úgysajnálom..

[before-i-forget-you]

Néha nem az fáj, amit elvettek. Hanem amit sosem kaptál meg. Az, hogy mindig ott voltál, amikor kellettél… de amikor te estél szét, senki sem volt, aki összeszedjen. És ha össze is roppansz, csak legyintenek: “Ő úgyis kibírja.” Hát nem, néha nem bírom. Néha csak ülök és bámulom a falat, mert nem tudom eldönteni, hogy aludni akarok-e egy hetet, vagy eltűnni végleg.

[egyszertalan]

A napon, mikor elmentél, elveszítettelek.

De ugyanazon a napon, mindenki más is elveszített engem.

[elhomalyosultemlekek]

Ilyenkor kicsivel mégjobban hiányzol...Hiszen kinek tudnának a szemeim mesélni? Egy nap újra találkozunk és mindent elmondok majd. Ismét ott leszel, ott lesz az a megértés amit a halálod után senkitől sem kaptam meg. Remélem mihamarabb eljön az az idő, amikor újra látjuk egymást. Szeretlek!

[hopelessforyou]

Minden elveszett most,

de a szavaid örökre

velem maradnak,

ennyi maradt csak belőled,

ennyi maradt csak belőlem.

[im-leaving-soon-s2]

Az igazi kérdés az..

Tudnál még szeretni akkor is, amikor két hete egy depressziós időszakban vagyok, elszigetelődöm, nehezen kommunikálok, alig eszem, nem alszom, közönyös vagyok, és a saját elmémmel vívok csatát?

[egyszertalan]

Csend van, amikor rád gondolok. Nem a hiány csendje ez, hanem a tiszteleté. A pillanaté, amikor egy mécsest gyújtunk, és csak nézzük, ahogy a láng csendesen pislákol. Nem szól hozzánk, mégis mesél. Rólad szól. A mosolyodról, a hangodról, a jelenléted melegségéről.

A gyertya lángja kicsi, mégis erős. Nem űzi el a gyászt, nem tűnteti el a fájdalmat. Nem hoz vissza téged. De mégis rengeteget jelent. Egy halk, szelíd üzenetet hordoz: nem felejtettelek el.

A szeretet, amit adtál, most ebben a fényben él tovább. És minden alkalommal, amikor meggyújtom, kicsit közelebb kerülök hozzád. A gyertya nem tudja az időt visszafordítani, de őrzi a múlt szép emlékeit. Ami te voltál.

Mert a fény nemcsak világít – őriz. Melegen, csendesen, hűséggel. Ahogy én is őrzöm az emlékedet.

És amíg ez a láng pislákol, valami mégis él: a bennem élő szeretet, ami örökre megmarad.

Vigasz a léleknek

[im-leaving-soon-s2]

Akárhányszor történik valami nagy dolog velem, fel akarlak hívni.

[egyszertalan]

De már nem tudod felvenni a telefont

[verzek-csenben-elek]

Lelkem összeforrt lelkeddel..

Lehet köztünk több száz kilométer is..

Az otthonom a te karjaidban van..

Bármennyi idő is legyen míg távol vagy..

Mindig várni foglak..

[elegvolt]

Az utolsó reményem az volt, hogy legalább te meghallod majd a néma segélykiáltást. De mikor olyan könnyen hittél egy hamis mosolynak tudtam, tudtam, hogy magamra maradtam...

[soseszeressbele]

harc.

Megvan az az érzés, mikor kilépsz egy rossz kapcsolatból, keresgélsz sikertelenül, majd egy óvatlan pillanatban szinte szó szerint belebotlasz valakibe? Megtörtént. Nem akartam. A legrosszabb, hogy talán hallgatnom kellett volna erre a 'nem akarásra'. Így -valószínű- a végéhez közeledve, megpróbálsz számot vetni, hogy megérte-e?! Kaptam-e legalább annyi jót, mint amennyi rosszat. Fejlődtem-e? Ha igen, milyen irányba? Szükségem volt nekem erre a kapcsolatra? Kérdések, de hol lesznek a válaszok?

