Döntések után
Néhány alkalommal már megtapasztaltam, hogy dolgok ellen azok lázadoznak leginkább, akik képtelenek más léptékkel nézni valamire vagy képtelenek elvonatkoztatni konkrét (ellentétes) helyzetektől. Ha azt mondják, mindig dönthetsz úgy, hogy valamit nem csinálsz tovább, akkor nem arra a döntésre gondolnak, hogy kiléphetsz a munkahelyedről vagy egy toxikus kapcsolatból vagy a szerepedből ami rossz neked valamiért, hanem felháborodnak, hogy ha úgy döntesz, hogy nem fizeted be a gázszámlát, akkor meg fogsz fagyni, ergo, faszság, hogy bármiről dönthetsz úgy... Amúgy, a gázszámla jó példa. Bármiről eldöntheti az embre, hogy nem csinálja tovább, csak azért nem tesszük, mert félünk a következményektől. Attól, amit elképzelünk, hogy majd a döntésünk után lesz. A racionalitásban hívő ember úgy gondolja, hogy pontosan ki tudja számolni, hogy mi lesz, és igyekszik a legrosszabb forgatókönyvet elkerülni. Az mennyire a racionalitás? A racionalitás az, ha nem a személyek, hanem a dolgok ésszerű alakulását tartjuk szem előtt. Pl eladnék mindent itthon és ott vennék egy vagy két lakást ahol az elmúlt 100 év tapasztalata szerint a legnagyobbat ment fel/ a legstabilabban tartotta magát az ingatlan ára, függetlenül attól, hogy akarok-e ott élni. Ez a racionalitás. Ha figyelembe veszem, hogy érzelmileg nekem vagy bárkinek mi a jó, abban már akárhogy csavarom, semmi ráció nincs. Hogy épp megértőnek kell lenni vagy épp lázadni valami ellen arra olyan dolgokban van a válasz ami jó mélyen el van ásva. Nem igazán vagyunk őszinték magunkkal, így aztán a körülöttünk levők is csak azt érzik, hogy fake, fake, nem fedi egymást a szó meg a tett. Hát ki bírja ezt a bizonytalanságot hosszú időn keresztül? Normális ember nem. Homokra semmitsem lehet építeni.
Amikor valaki azt mondja, hogy "te csak magaddal törődsz", akkor az több témát is felvet. Egyrészt mégis ki a faszommal törődjek? Talán veled? Az a probléma, hogy nem te vagy az életem közepe? Másrészt, mégis ki fog törődni velem, ha én sem? Mi vagyok én, mókuseledel? Csak úgy szórjam magam oda, majd elfogyok? Az ember egy ilyen mondásra hajlamos (már aki hajlamos), hogy azonnal feladja a saját érdekeit és a másik vagy a többiek felé forduljon, hogy ne tűnjön önzőnek vagy mert elhiszi, hogy valóban önző. Csúnya manipulációs technika. Érzelmi kapcsolatokban meg nagyot tud menni az ilyen. De mi van akkor, ha a másik tényleg csak magával törődik? Hát, attól függ, hogy kellene-e általában vagy éppen adott pillanatban velünk törődnie. "Kellene" vagy csak szeretnénk, ha velünk is törődne. Nyilván azokhoz ragaszkodunk, akik törődnek velünk.
Ha értenék hozzá, csinálnék egy virtuális kavicsrakosgatásos programot. Nem is kéne kavicsozni. Lehetnének konkrét karakterek. Beállsz a virtuális térbe, itt van Logan mondjuk, itt vannak akik hozzá tartoznak, itt vannak akiket ismerek, és mint a bolygók keringenek egymás körül. nem baj, ha ez csak egy feltételezés, a lényeg, hogy megtalálod-e a helyed valamelyik körön. És akkor most egy másik tánc, hogy te vagy a közepe a rendszernek, azok az emberek ebben a rendszerben hol vannak. Látod, semmi közöd hozzájuk. És akkor a harmadik, ami egy idővonalon mutatja meg, hogy adott kulcspontokban hogyan közelít és távolodik két ember. Minek ez az egész? Mert komoly tévedéseket vagyunk képesek a hiedelmeinkre építeni. Kivetítjük a tapasztalatainkat és a vágyainkat más emberekre miközben azt gondoljuk, hogy ezt csak mások teszik, mi nem. Egész más élmény kívülről nézni a rendszerekre amiben élünk. A legmagányosabb ember is egy mikrorendszer része valójában. Olyan nincs, hogy valakinek semmilyen interakciója nincs másokkal. Érezheti úgy, de nem igaz. Amit szeretnénk, arra fókuszálunk. Akkor is ha faszság. Akkor is ha káros, akkor is, ha csakazértis. A virtuális rendszerben sétálva viszont szembetalálkozhatunk magunkkal és megláthatjuk magunkat ahogy éppen feltesszük a szemellenzőnket. És a végére behoznám szegény anyám örökbecsű mondását: „A legtöbb ember megérdemli egymást.” Mély pszichológia van ebben, amúgymeg übergeciség.
