Mostanában egyre nehezebb meggyőznöm magam arról, hogy minden rendben lesz.
Régen legalább próbáltam hinni benne.
Most már inkább csak végigcsinálom a napokat.
Mosolygok, amikor kell.
Válaszolok az embereknek.
Úgy teszek, mintha nem lenne semmi baj.
Pedig közben belül teljesen elfáradtam.
Elfáradtam a saját gondolataimtól.
Attól, hogy állandóan harcolok valamivel magamban, amit senki más nem lát.
Attól, hogy minden este megígérem magamnak, holnap erősebb leszek, aztán ugyanazzal a súllyal ébredek fel újra.
... vannak pillanatok, amikor legszívesebben végre kimondanám valakinek, hogy mennyire egyedül érzem magam ebben az egészben.
Mert a magány nem mindig azt jelenti, hogy nincs körülötted senki.Néha azt jelenti, hogy senki sem tudja, mi történik benned igazán.
A legrosszabb napokon még a legegyszerűbb dolgok is túl nehéznek érződnek.
Felkelni.
Válaszolni.
Továbbcsinálni.
s ilyenkor nem dramatikusnak érzem magam.
Csak végtelenül fáradtnak.
Mintha túl régóta próbálnék túlélni valamit, ami lassan teljesen felemészt belül.