Annyira hirtelen történt minden. Nem gondolkodtam, hagytam magam sodródni. Ezt tanácsolja mindig mindenki hiszen. Szerintem elég nagy hülyeség, nem mindig vezet jóra. Belekeveredik az ember olyan helyzetekbe, amikben csak sérülni tud. Aztán eljön az a pont, amikor kilépnél belőle, de ez már nem csak titeket érint. Számolnod kell ezzel is. Persze megint mondja mindenki, hogy csak magadra gondolj. Hogyan lehetséges ez? Mikor már családok fonódtak össze. Függtök egymástól, ez a legnehezebb.

Ki kellett volna szállni az első alkalommal? Akkor meg nem próbálkoztál eléggé, hamar feladtad. Ki kellett volna szállni a többedik alkalommal? Akkor meg buta vagy, miért hagytad eddig? Nincs erre jó pillanat, pedig mindig a fejetek felett lógott a dolog, de mindig jobban próbálkoztatok, hátha most sikerül. De meddig lehet ezt húzni? Várjuk, hogy ki hullik ki hamarabb? Mert eljön az a pont, mikor már valaki elfárad. Testileg, lelkileg. Érezni fogja, érezni fogjátok.

Nehezebb lesz levegőt venni. Nem lesz vitatkozás, nem lesz veszekedés. Beletörődés lesz. Fájni fog az egész lényed, olyan fáradt fájdalommal, amit nem tudsz kipihenni. Érzékeny leszel mindenre, kivéve a problémára, az már nem aggaszt. Csak annyit akarsz, hogy ne legyen többet. Hogy ő, vagy a gond? Azt nem tudod, csak meg akarsz könnyebbülni. Várod a pillanatot, hogy újra megteljen a tüdőd levegővel. Várod, hogy újra nyugodt legyen a gyomrod. Várod, hogy ne fájjon tovább semmi, se a fejed, se a végtagjaid. Jobban akarsz lenni.

Jobban leszel. Belátod, hogy nem bírsz el több harcot. Nincs több energiád. Nem erőlködsz többé. Tudni fogod, érezni fogod. Már nem szeretnéd, ha megjelenne szó nélkül és biztosítana róla, hogy nem vagy egyedül hagyva. Sosem segített megküzdeni. Már nem akarod. Az egyedüllétet akarod. Neki nem probléma, ami neked igen. Nem egy szinten vagytok érzelmileg, mintha valaki víz alá nyomná a fejed. Beszélsz, de nincs visszajelzés. Elmondod, de nincs megértés. Magaddal küzdesz. Ott állsz a harcmezőn szemben a szörnnyel. Oldalra nézel, de nincs ott senki. A távolból hallasz csak valami hangot, de elnyomja az ereidben lüktető vér hangja. Nem segít, nem jön közelebb. Magad maradsz mindig.

[soseszeressbele]

Az utolsó levelem hozzád.

Remélem majd egyszer megértem hogy miért mondták többen is, hogy köztünk úgysem lehet semmi. Nem tudom ők mit tudhatnak, amit én nem. És nem tudom miért nem kaptam soha normális magyarázatot. Nem értem. Tényleg nem értem mire volt ez így jó.

Sajnálom hogy annyira szar alak vagy hogy végig nézted ahogy beléd szeretek úgy hogy te már az elején tudtad hogy ennek semmi jövője. Mert tudtad. Tudtad már akkor is mikor tavaly szeptember elsején hajnalban hazakísértél és először megcsókoltál a szomszéd ablaka alatt. Te már akkor tudtad hogy semmit nem akarsz tőlem. És mégis jöttél, újra és újra megbántottál de aztán mégis visszajöttél mindig. Tudom hogy nem vagyok egyszerű eset, tudom hogy rengeteget veszekedtem veled. De ez mind elkerülhető lett volna ha el sem kezdesz valami olyat amit nem akarsz. Az egyetlen amit akartam hogy tudjam hogy az enyém vagy. Szerintem egy esélyt megérdemeltem volna.

Utálom magamat azért hogy reménykedtem. Erre már egyszer nagyon rábasztam. Megígértem magamnak hogy többet nem hagyom hogy ilyen csúnyán játszanak velem. De jöttél te és szépen mosolyogtál rám, odafigyeltél rám, érdeklődtél utánam, foglalkoztál velem és megint jól kibasztam magammal. Utálom magam azért hogy hamar kötődöm valakihez, utálom magam azért hogy hamar megszeretek valakit, utálom magam azért is mert nem tudom feladni ha valakit szeretek, utálom hogy ezredjére se tudok haragudni ha megbántanak és még én könyörgök. Utálom magam azért hogy annyira se tartom magam hogy hátat fordítsak annak aki csak fájdalmat tud okozni.

