Az embereknek bajuk van azzal, hogy én alapjáraton egy pozitív ember vagyok. Ha egy helyzetben meglátok valami apró jót, az elképesztően képes hatni rám, és át tudja venni az uralmat a rossz hangulatom fölött. És amikor ezt az apró jót valami "legalább" kezdetű mondattal kijelentem az embereknek – valami olyan célból, hogy segítsek nekik is látni valami jót a rosszak közepette –, akkor olyan gúnyosan reagálnak rá, hogy "jólvan már, te meg a nagy pozitivitásod", vagy "örülj neki, amíg neked van jó az életedben". Oké, értem, nem is szoktam rátukmálni az emberekre azt, hogy moströgtönzárdkiarosszat, mert meg kell élni azt is, csak néha óriási erőt tud adni, ha van egy apró jó, amibe kapaszkodhatsz. És mikor a fejemhez vágják, hogy jólvan, nem kell mindig ennyire vidámnak lenni, akkor a könnyen elbizonytalanítható énem rendesen elkezd azon gondolkodni, hogy tényleg velem van a baj, hogy nekem most van valami pozitív az életemben, vagy hogy én tudok örülni annak, hogy süt a nap, láttam egy szép virágot, vagy hogy megsimiztem egy cicát. Tele lesz a fejem azzal, hogy most nekem biztos van-e jogom jól érezni magam, ha mindenki más depis. Aztán a másik pillanatban, amikor valamire valami negatívat mondok, rámszállnak, hogy hogy lehet ennyire negatívnak lenni. Hogy erre példát is mondjak, amikor valami olyan dologról van szó, amiben félek mások véleményétől, de csinálnom kell, olyankor gyakran szalad ki a számon az, hogy "én ezt nem tudom", "nekem ez nem igazán megy", vagy "nem vagyok most erre képes", és akkor mindenkinek az az első reakciója, hogy "hogy lehet mindig ennyire negatívnak lenni", "ugyan már, hülyeség így hozzáállni", "ha így állsz hozzá, akkor biztos nem is fog menni". És ilyen simán kimondják az emberek azt, hogy mindig. Ott virít az a mindig, mindkét esetben.
origamiaround
germansingergirl
ellievsbear
romaincrisis
tangentwithtanner
yousharknotpass
kianamaiart
