„Minden előadáskor érzem, hogy több is lehetnék” // SajátSzínház – Éljen soká Regina!
Traumatikus élményekről nem könnyű nyilvánosan beszélni, roma nőként pedig különösen nehéz. Az Éljen soká Reginá!-ban a történet mesélői végre azok, akiknek a hangja a legkevésbé hallatszik. Az előadás a SajátSzínház részvételi művészeti és kutatási program keretében készült és idén turnéra indult. Három vidéki helyszín után, a Trafóban két alkalommal is teltház előtt játszották. Horváth Katával, a program egyik vezetőjével és Horváth Zsanettel, az egyik szereplővel beszélgettünk. Katát személyesen, Zsanettet telefonon kérdeztük.
A SajátSzínház Szomolyán indult 2016-ban a SZOMARO roma civil szervezet közreműködésével. A program, az érintettekkel közösen, roma nők és az egészségügyi ellátórendszer kapcsolatát vizsgálta egy 10 hónapos folyamat során. 32-en fogalmazhatták meg az egészségügyi intézményekben – elsősorban anyaként – szerzett tapasztalataikat a digitális történetmesélés és a szociodráma eszközeivel. Ez a munka lett az alapja a 8 szereplős Éljen soká Regina! című dokumentumszínházi darabnak.
„A digitális történetmesélés során egyértelművé vált, hogy az intézményi helyzetek tétje a gyerekek megvédése. A gyakran ellenséges, elutasító, fegyelmező környezetben ennek különböző stratégiái lehetnek, az intézményekkel együttműködve vagy azok ellenében” – mondta Kata, aki kulturális antropológusként korábban több programban dolgozott Szomolyán, így már volt előzetes képe a helyi viszonyokról.
A téma komolyságát a darab könnyed hangvétele és humora ellensúlyozza, de egy pillanatig sem bagatellizálja az átélt esetek súlyát, fájdalmát. A feltehetően orvosi műhiba áldozatául esett kisgyermek elvesztését, a folyamatos gyámügyi fenyegetettséget vagy a kényszersterilizálást. És persze marad a kérdés: azért bánnak így ezekkel a nőkkel, mert romák, akár iskolázatlanságuk miatt, vagy mert nincs lehetőségük megfizetni a jobb bánásmódot, esetleg mindenki ugyanilyen bánásmódban részesül?
fotó: Csoszó Gabriella
Kata úgy látja, hogy sok esetben nehéz eldönteni, hogy a romaként való beazonosítás milyen szerepet játszik. Vannak viszont egyértelmű szituációk is. Egy fehér középosztálybeli nővel egész biztosan nem teszik meg, hogy elkötnék a belegyezése nélkül.
Az előadásból jól látszik, hogy gyakorlatilag a számonkérés, a cinizmus és a fegyelmezés az egyetlen viszony, amit az intézmény ezekkel a nőkkel szemben fenntart. A darabban többször elhangzik az egészségügyi gondozók „anyukázása”, ami tökéletesen szemlélteti az alárendelt viszonyt. A kiszolgáltatott helyzetekben pedig sokszor csak a düh, a beletörődés vagy a szembeszegülés marad.
Zsanett története némileg kilóg az életrajzok sorából, a darabban ő az egyetlen, aki a továbbtanulást választotta, és a gyerekvállalást tudatosan elhalasztotta. A programhoz kezdetben nem is elbeszélőként csatlakozott, mint a többiek, hanem a SZOMARO munkatársaként, a toborzási és szerevezési feladatok felelőseként segítette a munkát. Kata kérdezte meg végül, hogy nem akar-e szereplőként is bekapcsolódni. „Az elején még nem találtam a csoportban a helyem. Furcsa volt, hogy mindenkinek gyereke van, nem is tudtam, hogy miről meséljek. Egy iskolai sztorit mondtam el – ezekből rengeteg volt – és így mentünk tovább. Végül az én történetemnek pont az lett a szerepe, hogy bemutassa a másik oldalt is, hogy milyen cigánylányként megélni, ha nem vállalsz gyereket” – mesélte Zsanett.
A történetét hosszabb monológban, a közönség felé fordulva, a többieknek háttal mondja el. Az ő esete ábrázolja talán a legjobban, mennyire nehéz más utat választani, mint a korai családalapítás, és hogy miként írja felül a motivációt a merev társadalmi hierarchia és a rasszizmus.
„Minden előadáskor érzem, hogy több is lehetnék” – mondja.
Nehéz személyes felelősségről beszélni, mikor az általános iskolai osztályfőnök szerint belőle maximum varrónő lesz. Mikor később, végzett bolti eladóként nem szabad vevőket kiszolgálnia. Mikor a műkörmös pályáról „hátrányos helyzetére” hivatkozva beszéli le őt a tanfolyamvezető. Zsanett most 32 éves, több szakma és képzés után sem tud a végzettségének megfelelő területen elhelyezkedni, és anyagilag megalapozni az egyébként vágyott gyerekvállalást.
fotó: Csoszó Gabriella
„A csoportban sokak szerint soha nem lesz annyi pénzem, hogy bevállaljak egy gyereket, és kifutok az időből. Mások azt mondják, hogy ha újrakezdhetnék, ők is inkább tanulnának, és csak később szülnének. Addig biztosan nem leszek boldog, amíg nincs családom, de az se normális, aki erre a minimálbérre gyereket vállal.”
A munka során rengeteg fájdalmas történet, traumatikus élmény került a felszínre. Az elszenvedett sérelmekhez gyakran szégyenérzet kapcsolódik, és valójában nincs olyan fórum, ahol minderről beszélni lehetne. A programban viszont lehetőség nyílt a történetek feldolgozására, a résztvevők pedig megtapasztalták, hogy nincsenek egyedül. A darabot több településen is bemutatták a helyi roma közösségek tagjainak részvételével, ahol az előadást követő kis csoportos beszélgetéseken ők is megosztották a tapasztalataikat. Zsanett több ilyen csoportot koordinált.