Úgyhogy nem rád haragszom. Csupán magamra. És majd jól leszek ám, lehet hogy majd köszönni is fogok, de még biztos nem. Még biztos hogy görcsbe lesz minden alkalommal a gyomrom ha látlak, és tuti remegni fog a kezem is, sőt szédülni is fogok és rettentő ideges leszek, és tuti hogy hülyén fogok viselkedni. De majd ha már rád tudok nézni és nem leszek zavarban akkor megnyugodhatsz mert már túl leszek rajtad.

De addig sajnálom az egészet helyetted is, meg sírok helyetted is, meg szomorkodom helyetted is. Ja és iszok helyetted is. Mert ez az új hobbim mióta nem vagy. 7 napból 5-ször éjjelig filmezek és berúgok, hogy tudjak aludni és ne rajtad agyaljak. Most rábasztam mert elfogyott a borom, de gondolom kitaláltad abból amennyit írtam.

Úgyhogy bocsánat. És minden jót. Vigyázz magadra, de ne úgy ahogy én szoktam.

[soseszeressbele]

Az utolsó levelem hozzád.

Remélem majd egyszer megértem hogy miért mondták többen is, hogy köztünk úgysem lehet semmi. Nem tudom ők mit tudhatnak, amit én nem. És nem tudom miért nem kaptam soha normális magyarázatot. Nem értem. Tényleg nem értem mire volt ez így jó.

Sajnálom hogy annyira szar alak vagy hogy végig nézted ahogy beléd szeretek úgy hogy te már az elején tudtad hogy ennek semmi jövője. Mert tudtad. Tudtad már akkor is mikor tavaly szeptember elsején hajnalban hazakísértél és először megcsókoltál a szomszéd ablaka alatt. Te már akkor tudtad hogy semmit nem akarsz tőlem. És mégis jöttél, újra és újra megbántottál de aztán mégis visszajöttél mindig. Tudom hogy nem vagyok egyszerű eset, tudom hogy rengeteget veszekedtem veled. De ez mind elkerülhető lett volna ha el sem kezdesz valami olyat amit nem akarsz. Az egyetlen amit akartam hogy tudjam hogy az enyém vagy. Szerintem egy esélyt megérdemeltem volna.

Utálom magamat azért hogy reménykedtem. Erre már egyszer nagyon rábasztam. Megígértem magamnak hogy többet nem hagyom hogy ilyen csúnyán játszanak velem. De jöttél te és szépen mosolyogtál rám, odafigyeltél rám, érdeklődtél utánam, foglalkoztál velem és megint jól kibasztam magammal. Utálom magam azért hogy hamar kötődöm valakihez, utálom magam azért hogy hamar megszeretek valakit, utálom magam azért is mert nem tudom feladni ha valakit szeretek, utálom hogy ezredjére se tudok haragudni ha megbántanak és még én könyörgök. Utálom magam azért hogy annyira se tartom magam hogy hátat fordítsak annak aki csak fájdalmat tud okozni.

Úgyhogy nem rád haragszom. Csupán magamra. És majd jól leszek ám, lehet hogy majd köszönni is fogok, de még biztos nem. Még biztos hogy görcsbe lesz minden alkalommal a gyomrom ha látlak, és tuti remegni fog a kezem is, sőt szédülni is fogok és rettentő ideges leszek, és tuti hogy hülyén fogok viselkedni. De majd ha már rád tudok nézni és nem leszek zavarban akkor megnyugodhatsz mert már túl leszek rajtad.

De addig sajnálom az egészet helyetted is, meg sírok helyetted is, meg szomorkodom helyetted is. Ja és iszok helyetted is. Mert ez az új hobbim mióta nem vagy. 7 napból 5-ször éjjelig filmezek és berúgok, hogy tudjak aludni és ne rajtad agyaljak. Most rábasztam mert elfogyott a borom, de gondolom kitaláltad abból amennyit írtam.

Úgyhogy bocsánat. És minden jót. Vigyázz magadra, de ne úgy ahogy én szoktam.

