A legtöbben nem beszélünk róla
A legtöbben nem merjük kimondani, mi bánt.
Félünk.
Attól, hogy majd azt mondják: „túlérzékeny vagy.”
Hogy csak drámázunk.
Hogy túlgondoljuk.
Ezért inkább csendben maradunk.
Nem kérünk segítséget, mert félünk, hogy legyintenek.
Hogy azt mondják: „másnak is nehéz.”
Hogy az érzéseink nem számítanak igazán.
Pedig csak egy mondatot szeretnénk hallani:
„értem, amit érzel.”
Nem akarjuk, hogy sajnáljanak.
Nem akarunk teher lenni.
Ez az utolsó dolog, amit hallani bírnánk:
hogy gyengék vagyunk.
Ezért hát eljátsszuk a rendben levést.
Mosolygunk.
Reagálunk.
Nevetünk ott, ahol már rég nincs bennünk hang.
És közben lassan megtanuljuk,
hogy a fájdalmainkkal egyedül kell együtt élni.
Mert a legtöbben nem beszélünk róla,
mennyire nem vagyunk jól.
Mert már láttuk, milyen érzés,
amikor valaki csak figyel —
de nem törődik.