„Láttam rajtuk, hogy értik, amiről beszélünk. Minden alkalommal elmondta valaki, hogy ez velem is megtörtént. Ismeretlenként olyan dolgokat mondtak el, amit a családjuk sem tud. ”
Ugyanakkor volt olyan helyszín, ahol felháborodást váltott ki a darab, néhányan ki is mentek az előadásról. Az elutasítás okát Kata – többek között – abban látja, hogy nincs a roma közösségekben konszenzus arról, hogy mi az, ami nyilvánosan kimondható.
„Az a tapasztalatunk, hogy nagyon erős élmény romaként látni egy ilyen darabot. Felveti a kérdést, hogy artikulálhatók-e szégyen nélkül a nyilvánosság számára ezek a tapasztalatok. A kis csoportos beszélgetésre amúgy visszajöttek a felháborodók is, és elmondták a véleményüket. Volt, aki úgy fogalmazott, hogy ő szégyellte magát, hogy mi azt mutatjuk, hogy „a romák csúnyán beszélnek”. A darab vitát provokált azzal kapcsolatban, hogy miként értelmezzük a sokszor végtelenül kiszolgáltatott helyzeteket, és ezen belül a saját aktivitásunkat” – mondta.
A programnak egyik deklarált célja a fórumteremtés. Olyan terek létrehozása, amelyekben az egy településen élő roma nők megoszthatják és értelmezhetik az intézményi tapasztalataikat, majd a turné során más roma közösségek tagjaival is beszélgethetnek.
„A társulattal most azt fogalmazzuk meg, hogy amit a rokonom, a szomszédom vagy egy másik településen élő család csinál, az ugyanúgy válaszkísérlet a sajátomhoz igen hasonló, nagyjából megoldhatatlan életszituációkra. A magunk eszközeivel mindannyian ugyanarra törekszünk: a méltóságunkat megőrizve, a lehető legkevesebb sérüléssel, gyerekeinket megvédve kerüljünk ki ezekből a helyzetekből. Sokszor nagyon nehéz közösséget vállalni egymással a mindennapos küzdelmek közepette. Mi most odáig jutottunk, hogy a színpadon álló nyolc nő maximálisan felvállalja egymást. A Trafó színpadára lépve személyes történeteikkel ők a roma nők hangját képviselik.”
„Van valami gyönyörű abban, hogy ’még nem’” // Arno Schuitermaker
„Határokat áttörő lények vagyunk” – mondta Salman Rushdie, és ez különösen igaz a holland Arno Schuitemakerre. Több szempontból is: darabjai lerombolják a néző és a táncos közötti határokat, összemossák a különböző érzékszervek felől érkező ingereket, mozgásnyelve áthágja a szabályokat. Európa szinte minden országában jártak már koreográfiái. A 2016-ban a Trafóban is bemutatott While We Strive után (melynek kapcsán szintén interjúztunk vele) a január 26-27-én látható új darabjáról, az I will wait for you-ról beszélgettünk: nézői elvárásokról, jetlagről, inspirációkról és még sok másról.
Az interjú nyomokban spoilert tartalmaz.
Trafó blog: Amikor a múlt héten időpontot egyeztettünk az interjúhoz, azt mondtad, hogy éppen nagyobb volumenű kérvényen/jelentkezésen dolgozol.
Arno Schuitemaker: Igen, de az már egy másik projektemhez kapcsolódik, aminek idén nyáron lesz a bemutatója. Ha minden jól megy, egy amszterdami fesztiválon fog premierezni. Nagyon sokat dolgoztunk azon, hogy olyan pályázati anyagot rakjunk össze, amire biztos kapunk támogatást, méghozzá minél előbb. Tavaly decemberben mutatták be az I will wait for you-t, addig az foglalt le teljesen, utána meg rögtön jött ez, szóval elég elfoglalt vagyok mostanában. (nevet)
TB: Már a tavalyi beszélgetés során is szóba került, hogy sokszor térsz vissza a korábbi darabjaidhoz inspirációért, újraalkotod őket. Hogy érzed most, a While We Strive-ra is ez a sors vár?
AS: A While We Strive-val még mindig turnézunk és mellette összeraktuk a „kisebb” verzióját is a darabnak; Franciaországban már többször is bemutatták. Lényegében az előadás rövidített változata, mindössze huszonöt perces (az eredeti egy órás – a szerk.), de arra nem mondanám, hogy a While We Strive újraalkotása. Az még várat magára.
TB: Hogy érzel egyébként a darabbal kapcsolatban manapság? Van, amit már inkább megváltoztatnál benne?
AS: Jó kérdés, már csak azért is, mert tényleg sokszor reflektálok a saját darabjaimra. Mit akartam elérni velük és legközelebb mit szeretnék másképp csinálni? Utóbbira általában az a válaszom, hogy a következő munkámat. Szóval az I will wait for you lényegében maga a válasz arra, hogy a While We Strive-hoz képest miben szerettem volna változtatni.
TB: Az I will wait for you-hoz kapcsolódó sajtóanyagok egyike úgy fogalmaz, hogy „a nézői elvárásoknak és a feszülten figyelés aktusának aktív szerep jut benne”.
AS: Abszolút. Az I will wait for you nem csak szép cím, bár szerintem van valami gyönyörű abban, hogy azt mondod a másiknak, hogy várni fogsz rá. De ebben az esetben van többletjelentése is, ami egybecseng a darab céljával. Szerettem volna elérni, hogy másképp érzékeljük az időt. A cím ehhez kapcsolódik, valamint hozzá és hozzád is, két emberhez. A várakozás aktusával foglalkozó koreográfiát meg lehet oldani úgy is, hogy megvárakoztatod a közönséget, negyvenöt percig nem történik semmi, majd hirtelen lesz valami és ennyi – de azt hiszem, ez kicsit egyszerű forgatókönyv. Legalábbis számomra.