[lelek-blog]

2020.10.18

Néha vágyok arra, hogy szeress, néha ritkán már könyörgök is érte. Régen mindig túl tudtam lépni az embereken. Csak megtetszettek, és mikor kiderült, hogy nem kellek nekik el tudtam őket engedni. De veled más a helyzet. Úgy érzem az örökkévalóság is rövidebb annál az időnél, mint amióta szeretlek, pedig mintha tegnap lett volna, hogy először fedeztem fel magamban ezt az érzést. Most viszont egy pillanat alatt lefagy az arcomról a mosoly, amikor meglátom, ahogy ránézel. Aztán rám pillantasz és te is lefagysz. Csak nézzük egymást, és végül hamisan elmosolyodok, majd elkapom rólad a tekintetem. Hiányzol. A fenébe is, hogy hiányozhatnál, ha azt se tudom milyen mikor itt vagy mellettem? Csak lassan elsétálok a padomtól, hagyom, hogy végignézd, ahogy a műmosolyomat eláztatják sós könnyeim, és lassan az ablakhoz lépek. Meleg van, amint kinyitom megcsap a friss szellő illata. Hallom, ahogy épp nevettek valamin. Alig egy lépésre tőled megállok, csak két pad választ el minket. Rátok nézek, megsimítod a karját, és felém nézel. Nem érem el a felső ablakot, így ráállok egy székre. Egy pillanatig lefagysz, majd mikor rád emelem kisírt és megtört tekintetem, azonnal otthagyod a szerelmed. Gyorsan közelítesz felém, majd hirtelen lerántasz a székről. A karjaidba zuhanok, és próbálok nem megfulladni attól a gombóctól, amit a torkomban érzek. Tudom, hogy nem rám gondolsz minden percben, tudom, hogy nem értem tennél meg mindent, de most mégis engem szorítasz a karjaid között. Csak ki akartam nyitni az ablakot, és te azt hitted megtenném. Gondolom nem vagy ennyire fontos számomra, de aztán rájövök, hogy egy percre elgondolkoztam a dolgon. Miközben szembefordítasz magaddal, én inkább nem is nézek rád. Látom, hogy nem engem figyelsz, ő ránk néz és biccent a fejével. Fenébe, ennyi jutott volna nekünk? Egy megmentelek, hogy imponáljak valakinek pillanat? Talán. De akkor megemeled az államat, belefúrod a tekinteted az enyémbe, és lágyan megcsókolsz. Ilyen szépek az álmok? Nem vagyok benne biztos. Próbálok felébredni, de nem megy. Ha ennyi jut nekünk, akkor megteszem amire vágyok. Viszonzom a csókodat, és miután elválunk megint rá nézel. Én elindulok felé, meg kell tudnom mi folyik itt. De akkor elkapod a karom, és belefúrod a tekinteted az enyémbe.

- Szeretlek. - szólalsz meg hirtelen.

- Kérlek, ne játsz velem, mondd el neki, én tudom, hogy őt szereted, de ne hidd, hogy azzal jobb lesz neked, ha féltékennyé teszed. - lehajtom a fejem, elárultam őt, elárultalak téged, elárultam magamat. Talán sose bocsátod meg ezt nekem, de akkor nem érdekel. Hagyom, hogy kisétálj az életemből, hagyod, hogy kisétáljak az életedből. Keserű mosollyal ránézek szerelmedre.

- Soha ne engedd el, kérlek! - szólok oda neki, és otthagylak titeket. Talán ennyik voltunk egymásnak. Egy féltékenységből generált, hősiesen hazug csók. Egy válasz a másik hazug szavaira, a fel nem tett kérdésekre, és a szédítő érzelmekre. Megmentettél, megcsókoltál, eldobtál, és én hagytam, hogy olyat szeress, aki sose szeretett téged.

Utólérsz a lépcsőfordulóban, és átkarolsz.

- Megígérem, sose engedlek el. - mondod, és én pont annyira vagyok meglepve, hogy válaszolni se tudok. A nyakadba fúrom az arcom, beszívom az illatodat, és csak remélem, hogy már tényleg nem fogok felébredni. Remélem, hogy ezt nem álmodom, hogy nem álmodom a szerelmed, hanem megkapom, és remélem, hogy sose kell mégegyszer látnom, ahogy rá nézel. Mert innentől kezdve úgy, csak rám nézel.

