika definíció szerint olyan tudományág, amely azt tanulmányozza, hogy a környezeti hatások és más külső-belső tényezők miként befolyásolják a gének működését. A videóban ennél tovább mennek: átélt traumák DNS-ben tovább örökítéséről van szó.
Mielőtt eleve elvetnénk a lehetőséget, gondoljunk az evolúcióra. Ha tulajdonságok örökölhetők, megküzdési mechanizmusok miért ne öröklődhetnének? Mondhatnám, hogy bármely élő szervezet jobban "tudja" a biológiát, mint a legjobb professzorok. Gondoljunk a baktériumokra, amelyek alkalmazkodnak az antibiotikumokhoz. A fák is ismerik a módszert, és a magban a felnövekvő csemeték számára ott a jelzés, mivel kellett az anyanövénynek megküzdenie, legyen az kártevő vagy klímaváltozás, és talán a megoldás is ott van kódolva, vagy valami más, amit még nem tudunk, de arra ösztönzi az utódot, hogy megkeresse a megoldást. Meglepődnénk, mennyivel gyorsabb az evolúció, mint azt tanították nekünk. Végülis voltak évmilliók különösebb környezetváltozás nélkül, de az ipari forradalommal szédítő sebességre kapcsolt a változás, logikus, hogy a biológiai válaszok is felgyorsuljanak. Angliában megfigyeltek egy madárfajt, aminek a csőrformája néhány évtizeden belül igazodott a megváltozott táplálékkínálathoz
Van egy videó, amiben varjakkal végeztek generációs kísérleteket, hogy bizonyos félelmek tovább öröklődnek-e a következő nemzedékre, akik nem találkoztak közvetlenül a veszélyforrással.
Az a baj, hogy az élő szervezeteket statikusként fogjuk fel (kivéve az ivarérett korig tartó fejlődési szakaszt, és az öregségi leépülést). Ha megvágom vagy megégetem az ujjamat, önvédelmi mechanizmusok indulnak be, a test magától regenerálódik, új szövet képződik. Ha sokat gitározok, az ujjaim hegyén bőrkeményedés keletkezik ott, ahol leszorítom a húrokat, és ez magától eltűnik, ha hosszú időre leteszem a hangszert. A testem véd engem, ezért folyton alkalmazkodik a kihívásokhoz. Még én sem működöm ugyanúgy, mint 20 évvel ezelőtt vagy 20 év múlva, akkor hogyan lehetne mindenkit egységes protokoll szerint gyógyítani? Most abba bele se menjünk, hogy miért a betegséget kell gyógyítani, miért nem az embert. Miért kell gyógyítani ahelyett, hogy egészségesek tudnánk maradni? Ez messzire visz.
Ha a DNS-emlékezetet emberekre vetítjük, és mélyebbre ásunk a néplélekben, újabb összefüggésekre bukkanhatunk ezen logika alapján. És talán arra is választ kapunk, miért olyan csüggedtek a magyarok, miért olyan kevéssé aktívak politikai téren, ha végigvesszük a történelmi traumákat, a vérbe fojtott forradalmakat és szabadságharcokat, az idegen hatalmak ránk települését, és miért tanultuk meg, hogy nem kell feltétlenül hőzöngeni, Buda vára messze van, meg lehet csinálni a dolgokat a végeken nyugiban, csendben, okosba'.