Olyasmit szerettem volna alkotni, aminek erősebb, maradandó hatása van, és mindemellett reakció is a While We Strive-ra. Az I will wait for you-val olyan előadást akartam létrehozni, amiben nincsenek tiszta váltások, nem egyik jelenetből következik a másik. Transzformációt szerettem volna, folyamatos változást, de addig a néző ne tudja megmondani, mi változott, míg nem realizálta magának a változásnak a tényét. Tehát nem látja a változásokat. Ez fontos. Ha időérzékelésről beszélünk, elmondhatjuk, hogy minél több jelzőpontot teszünk az időbe, annál jobban érzékeljük azt. Szóval ha elveszted a jelzőpontokat, akkor velük elveszted magát az időérzékelésed is.
Tehát megpróbáltam ezt a két dolgot összehozni: a valamire való várakozást, az ehhez szükséges türelmet, hogy megadod magad, valamint azt, hogy valami az alapjaitól épül fel. Ez a valami viszont közben folyamatosan változik és átalakul valami újjá. Ez a két kívánságom volt, mikor elkezdtünk dolgozni a darabon. Lényegében ez is történik: eleinte nagyon sötét van, a közönség nem lát semmit. Az első dolog, amit megpillantasz, az maga a fény. De épphogy csak egy pászmányi. Még ha el is kezdenek derengeni a táncosok körvonalai, olyan kevés a fény, hogy nem tudod eldönteni, férfiak vagy nők. Annyit érzékelsz csak belőlük, hogy hárman vannak. Egy színházi előadástól azt várod, hogy láss valamit, de itt a teljes ellentétét kapod, s ez aktív nézővé tesz téged. Összehasonlítva azzal, hogy hogy viselkednél akkor, ha minden fényárban úszna és tisztán látszódna, nos… ahhoz képest most sokkal keményebben kell dolgoznod.
A táncosok szép lassan mozognak a színpad hátsó része felé, de olyan tempóban, hogy csak akkor fogod észrevenni, hogy eltávolodtak tőled, ha már messze vannak. Addig abban a hitben leszel, hogy pont ugyanott vannak. Mikor realizálod, hogy míg te nézted őket, nem vetted észre, hogy elmozdultak, az csinál valamit a percepcióddal. Az előadás időközben építkezik: több lesz a fény, a hang, a mozgás, a táncosok szép lassan elválnak egymástól – de minden épp csak kicsit lassabban történik, mint szeretnéd. Szóval közönségként két választásod van: vagy „ellenállsz” az egésznek, felállsz és kimész, vagy megadod magad a darabnak. Utóbbi esetben tapasztalataim szerint, egy idő után az I will wait for you úgymond hipnotizál téged. Legalábbis ezt vettem észre azokon, akik már látták.
Nem látod, hogyan és mikor történik az átalakulás, nem hallod a zenében, nem látod a fényekben vagy a mozgásban, mégis folyamatosan valami újabb és újabb dologgá alakul át… egy idő után te is elkezdesz mozogni a székedben. A végén, mikor a táncosok először néznek a közönségre a fényárban, az emberek realizálják, mire is vártak. Személy szerint én úgy fogalmaztam meg magamnak az I will wait for you tanulságát, hogy van valami gyönyörű abban, hogy „még nem”. A „még nem”-nek elég sok jelentése van a darab kontextusába. Mindezt csupán három táncossal, mozgással, hangokkal és fénnyel értük el. Szóval a darab bizonyos értelemben nagyon minimalista, de ugyanakkor sokrétű is.
TB: Ahogy a koreográfiáidról beszélsz, mindig az az érzésem, hogy egyfolytában arra törekszel, hogy minél többet mondj el minél kevesebb eszközzel. Az I will wait for you után mi lehet ebben a folyamatban a következő lépés?
AS: Jól látod. Igazság szerint a következő lépést már meg is tettem az I will wait for you utáni darabommal, amit szintén tavaly mutattak be. A While We Strive-ban a hangnak volt kiemelt szerepe, a mozgáshoz való kapcsolódásának illetve a Bluetooth-hangszóróknak, az I will wait for you-ban pedig a vizuális érzékelésnek, az érzéki élménynek. A legújabb darabom címe az If you could see me now – itt egyrészt fel akartam erősíteni az érzéki élményt, hogy még intenzívebb legyen, másrészt egyfajta érzéki zavarodottságot akartam elérni. Szerintem sikerült is. Nézőként hamar kapcsolódsz az előadáshoz, aztán egyszer csak az lesz az érzésed, hogy már nem érted, mi történik és miért. A három koreográfia mondhatni trilógiát képez, és mindet az érzéki tapasztalások kiemelt szerepe köti össze.
TB: A darabjaid legfontosabb eleme mindig az, ahogy hatnak az érzékekre. Neked mi volt a legutóbbi erős érzéki élményed?
AS: Az egyik legerősebb érzéki élményem szerencsére rendszeresen megismétlődik. Gyakran utazom Amerikába, főleg Los Angelesbe és a kilenc órás időeltolódás, a hosszú repülőút, valamint az, hogy ott vagyok a világ egyik legnagyobb városában, minden alkalommal fejre állítja az érzékelésemet.
TB: Rendszeresen tartasz workshopokat és táncórákat.
AS: És nagyon más céllal. Utóbbi esetében azt próbálom átadni egy táncosnak, hogy képes legyen „megalapozottan” mozogni. Úgy táncolni, hogy közben tisztában van magával és azzal is, amit éppen csinál. Számomra ez nagyon különbözik attól, amikor a táncos simán kivitelezi a koreográfus kéréseit. Van, akinél ez működik, de nálam nem, én azt szeretném, hogy a táncos igazán tudatában legyen önmagának, miközben táncol. Vegye vissza a tulajdonjogot a mozgása és a teste fölött. Ez ráadásul érdekes jelenlétet hoz létre: a táncos úgy érzi, hogy tényleg jelen van a színpadon, kapcsolatban van a közönséggel, képes kommunikálni velük.
