Diszkrétebben (álom)
Álmomban összejöttem egy pasival. Fogalmam sincs, hogy ki ő, csak keze volt meg motorja. Valójában valami vezetőféle volt, valami irányító valami minisztériumban (egy másik világban mert amúgy voltak az álmomban zombik is). Nem emlékszem, hogy hogyan történt, csak egyszercsak valahogy összetartoztunk. Nem markolászta a mellemet és nem volt csók se, arra is gondoltam álmomban, hogy majd szép lassan, nincs hova rohanni még csak ismerkedünk. És valahogy nem is volt látványos az egész. Álmomban nagyon kellett igyekezni, hogy a határidő lejárta előtt odaérjünk valahova és felpattant a motorjára és meg mögé, de nem ám úgy, szétrakott lábbal rácsavarodva, hanem olyan kis elegánsan féloldalasan, összezárt lábakkal (egy száguldó motoron baszdmeg) és csak akkor mertem simogatni meg puszilgatni a nyakát miközben rohantunk árkon bokron át. Száguldottunk a Rózsadombon lefelé, nagyokat röpült a motor a lejtőkön, a Muroknál rákanyarodtunk a Margitkörútra, aztán a valahol a gyógyászati segédeszköz boltnál volt egy kirakat ahol megálltunk, az volt a minisztérium kirakata és már várt ott két fontos ember. Bólintottak, hogy megérkeztünk, így az egyesület megkapta a pénzt. 100 ezer forintot. Már el is van intézve. És akkor a pasi mondta nekem, hogy legyek diszkrétebb. Úgy örültem annak a kis szabadságnak kettesben, hogy senki sem látta és ölelhettem. Oké, nem szabad. Később, ahogy ültünk a vonaton (nem hagyományos volnat volt, hanem mindtha kifejezetten arra találták volna ki, hogy sok embert összezsúfolva, ülve szállítsanak) a térdünkön a levetett télikabátunk, a kabát alatt fogta a kezem. Aztán megint nyár volt és szaladtam a buszmegállóba, jött két barátnőm is meg a pasi is, a megálló egy olyan utcában volt, ahol az egyik oldalon erdő van és a megálló erdő felöli részén volt egy kis liget, ott állt egy busz. Külső lépcsők vették körül, cirkalmas korlátok és virágágyások. Gyerekek voltak rajta, énekeltek meg tanultak, és mind zombi volt. A zombitanárnő elindult felénk... És akkor menekültünk. Nem igazán értettem, mert mi négyen simán leüthettük volna a tanárnőt, de mi rohantunk elfelé, és iszonyatosan féltettük az életünket.
Az a motorozás, az nagyon jó volt pedig utálok motorozni. de álmomban nem féltem. Emlékszem rá, hogy milyen jó volt hozzásímulni, és érezni, hogy az "enyém". Az összetartozást folyton éreztem, de az érintés örömét csak ott a motoron. De azt sem volt szabad. :/
Amúgy, az álom minden egyes pontját tudom, hogy a valóság melyik tegnap esti szegletéből alakult ki. Nincs benne semmi megfejtenivaló. Inkább csak az érdekes, hogy az agyam hogy legózott össze belőle egy másik történetet. Elképesztően valóságszerű volt, még ébredés után is a hatása alatt voltam. Percekig azt hittem, hogy tényleg van valakim.
