Vitt az autóval, egy nagyon szép kastély felé tartottunk, ahol egy lakosztályt foglalt le. Kavicsos mellékúton hajtottunk és volt egy sorompó és az annyira szimbolikus volt, hogy arra gondoltam, most még visszafordulhatnék, mondhatnám, hogy nem szeretném én ezt, én nem olyan nő vagyok..., én nem akarok így lopva-hazudva lenni. De közben tudtam, hogy nincs mire várnom, a férjem akkor már... nem is tudom hány éve nem szeretkeztünk. Egyébként nagyon szerettem őt és ő is szeretett, csak (mint sok-sok évvel később kiderült) egyszerűen nem érezte magát igazán otthonosan a szexben. Izgult, feszült, akarta, hogy jó legyen, de közben meg ott volt az érzés benne, hogy csak egy orgazmust akar feszkó meg teljesítménykényszer nélkül. És ez gyorsabban megvolt, ha elintézte magának a zuhany alatt. És még lelkiismeretfurdalása is volt, mintha megrövidített volna engem a maga párperces örömével. Úgyhogy azt is próbálta kizárni a gondolataiból. Mindent megtett, amit szeretetből meg lehetett tenni és a többire rázárta az ajtót.
Nem akartam elválni, nem akartam mással élni, pedig nem voltam boldog egy picit sem, de rá mégis fel tudtam nézni és tudtam szeretni a lelkét. Udvarias volt velem, előzékeny, kedves. Sosem akart bántani. De bénák voltunk és gyakorlatlanok, hogy hogyan is kell házasnak lenni. Én bálnává híztam, hogy legalább oka legyen, hogy miért nem kellek neki, de másnak meg kellettem, hát le is fogytam szépen, sec perc alatt.
Amikor ott autóztunk a kastély felé, akkor már nem kellett bálnaruhákba bújtatnom magam. Akkor már dögös voltam, és még fiatal és helyeske is.
Emlékszem a gondolataimra, hogy vissza kéne fordulni. Meg arra is emlékszem, hogy eldöntöttem, hogy nem fordulok vissza.
És azt hiszem, hiába volt az elszánás, ott azon a kaviccsal felszórt kocsiúton, ott akadt el az életem.
Azóta is azért a hazugságért büntetem magam. És azért vagyok ésszerűtlenül hűséges akkor is, amikor a kutya se kér rá.