A workshopoknál általában több időnk van mindenre. Tavaly például egy héten át csak azokkal a kreatív folyamatokkal dolgoztunk, amik az adott projektet formálták. Azokkal az elemekkel foglalkoztunk, amiket be is vontunk a koreográfiába, amikkel a táncosok a színpadon dolgozhattak. Általában lefoglalja őket, hogy öt különböző feladatot csináljanak.
TB: A delfti műszaki egyetem mesterszakán végeztél, mielőtt elkezdtél volna a kortárs tánccal foglalkozni. Van olyan, hogy bánod ezt a döntést?
AS: (nevet) Tetszik ez a kérdés! Igen, vannak pillanatok, amikor nem szeretnék koreográfus lenni – például amikor olyan sokáig és annyit kell dolgoznom, mint mostanában. Na, akkor szeretnék vagy többet keresni vagy szimplán abbahagyni az egészet. De szerencsére ritkán érzek így.
TB: A Tanz magazin 2017-es évkönyvében „az egyik legígéretesebb koreográfus”-ként hivatkoznak rád, a Dance Europe pedig „Hollandia egyik vezető táncalkotójának” nevezett, de beválasztottak az Aerowaves Prioritási Listájára is. Mit jelentenek számodra ezek az elismerések?
AS: Természetesen megtisztelő mindegyik általad felsorolt cím és boldoggá tesznek az ilyen elismerések. De, őszintén szólva, azon kívül, hogy feltüntetem őket a biográfiámban, nem nagyon foglalkoztatnak: elsősorban az a fontos, amit csinálok, és nem az, hogy mennyire ismernek el érte. Szóval mindig próbálom elfoglalni magam, ahelyett hogy ilyeneken gondolkodnék.
TB: Vannak olyan művészek egyébként, akikkel szívesen dolgoznál együtt?
AS: Mondhatok fénytervezőt is? Jean Kalmannal már nagyon régóta szerettem volna kollaborálni, örülök annak, hogy a következő koreográfiám kapcsán ez végre megtörténik.
TB: Tavaly azt nyilatkoztad, hogy a soron következő darabodat úgy akarod megalkotni, hogy a fénytervezővel kezdesz el dolgozni és csak utána kapcsolódnak be a táncosok, megfordítva a keletkezési sorrendet. Ezek szerint így történt?
AS: Igen. Az I will wait for you lényegében a fénytervező és az én kollaborációmból bontakozott ki. Szeretek így dolgozni, mert arra ösztönöz, hogy másképp közelítsem meg az adott darabot, ráadásul teljesen más fajta ötleteim vannak ilyenkor.
TB: Tervek, álmok, rémálmok?
AS: Nyáron, remélem, színpadra állítom azt a darabot, amiről már beszéltünk. A tervek szerint júniusban lesz a premier. Ez lesz az eddigi legnagyobb munkám öt táncossal és egy hatalmas színpaddal – ott fog a közönség is helyet foglalni. Meg a komponista. Utóbbi nem tudom még, ki lesz, de annyi biztos, hogy a kísérőzene ott élőben fog összeállni. Tudod, mindig azt szoktam mondani, hogy a munkáim nem kész előadások, hanem kísérletek. Az elmúlt három koreográfiámban – While We Strive, I will wait for you, If you could see me now – ehhez képest a közönség mindig ott ült, ahol egyébként is ülni szokott. Arra gondoltam, hogy most lehetne a színpadon a helyük, a fényárban, a hangok között. Emellett mindig is érdekelt az idő és tér viszonya. Arra gondoltam, hogy ha egy még inkább térbeli élményt akarok létrehozni, ahhoz nagyobb térre, tehát nagyobb színpadra van szükségem.
„Fontos lenne új irányok felé nyitni” // Szabó György a STAFÉTÁról
Ősszel harmadszorra hirdette meg a Budapest Főváros Önkormányzata a Füge Produkció lebonyolításában a STAFÉTA pályázatot. A cél a Budapesten bemutatásra kerülő független színházi, tánc, újcirkusz és összművészeti kezdeményezések támogatása. A STAFÉTA az önálló alkotói munkásságának első öt évében járó fiatal alkotók és alkotói csoportok számára szeretne további megmutatkozási lehetőséget és anyagi forrást biztosítani.
A pályázatról a Füge és a Jurányi ház munkatársa, Dorogman Hédi készített interjút.
Jurányi: Mennyire vagy elégedett a harmadik STAFÉTA pályázatra beérkezett anyagokkal?
Szabó György: Meglehetősen elégedett vagyok. Elolvastam azt a tizenötöt, amit a konzulensek kiválasztottak a közel kilencven pályaműből. A korábbi évekhez képest azt láttam, idén sokkal jobban megírt pályázatokat kaptunk. Több olyan érdekes ötlettel is találkoztam, ami kifejezetten felkeltette az érdeklődésemet. Érdemes viszont elgondolkodni azon, hogy a tánc területéről miért érkezett be olyan kevés értékelhető pályázat. Fontos lenne, hogy új irányokba is nyisson a projekt, ne csak a színház felé.
J: A hivatalos kiírásban a színház mellett szerepel például a tánc és az újcirkusz is.
SZGY: Ha megnézed a pályázati űrlapot (ehhez regisztráció szükséges - a szerk.), visszalépsz egy cseppet sem rendhagyó világba. Több bátorsággal, több újítással kellene együtt járjon ez a pályázat. Létezik egy már kialakult, jól bejáratott esztétikája ennek a világnak, ami időről időre visszaköszön, pedig sokkal komolyabban kellene feszegetni a határokat. Az egyetlen újcirkusz pályázat, ami a kuratórium elé került, a Freak Fusion fightinGravity előadása volt, ami a Trafóban valósult meg. Fontos lenne elkalandozni az újcirkusz irányába és még több lehetőséget biztosítani ezeknek az előadásoknak, mert nem állnak rendelkezésre komolyabb anyagi források. Ráadásul ez a terület a mai napig kissé lenézettnek számít.