[mosokapszula]

Lehet mondani bármit, kevés nehezebb és fájdalmasabb dolog van annál mint mikor elveszíted a másik feled. Borzalmasan kegyetlen. Biztos mindenki átélte már, én nagyon reméltem, hogy soha sem kell ezt az érzést éreznem. Már a szakítás előtti napokban (igazából szünetelünk, de tudom mi lesz belőle) hangosan sírtam a fürdőben ami miatt el is hánytam magam. Tényleg annyira nincs senkim hogy egy régi ismerősömnek zokogtam hívásban, hátha jobb lesz. Nyilván nem lett jobb. Alapjáraton nem értem azokat az embereket akik azt mondják hogy majd jobb lesz, feltűnt hogy ő az akivel akartam mindent? Ő az akit a legnagyobb szerelmemnek tartok? Ő az akivel 11 hónapot szenvedtünk ezért a kicseszett kapcsolatért minden erőnkkel csak azért hogy ez legyen a vége? Ilyenkor jövök rá, hogy nem mindenki veszítette el még élete szerelmét. Nem fogok tudni túllépni rajta, se most, se hónapok múlva, se évek múlva, szerintem soha. Ő a kincsem. Mindig azt mondta, hogy ha sírok akkor zöld a szemem, mikor hazaértem és a tükörbe néztem, akkor láttam hogy milyen igaz. Mondhatnám hogy a nappalok a legnehezebbek vagy az esték, de hazudnék ha nem azt mondanám hogy sosem jó.

Rengeteg fájdalom van a 11 hónap mögött, de sokkal több szeretet. Remélem hogy majd megvalósítsa az álmait és minden összejön majd neki és szerelmes is lesz. Én nem fogom őt tudni elengedni.

Persze a szerelmünk nem csak a szexben nyilvánult meg, rengeteg apróság van amiért ölni tudnék.

Mindig bekuporodok a fal felé mert tudom hogy bárhol aludtunk mindig a falnál aludtam. Mindig oldalra húzódok ha fogát mosok vagy bármit a csapnál mert mindig ott állt mellettem. Rengeteg kis dolog van, mint például mikor a szemedbe néz és csak nézed ahogy csillog. Mikor megölel és soha semmi mást nem akarsz érezni. Mikor egymásra néztek és nevettek mert eszetekbe jut valami. Mint mikor megölel és felemel és megpörget. Sokszor van az hogy ha tudja hogy szorongok, egyszerűen megfogja a kezem vagy mikor olyan emberek vannak mellettem és tudja hogy rosszul érzem magam egyszerűen átmegy arra az oldalamra ahol ott vannak azok az emberek. Megsimítod az arcát és látod ahogy elmosolyodik. Mindig mikor mosolygott a gödröcskéit néztem és azt ahogy látom rajta milyen boldog, sírni tudtam volna annyira szerelmes vagyok belé. Bármikor mikor sírtam mindig rohant és addig szorított magához amíg nem nyugodtam meg. Imádom amikor rengeteg puszit nyom az arcomra. Imádom amikor este sétálunk és mindenről is beszélünk. Imádom amikor a szemébe nézek és már tudja mit akarok mondani vagy mit akarok csinálni. Bármennyi időt is töltöttünk együtt baromira kevésnek érzem. Nagyon szeretném hogy újra az enyém legyen és minél több időt töltsünk együtt és bármin változtatnék csak az enyém legyen újra.

