A társadalom kiskorú,fiatal,naiv,és buja. Nem látja a láthatót,mert még nem nőtt fel igazán. És akárhányszor látja harcolni saját fajtáját,mindig kétkedik,nem hisz,és elfut. Valótlant állít a színre,és végignézni kötelességünk,az élettel jár. Valós szót ritkán hallani,de inkább csak játszva említ meg egyszer-kétszer ő. Aki látja,és nem csak nézi,figyeli,és nem csak hallja,és igazán tudja,nem csak sejti. De ide kevés ha ő én lennék. Kevés minden szó,és egyszerre sok. Hajthatatlan érzem,de meggyőzni próbálom,mert fel nem adhatom. Nem hagyhatok fel a próbálkozással,és hagyhatom magára a világot. Bár nélkülem is ellene,de valójában sosincs el. Hallom azok szavát,akik belém kötnek,látom az arcokat a távolban,és egyre csak közelednek. Kérdezik,hogy miért nem tettem meg,és én a sok válasz között keresem a helyeset,de mire megtalálom már nincsenek itt. Nem ők hagytak itt,én futottam el,messzire,mert nem vagyok bátor,ahogy mondtam. Sőt egyenesen a gyengeség vett rajtam erőt. Ő vezette lábamat,és sodorta utána fejemet,ő látatta velem a félelmet. Rettegés játszott a szemem előtt,de lesodródott a színről,és màr csak az enyhe utóhatás részeként remeg a karom. Mert láttam őt,a szörnyet. Tényleg láttam! Láttam a világot a porba hullni,és elmém éles fájó bugyrából egy gondolat sodródott a lábam elé,hogy ez még csak a kezdet.