A STAFÉTA idei nyertesei
J: Három éve hívta életre a STAFÉTA pályázatot a főváros. Érezhető már valamiféle hatás?
SZGY: Korai lenne erről még bármit is mondani, mivel eddig két pályázaton vagyunk túl, a harmadiknak pedig december 1-jén volt az eredményhirdetése. Az biztos, hogy hiánypótló, és reményt ad jó pár embernek, hiszen nyolcvanöt pályázat érkezett be legutóbb is. Évről évre többen pályáznak, ami azt mutatja, igény van arra, hogy új előadások születhessenek külső támogatásból. Nagy kérdés, hogy a Jurányi, a Szkéne, a Trafó, a Műhely Alapítvány és a SÍN által képviselt értékek mennyire képezhetnek egyfajta irányt. Jelenleg egyáltalán nem látom azt, hogy ebből megerősödve kerülhetnek ki. Azt a fajta következetes építkezést, mint amit például Ördög Tamás csinál (Dollár Papa Gyermekei), nagyon kevés alkotónál látom. Közben természetesen Tamásnak is rengeteg segítség kell ahhoz, hogy az előre lépések megtörténhessenek.
J: Kurátorként miért veszel részt szívesen a STAFÉTA pályázatok elbírálásában?
SZGY: Jó, hogy abban az izolált munkastílusban, amiben benne élünk, időnként másokkal is találkozhatunk, másokkal is együtt gondolkodhatunk, dolgozhatunk. Ezekben a helyzetekben igyekszem nem túl domináns lenni, éppen azért, hogy mások értékítéletei is érvényesülhessenek. Egészen sokszor jutottunk közös nevezőre, gyakran fogalmaztunk meg egybehangzó pozitív véleményt a bírálatok során.
J: Mi az, amin esetleg mégis változtatnál a STAFÉTA pályázat esetében?
SZGY: Az egészet nyitottabbá tenném. Ahogy mondtam, egy kialakult világban gondolkodnak az emberek. Ez rendben is van, de mégis kevés olyan példát látok, amikor szembe szállnak az alternatív konvenciókkal. A pályázat kiírása hagyományosabb hangot üt meg. Más kérdés, hogy mit akar a pályázat kiírója, és mit látnak ebbe bele a pályázók.
J: Több hasonló kezdeményezésre lenne szükség?
SZGY: A STAFÉTA esetében kisebb struktúrák kezelik a folyamatokat, így több figyelem jut mindenkinek. A nagyobbak esetében a szándékok dedikáltsága nem egyértelmű. A STAFÉTA esetében azt mondtuk, kapjanak lehetőséget a fiatalok, de tény, hogy ez sok olyan alkotónak rosszul esik, aki már nem feltétlenül tartozik bele ebbe a korosztályba. Valahogy normális egyensúlyt kellene teremtenünk.
J: A pályázatok esetében vannak közös bírálati szempontjaitok?
SZGY: Mindenkinek megvannak a maga szempontjai. Abszolút szabad, liberális döntési mechanizmus érvényesül a bírálati szakaszban. Mindenki elmondja az egyéni véleményét, amit lefordítunk számokra, aztán összesítünk.
J: Mik a te bírálati szempontjaid?
SZGY: A legfontosabb talán az, hogy mennyire ígéretes a pályázat, mennyire szorgalmazza az adott területen az előrelépést, reális-e, játszható-e a dolog, az a létszám nem eltúlzott-e, a pályázat mértéke, a pályázó produkciós elképzelése harmonizálható-e? Szeretne-e izgalmas, akár teljesen új dolgokat létrehozni, de lehet, hogy erre az a 3 millió forint kevés. Ahogy az élet is egyre drágább, úgy a költségek is emelkednek. Tény, hogy a produkciók nem akarnak nagyok lenni. Az megint más eset, ha valaki viszont egyből valami nagyot akar, de nincs meg hozzá a tapasztalata. Olyankor maga a pályázat kerülhet önellentmondásba.
J: Milyen az összbenyomásod a pályázatokkal kapcsolatban?
SZGY: Abszolút pozitív. Nagy dolog, hogy a főváros fölvállalta, hogy segíti a függetlenek helyzetét. Kevés ehhez hasonló pályázat létezik jelenleg. Idén legalább négy-öt olyan pályázati anyaggal találkoztam, amiket szívesen megnéznék majd. Ez magasabb arány, mint ami a korábbi évek STAFÉTA pályázatait jellemezte. Komoly szakmai problémát jelent viszint, hogy a színházi területen, amit a FÜGE képviselt, illetve a tánc területén, amit pedig a SÍN és a Műhely Alapítvány, kívánatos lenne, hogy fejlődjenek a rásegítő struktúrák, produkciós irodák. Az a benyomásom, hogy a művészek magukra vannak hagyva a problémáikkal, szükségük lenne külső segítségre. A működőképes társulatok mögött már van valamiféle struktúra. Ehhez természetesen pénz kell.
A harmadik STAFÉTA pályázat másik nagy kérdése az volt, hogy vannak olyanok, akik szinte már őspályázóknak tekinthetők, és ha ők kikerülnek ebből a kategóriából, mi történik majd velük. Ez valamiféle ugródeszka számukra, de mi van azokkal, akik már egy ideje elkezdték a pályájukat? Lőrinczy György kurátortársamnak, az NKA alelnökének fel is vetettem ezt a dolgot, mivel nem látom megoldottnak a kérdést. Azt is közösen döntöttük el, hogy a Trafó utolsó alkalommal vett részt a pályázatok elbírálásában, mivel érintett ebben a tárgykörben, így a jövőben a végső döntésnél nagy valószínűséggel nem lesz ott senki a részünkről
J: A Trafó is figyelmet szentel a fiatal tehetségeknek, hangsúlyt fektet a támogatásukra.