Aztán ha elveszíted akkor legkegyetlenebb fájdalmat fogod érezni. Minden egyes percet pokoli fájdalommal élek meg. Ő a mindenem. Ő a nagy ő, az egyetlen nő akit csillogó szemekkel nézek aki előtt akár térdepelni is tudnék, az egyetlen nő akinek könyörgök. Aztán elveszítettem és most semminek sincs értelme. Semminek. Fáj létezni, fáj a tudat hogy már nincs, már nem látom értelmét lefeküdni és felkelni, csak az éltet hogy igen, egyszer majd újra lesz ő és én. Még ha a boltba megyek is összeszorított fogakkal teszem, mert minden egyes percben elkap a sírás. Tudom hogy nem lesz ő és én de borzalmasan reménykedem. Szörnyű elveszíteni azt a személyt aki életed szerelme és a legjobb barátod is egyben. Belebolondulok már a tekintetébe is mert tudom hogy csak nekem szegezi. Úgy vigyáz rám mint a legféltettebb kincsére és sosem kívánok mást csak ezt az érzést. Nagyon szeretnék a nyakába borulni és csak sírni megállás nélkül. Csak érte feladnék bármit és bárkit és ha azt kérné hogy ne beszéljek többet a legjobb barátnőmmel, én azt is megtenném. Ő az egyetlen ember akiben 100%-osan bízok. Ő a másik felem és minden kis apró szarságot tud rólam, nem hazudok tényleg mindent tud. Sosem akarok mást szeretni és mást magam mellé mint ő. Csak az ő karjaiban érzem magam biztonságban, csak az ő hangjára tudok elaludni.. Biztos ez valami varázslat. Nála csodásabb embert nem ismerek és ha újra az enyém lehetne tényleg mindennap letérdelnék elé és lábat csókolnék (Remélem ezt sosem fogja kérni xD). Az egész életem a két kezébe adnám és az egészet rá is bíznám. Az én nagy szerelmemet Grétának hívják és egy tündéri lány, de tényleg.. Elképesztő, ha valaki azt mondja nekem 1 évvel ezelőtt hogy megismerek majd egy lányt akivel fülig szerelmes leszek és ha kilép az életemből olyan lenne mintha a fél testem leszakították volna, akkor kinevetném. Tudom hogy nem fogja látni és nem is érdekelné de én már tényleg megbolondulok. A szívem darabokra hullik minden alkalommal mikor anyukám megkérdezi hogy "És Gréta hogy van?" Nem tudom anyukám, nem tudom, de bárcsak tudhatnám. Legszívesebben kimosnám szappannal a számat azok miatt amiket mondtam neki és letördelném az ujjaimat azok miatt amiket írtam neki. Persze szívesen erőből hasba szúrnám magam amiatt ahogy viselkedtem és ehelyett mit csinálok? Ülök és nézek magam elé, többre nem futja a testemnek, de ha megtenném akkor elvenném magamtól az esélyt hogy valaha az enyém lesz. Ő a hercegnőm a várban amit együtt építettünk fel, vagy ő a hercegnőm abban a várban amit én építettem neki. A magabiztos gyönyör ami mindig hajtott előre. Ilyenkor jön az hogy "Boldoggá akartalak tenni de nem tudtam hogy kell". Bárcsak ne olyan lennék amilyen vagyok, annyira sajnálom hogy ezt az egészet át kellett élnie. De egyébként nem csak őt imádom, borzalmasan szuper a családja legalábbis velem. Az anyukája egy tünemény aki mindig támogatta a kapcsolatunkat, az apukája pedig nagyon jófej és tudom hogy sokkal jobban örült volna neki ha többet beszélgettem volna velük és jobban megismertek volna (szörnyen bánt már hogy nem beszéltem velük sokat), a nővére is bír és néha viccelődtünk is, a mamáját is nagyon bírom ő is nagyon aranyos és mindig hívott volna minket enni, de van egy tacsijuk is aki egy ideig nagyon utált de mostanra egészen elvisel szerintem, a két németjuhászából az egyik bír engem. Persze az én családom is nagyon szereti őt, főleg a két bátyám, mindig mondják hogy nem láttak még olyan boldognak mint vele. Hát én sem láttam még magam olyan boldognak mint vele. Senki sem ugyanolyan mint ő. Bárcsak összetettem volna a két kezem érte. De tanulok a hibáimból... Viszont egyszer az enyém lesz ha belehalok is az enyém lesz, mert nem fogok elengedni, rohadtul nem fogom.

Ő az egyetlen ember akivel hajlandó lennék táncolni, akivel hajlandó vagyok lerészegedni, aludni, megölelni, lerugni az ágyról, énekelni, felkötni a hajam, fürdeni, levelet írni neki kézzel, hajlandó lennék főzni!! sütni!!, megélni mindent. Vele tervezem a jövőmet úgyhogy kurvára remélem hogy nem itt van a vége, mert én nem fogok belenyugodni. Ezt remélem megjegyezte. Persze nem fogja látni mert már nem érdeklem de lélekben átadom neki.

Mérhetetlenül szeretlek Gréta. Ezt fogd fel és soha el ne felejtsd, de akkor is az enyém leszel előbb vagy utóbb újra és újra és újra és én újra és újra és újra minden egyes nap szerelmesebb és szerelmesebb leszek beléd.

