Karácsony van. A szeretet ünnepe. Eszembe jutottál. Úgy tartják, jobb, ha kiadod magadból az érzéseidet. Vagy legalább leírod őket. Azt hiszem, ezt teszem most én is.
Tudom, egyáltalán nem ismerjük egymást, számodra talán fura is lenne, ha ezt most olvasnád. Nem kellene ennyire kötődnem hozzád, hiszen alig pár napot töltöttünk el együtt.
Te mégis fontosabb vagy nekem, mint azt gondolnád, vagy valaha tudomásod lesz róla.
Hogy miért? Szerettem volna elmondani, de sosem adtad meg az esélyt rá.
Szerettem volna, ha tudod, hogy mielőtt megismertelek ezermillió darabra törték a szívem. Azt gondoltam, soha többé nem leszek képes túl lépni Rajta, megalázva, átverve, elhagyva éreztem magam, mint akit a földbe tiportak. Te mégis képes voltál rá.
Egyetlen egy mosollyal sikerült kitörölnöd belőled az emlékét, sikerült helyre raknod az összetört darabkákat, sikerült újra érzéseket táplálnod bennem. Nem az tetszett, hogy érdekellek. Sokkal inkább, hogy engem érdekeltél.
Volt benned valami, valami, amit nem tudnék megmagyarázni. Sosem bántál jól velem, sosem voltál kedves, sosem éreztetted velem, hogy több lennék. Azonban tetszett a játék, amire felkértél. Tudtam, hogy a fal mögött, amit felépítettél magad köré, volt egy másik személy, valaki, akit szeretni tudnék. Talán ez volt a legérdekesebb, le akartam dönteni azokat a falakat.
Azonban tisztában voltam vele, hogy ez képtelenség, hiszen nem magad köré, hanem körülöttem húztad fel azokat. Ezért mentem bele ilyen gyorsan, ezért mondtam igent elsőre. Hiszen mit veszíthettem? Téged nem, hiszen sosem voltál és nem is lettél volna az enyém.
Tisztában voltam vele, de igen bevallom, reménykedtem.
Tudom, hogy elszúrtam. Tudom, hogy az alkohol nem mentség. Többször mondtad nekem, hogy nem emlékszel a történtekre, de én nem hittem neked, nem hittem, hogy létezik olyan állapot, amelyben mindent elfelejtesz a tegnapról. Most már tudom, hogy nem hazudtál, hisz én magam is megtapasztaltam milyen.
Nem tagadom, felvállalom, amit tettem, azonban én magam sem emlékszem rá, hogy mikor és hogyan történt. Talán, ha nem ébredek reggel az ő üzeneteire, sosem tudom meg, hogy ezt tettem. Egy valamit azonban nem tudtam megérteni, hogy Téged miért bántott meg ennyire, ha Én nem számítottam neked semmit. Te nem akartál többet, te nem akartál engem. Egy ártatlan csók volt, mégis mindent tönkretett.
Szerettem volna, ha tudod, hogy haragudtam magamra ezért, sőt, szinte utáltam magam. Mert bár neked fogalmad sincs róla, de ez nem én vagyok. Ha önmagam lettem volna, sosem tettem volna ezt Veled.
Tudom, sosem fogod megérteni, mert igazából nem is akarod, hiszen már nem érdekellek. Valójában, ha ismertél volna, tudtál volna a múltamról, lehet még meg is értetted volna, talán meg is tudtál volna bocsátani nekem. Azonban ez sosem állt szándékodban, nem akartál ismerni Engem.
Haragszom magamra, azonban haragszom Rád is. Többször megbántottál ezután, amit még élveztél is és jót nevettél rajta. Nyilvánosan megaláztál, az összes barátodnak kibeszéltél. Persze, mondjuk, hogy ez normális dolog, viszont egykét szót bevezethetnél a szótáradban: diszkréció és az ítélkezés, amit ne tegyél, ha nem ismered jól a másikat.
Ennek ellenére szeretném elmondani, hogy mindig is fontos része leszel az életemnek, akkor is, ha nem tartott sok ideig és valójában nem is volt benne semmi mélység.
Kihúztál, amikor a gödörben voltam és ezért hálás leszek neked. Egy újabb leckét tanítottál nekem, hogy ezt a hibát soha többet ne kövessem el: ne adjam fel önmagam egy fiúért, aki soha nem értékelt engem.
Mondanám, hogy ezzel a levéllel engedlek el Téged, de én is tisztában vagyok vele, hogy ez nem mostanában lesz még.
Talán még mindig reménykedem egy kicsit. Benned, magamban, bennünk.
Ha pedig ez máshogy van megírva odafent, kérlek szólj.
ellievsbear
prguitarman
turnnoffyourmind
snowghoul
2087