SZGY: A produkciós támogatások fokozhatják az alkotók bátorságát. Franciaországban működik egy ONDA nevű szervezet, ami pénzügyi támogatással, szakmai segítségnyújtással fokozza ezt a bátorságot. Valahol a STAFÉTA pályázat is hasonlót jelent, csökkenti a rizikókat. Van jó néhány olyan produkció, amelynek az alkotói biztosak lehetnek abban, hogy valamelyik játszóhely – gondolok itt a Szkénére, a Jurányira, a Trafóra, mivel a MU és a Bethlen Téri Színház sajnos nincsenek abban a helyzetben – befektet némi pénzt az alkotásukba. A pályázatok jelentős része így ezeken a helyeken, a Szkénében, a Trafóban és a Jurányiban, kis részük pedig a Bethlenben és a MU-ban valósul majd meg. Ennek tehát egyértelműen szakmai okai vannak – a kis befogadó intézmények közül a passzívaknak alig van pénzük. Kis stábbal üzemelnek, nincs jelentős kommunikációjuk sem. A kommunikáció ma nem egyemberes feladat, hanem csapatmunka. Jeleztem Lőrinczy Gyurinak, hogy ezeket a kisebb intézményeket valahogy meg kellene erősíteni anyagilag azért, hogy hatékonyabbak, dinamikusabbak, láthatóbbak lehessenek.
J: Az a fajta tehetséggondozás, amit a Trafó hosszú évek óta végez, továbbra is fontos célkitűzést jelent számotokra?
SZGY: Őszintén szólva azért tartjuk ezt fontosnak, mert az oktatás általános színvonala gyengül. Próbáljuk a művészet irányába érzékenyíteni az embereket. Attól tartok, az absztrakt felé kevéssé működik ez a dolo: az absztraktabb formák vonzereje sokkal kisebb.
UH Fest 2017: Gudrun Gut és a Monika Werkstatt a Trafóban
Az elmúlt évek hagyományát folytatva az egy héten át tartó és Budapest különböző helyszíneit bejáró UH Fest idén is a Trafóval közösen megrendezett estén kezdődik, vasárnap, október 1-én. A fesztivál nyitóestéjének vendége az idén húszéves Monika Enterprise kiadó alapítója és négy művésze, azaz Gudrun Gut, Danielle De Picciotto, Barbara Morgenstern és Sonae.
Gudrun Gut a berlini undergound elmúlt 40 évének kultikus és ikonikus nőalakja. Benne volt az Einstürzende Neubauten korai felállásában, a német újhullám kulcsfigurája volt a Din A Testbild tagjaként, majd a Malaria! alapítójaként, de a Neue Deutsche Welle nem szorította korlátok közé: Gudrun Gut nem csupán zenész, hanem performansz művész, "feminista agitátor", fesztiválszervező, rádiós műsorvezető és DJ, aki a kilencvenes évek technomozgalmában is fontos szerepet játszott. 1997-ben megalapította a Monika Enterprise nevű kiadót, amely a berlini kísérleti pop és klubzene különféle generációinak és nőalakjainak platformjává is vált az elmúlt 20 évben.
Gudrun Gut
Ezt a húsz évet ünnepli a Monika Werkstatt című műsor, amelynek keretén belül Gudrun Gut három társával együtt lép fel Budapesten. Az amerikai születésű Danielle De Picciotto szintén sokszínű kulcsfigurája Berlinnek: a Love Parade és a Tresor klub társalapítója, a Crime & the City Solution tagja, Alexander Hacke állandó alkotótársa, író, interdiszciplináris művész. Barbara Morgenstern zeneszerző, kórusvezető és elektronikus zenész, a Monika Enterprise egyik legfontosabb művésze, Robert Lippok alkotótársa, a Rimini Protokoll dokumentumszínházi társulat állandó közreműködője. Sonae bemutatkozó lemeze 2015-ben jelent meg a Monikánál, a többiekkel ellentétben az ő tevékenysége a kölni kísérleti klubélethez köthető: koncertszervező, zeneszerző, DJ.
Danielle De Picciotto
Gudrun Gut, Danielle De Picciotto, Barbara Morgenstern és Sonae, azaz a Monika Werkstatt másfél órás műsort adnak elő a Trafóban, amelynek keretében külön-külön és együtt is játszanak majd. A koncert másnapján egy nyilvános beszélgetésen vesznek részt, szintén az UH Fest részeként.
Az UH Fest október 1. és 8. között zajlik Budapest különféle klubjaiban és helyszínein, közel 40 nemzetközi és hazai fellépővel.
A fentieken kívül az eddig bejelentett fellépők: Felix Kubin, Maoupa Mazzocchetti, Landing Venus, Ron Morelli, Apeiron Crew, One Man Nation, Triste Ensemble, Kara-Lis Coverdale. A fesztivál rendszeresen jelent be új neveket az elkövetkező hónapokban, a végleges program szeptember elején lesz nyilvános.
Barbara Morgenstern
A fesztivál minden eseményére érvényes bérletet június 31-ig lehet kedvezményes áron vásárolni, ezen az oldalon. A bérlet ezt követően, teljes áron egészen a fesztivál kezdetéig kapható lesz.
Az UH korábbi bejelentéseit megtaláljátok itt és itt olvashatók.
Emberek úton // képek a 4-6-oson, vitaszínház a klímavándorlásról + Mundruczó: Winterreise
A Journeys Festival International programjain menekült művészek munkáit – vagy művészeti projekteken keresztül a menekülő emberek tapasztalatait – lehet megismerni. A Trafó 2017-ben a több éven keresztül futó fesztivál egyik európai partnere.
A Journeys keretében a menekültválságra figyelmet felhívó képek kerülnek a 4-6-os combinóra május közepétől (ezek előfutárait láthatjátok már pár hete a Trafó külsején is), május 17-én pedig a Víz/választó vitaszínházban szakértők segítségével ismerhetitek meg jobban az időjárás okozta vándorlás aktuális problémáját. Május 12-13-án, a témához kapcsolódóan Mundruczó Kornél koncertszínháza, a magyarországi menekülttáborokban is készült Winterreise megy a házban.