Te vagy az egyetlen okom mindenre.

Te vagy a boldogságom.

Szeretlek. ❤️

[itlastsforeverhoney]

Olvasd végig kérlek..

Nem akartam, hogy ez legyen, de ugy ereztem, ha te is hanyagolsz nekem is ezt kell tennem. Nem akartam toled eltavolodni, hiszen te jelentted/jelented nekem a vilagot. Ugyanugy imadlak mindennel jobban.

De az utobbi idokben ugy ereztem, hogy mar nem az vagyok aki az elejen voltam neked. Nem vagyok olyan fontos, mint akkor.. Attol tartok eltavolodtunk teljesen, de ettol fuggetlenul en ugyanugy szeretlek teged. Nem gondoltam volna hogy igy elhidegulunk, hogy feltekenyek leszunk es ebbol is adodnak felreertesek amik csak halmozodnak es buszkesegbol es becsuletbol nem vagyunk hajlandoak ezt megbeszelni, mert egyikonk sem kepes eldobni mar a masikert. Most ravettem magam, hogy irok neked, hatha latod.

Szeretnem megkoszonni neked ezt a nem hosszu de elmenyekkel teli idot. Hogy megtanitottal szeretni es rengeteg szeretetet adtal.. Feltetlenul tudom szeretni minden porcikad, elkepeszto, hogy mennyi mindent megeltem veled es hogy milyen boldogsagot hoztal az eletembe. Elkepzelni sem tudnam meg igy sem a mindennapjaim nelkuled hiszen minden rolad szol, a kozos zenek, kepek, emlekek. Mindig mindenről te jutsz eszembe.. Hiaba ha haragszol ram, valamilyen szinten en is, de en nem tudom ezt az egeszet erzelemmentesen tullepni.

Lehet nyalas vagyok de nem tehetek rola, megmondtam hogy akarmi lesz ez a baratsag nyomot fog hagyni, hiaba az osszeveszes es hogy lezarjuk. Tegyuk ha mar nem jo vagy bármi, de mindig boldogan fogok visszatekinteni arra amik voltunk. 💕

Csak vissza kell emlekezni es egybol jobb lesz a kedv, vagy ha megnezed a kepeket vagy videokat. Mindig rajovok hogy soha nem voltunk normalisak, mindig rajovok arra hogy Te vagy a bekem, hiaba minden negatívum.

Neked is es nekem is voltak hibaink, egyszeruen nem voltunk egyszeruek es kesz. Nem lehet ezt jobban leirni. Mindenbe bele tudtunk bonyolodni.

De mig veled voltam mindig megtudtam latni a szepet is. Mindig szamoltam, vasarnap eljottem es mar csak 5-ot alszunk es megyek penteken, ez volt a mentsvár.

,,Ne aggodj Kuki, már csak 5-öt alszunk és újra együtt.."

Mindig a hetveget vartam hogy talalkozzunk es lassalak, ha nem is csinaltunk mast csak fetrengtunk az agyban egesz nap nekem az is sokat jelentett, mert veled lehettem.

Ne haragudj ha valaha is ugy erezted hogy szegyellek vagy barmi, sosem volt igy. Egyeltalan nem vagy szegyenlesre melto hiszen egy imadnivalo lany vagy.. (aki hisztis picsa de en is ilyen vagyok..)

En nem akartam hogy ez legyen belolunk, csak kepek es emlekek. Nem akartam szamodra az az idegen lenni akivel kozos emlekeid vannak. De orulok neki hogy az eleted resze lehettem es tomenytelen szeretetet kaphattam es adhattam.

Koszonom hogy egy ilyen csodas fejezetet toltottel be az eletemben es remenykedem hogy a harag majd csitul idovel.. Töretlenül szeretlek még mindig hiaba minden rossz szo es veszekedes.. Hianyzol.

[amit-sose-mondtam-el]

azt mondta engedjem be, mutassam meg neki a szívemet és én megtettem, de csak romok voltak és őt ez sem zavarta, csak felvett egy darabkát és a helyére rakta és szerette, szerette minden egyes összetört porcikámat…

[naposmedve]

A legcsodálatosabb lelkek azok, kik annyi fájdalomban fürödtek, mégis arra törekedtek, hogy a többiek egy kicsit sem ázzanak meg benne.