Fotók a 4-6-oson // Nézz fel! ~ május közepétől május végéig
A Look Up időszakos, nemzetközi kültéri kiállítás részeként az iraki Jamal Jameel és a görög Nicos Papadopolous munkái kerülnek fel a villamosokra. Jamal egy manchesteri menedékkérő- és menekült közösségből felhíváson keresztül került a projektbe, most a Salford Egyetemen tanul fotózást. A combinókra a The Beholder (A szemlélődő) című sorozatának egyik munkája kerül ki. Ezek a fotók irányított önarcképek, ezeken Jameel a manchesteri menekültekkel közösen dolgozott.
A 37 éves Papadopolous képe a Plasticobilism című, közismert sorozatához tartozik. Ebben Playmobil figurákkal mutat rá szatirikusan súlyos emberi problémákra, így sok képe foglalkozik a menekültválsággal is. „Ezekkel a munkákkal a menekültválság – pontosabban a krízis tragikus áldozatai, a menekültek helyzete – miatt érzett gyötrődésre mutatok rá.”
Mi a Journeys?
A projekt több művészeti területen keresztül – élőzene, workshop, színház, performansz, film, beszélgetés és mindenféle popup esemény – mutat be kiemelkedő menekült művészeket. A munkák nemzetközi ismertségét elindítva a Journeys célja, hogy elősegítse a beilleszkedést és a pozitív találkozásokat. 2017-ben Budapesten kívül a Journeys Festival megjelenik még – már korábban is bevont angol városok, Leicester, Manchester és Portsmouth mellett – Palermóban, Rómában és Hamburgban is.
Víz/választó ~ nyílt előadás: május 17.
Az ember bizonyos szempontból nagyon egyszerű. Az kell, hogy legyen kábé 25 fok, lágy napsütés, kellemes szellő, meg elég étel, innivaló és néhány jófej társ. Ha valamelyik hiányzik, minden hamar nagyon rossz lesz.
A klímaváltozás lassú folyamat. Nehezen vesszük észre, pedig régóta érint mindannyiunkat. Nem csak arról van szó, hogy oké, egyszer esik a hó áprilisiban, olvadnak a gleccserek, mi itt a Kárpát-medencében úgysem süllyedhetünk el. A már mindenki számára érzékelhető pár fokos hőmérsékletváltozás is hatalmas változásokat okozott. A kiszámíthatatlan idő környezeti katasztrófákhoz, a mezőgazdaság károsodásához, ivóvízkészletek kifogyásához, vagyis szegényebb és elégedetlen emberekhez vezet. Őket aztán könnyen radikalizálhatja bármilyen hatalom, kitörhet háború. Ebből senki nem szokott jól kijönni.
Ez nem vészjósló utópia, hanem éppen létező történelem – miközben a kutatóknak olyan politikai narratívával is szembe kell nézniük, ami szerint a klímaváltozás nem is létezik, pusztán csak hit kérdése. Sokan menekülnek már ma is azért, mert a környezeti változás, akár politikai lépéseken keresztül, ellehetetlenítette a létezést az otthonukban. Az Index tavaly nyáron idézte a Világbank kutatásait, miszerint csak az ivóvízkészletekkel kapcsolatos problémák 2050-ig 1,3 milliárd embert és úgy 158 billió dollárt érintenek majd negatívan a világon.
A Víz/választó című vitaszínházi előadás a Jorneys projekt hazai része, ami abba a szituációba helyezi a résztvevőit, amelyben a probléma konkrétan elért Magyarországra. 2086 van, elfogyott a víz. Hova és hogyan tudnánk menekülni? Kik fogadnának be minket?
A vitaszínház az InSite Drama és az Artemisszió Alapítvány közreműködésével jön létre. Diákok az [email protected] címen tudnak jelentkezni, május 17-én pedig bárki beülhet a nyílt előadásra is.
Winterreise ~ május 12-13.
Mundruczó Kornél a menekültválságra reagáló Jupiter holdja/Jupiter’s Moon (korábban Felesleges ember) című filmjének idén májusban, Cannes-ban lesz premierje. A filmről azt írják: „... olyan világban játszódik, ahol elveszítettük az erkölcsi kapaszkodókat. Zuhanunk. Elfelejtettünk felfelé nézni. Korunk Európájában, olyan sorsfordító helyzetekben, mint a menekültválság, nincs iránytűnk ahhoz, hogy hogyan kell helyes döntéseket hozni.”
Mundruczó egy ugyanerre a témára reflektáló korábbi projektjét, a 2015 októberében bemutatott Winterreisét lehet most újra megnézni a Trafóban.
„A Téli utazás számomra az úton levés apoteózisa. Örökké úton lenni. Várakozni, nem tudni mire. Mint a Purgatóriumban. Számomra az emigránsok Purgatóriuma olyan, mint egy mindenkori menekülttábor. Mindenki odakerülhet, de senki nem tudja, mi alapján ítélkeznek felőle. Schubert traumatikus motívumai különleges lehetőséget biztosítottak a számomra, hogy az ember örök idegenségéről gondolkodhassak. És hogy feltegyem a kérdést, vajon a művészet oltalmat adhat-e, amikor létezésünk alapvető feltételei kérdőjeleződnek meg?”
„Ott helyben, először és utoljára” // Kárpáti Péter (Két nő, Dongó, Dreamingpool)
Kárpáti Péter író-rendezővel a Trafóban futó darabjairól, az improvizációra építő és klasszikusan rögzített előadások viszonyáról, és utazásról beszéltünk. A Két nő (Titkos Társulat) november 24-én, a 11 napos workshop után nyílt próbára kerülő Dreamingpool (K. V. Társulat) november 28-án megy a házban.
Trafó blog: „Mind megyünk valahová, mind egyfelé, egymáshoz szorulunk a hajófenéken, egyedül vagyunk, és körülöttünk a Víz…”. A Dreamingpoolban a migrációval, a menekültválsággal foglalkoztok?
Kárpáti Péter: Nem. A HOPParttal már volt egy kivándorlással kapcsolatos előadásunk a Trafóban, a Hungari. A Dreamingpoolban inkább metaforikus utazásról van szó.
TB: Ez mit jelent?
KP: Az utazás nem csak térben történhet. Belső utazást is jelenthet. A múlt elengedését, az új felé való kitárulkozást. Improvizációval dolgozunk. Sőt, azok a nézők, akiknek kedvük lesz, be is szállhatnak majd egy-egy saját történet megosztásával. A Dreamingpool több vonatkozásában kísérlet, kipróbálunk néhány új technikát, a végén pedig tartunk egy nyílt próbát, a nézők bevonásával. Ez lesz 28-án. És akkor meglátjuk, érdemes-e folytatnunk tovább… A nyílt próbán lesznek rögzített színházi jelenetek és szabad improvizációs részek is – ezek ott helyben történnek majd először és utoljára.
A Trafóban megy még két improvizációra építő darabom, a Dreamingpool tulajdonképpen egy harmadik módszertani kísérlet.
TB: A másik kettő a Dongó és a Két nő. Itt mi volt a módszer?
KP: A Dongót a k2 színészeivel csináltuk. Azt az improvizációs technikát használtam, amit a Színház- és Filmművészeti Egyetemen oktatóként is szoktam. Nem a pörgetésre, fordulatokra, poénokra törekszünk, hanem az emberi viselkedés vizsgálatára. A színészek teljes szabadsággal vesznek részt ebben. Az improvizációk hanganyagát kigépeljük, és ebből készülnek a már sűrített és rögzített színházi jelenetek. Ennek már csak a ritmusában van némi különbség a hagyományos előadáshoz képest, illetve hogy a színészeknek intenzívebb a viszonyuk a saját maguk által megalkotott szerepükkel.
A Két nő színházi nyelvét tekintve radikálisabb a Dongónál, mert nincs szövegkönyve. Az előadás szerkezetét, történetét, fordulatait rögzítettük csak, ezen belül minden alkalommal új improvizáció történik. 24-én lesz a 19. előadás. Érdekes, hogyan fejlődik, változik a darab. A színészek egyre magabiztosabban mernek elszakadni a korábbiaktól, új témákat, új problémákat hoznak be. A nagy vonalak ugyanazok, de a részletek egyre bátrabbak és szabadabbak. Szakmailag nagyon érdekes ez a munka: hogyan lehet egy előadást anélkül rögzíteni, hogy a szövege rögzítve legyen. Szabad is csak úgy lehetsz, ha pontosan tudod, honnan rugaszkodsz el. Szakmailag számomra ez a legizgalmasabb előadásom idáig.
A Dreamingpoollal bizonyos értelemben még tovább megyünk. Itt már nem csak a színészek improvizálnak, hanem a nézők is beszállhatnak. De csak, aki szeretne. Senkit nem fogunk bármire kényszeríteni vagy vegzálni.
TB: Az improvizációs technika mit jelent pontosan?
KP: A hagyományos, rövid, ötletességre építő improvizációtól alapvetően abban különbözik, hogy ezt az improvizációt hosszú előkészítő fázis előzi meg. Felépítjük az emberi kapcsolatokat, életeket. Csak a lehető legfontosabb kereteket határozom meg, azon belül mindent ők találhatnak ki. Ez tart hosszú ideig. A viszonyok felépítése után kezdünk improvizálni. Ez a fajta hosszú improvizáció arra törekszik, hogy minél jobban hasonlítson a való élethez, az élet ritmusához. Az benne a különös, hogy nincs benne különös: olyan, mint az élet.
(Életjáték témában javasoljuk Charlie Kaufman nem szívderítő Synecdoche, New York c. filmjét, amiben Pihilip Seymour Hoffman játszik amúgy hatalmasat – bn).
TB: Ilyen szabad gyakorlatok mellett mennyire motivál a klasszikusabb, rögzített rendezés?
KP: Folyamatosan dolgozom mint író ilyen darabokban is. Most volt például bemutatónk Bodó Viktorral Hamburgban, két éve is volt (Én, a féreg), decemberben pedig egy új munkát kezdünk Bécsben. A Trafóban évad végén bemutatjuk a Tótferi című darabomat. Ez is hagyományos munka lesz, bár arra mindig törekszem, hogy minél több felelősséggel vonjam be a színészeket.
TB: Ahogy leírtad az improvizációs technikákat, erősen támaszkodsz rájuk, a gondolataikra. Milyen tapasztalataid vannak?
KP: Elég rosszak. Sok terepen próbálják lenevelni a színészeket az önállóságról. Úgy szocializálódnak, hogy a rendező mondja meg, mi fog történni. Zseniális gondolkodású emberekkel kell néha megértetnem, hogy az is érdekes lehet, amit ők gondolnak. Én elsősorban „pedagógusból” dolgozom, nem „rendezőből”. Van arra egyfajta képességem, hogy emberekből kicsalogassak minél többet, és a sok gondolatot óvatosan egy irányba tereljem. Számomra ez okoz örömöt. Tudok instruálni, ha kell, de együtt gondolkodni sokkal izgalmasabb, bár nehezebb.
TB: Mivel lennél elégedett most a 11 napos workshop után a Dreamingpoolban?
KP: Ez a nyílt próba fából vaskarika. A workshop lényege maga a munka. Egy produkció nem készül el 11 nap alatt. Akkor lennék elégedett, ha ez az első 11 nap olyan tartalmas és izgalmas lenne, ha a 12. napon erről egy érdekes lenyomatot tudnánk adni a nézőknek. A 11 nap fontos, a 12. meglepetés lesz számunkra is. Tényleg mint egy Surprise Party (Kárpáti szintén HOPParttal közös korábbi darabjának címe– bn). Fogalmam sincs még, pontosan mi fog történni.
kianamaiart
discoholicmusic
dailybridgerton
prguitarman
theartofmadeline
dededos
annaxmalina
jacobvanloon
gummygunk