Egy COVID-történet. Based on a true story.
2021. március 12. péntek, a kezdet, amikor hazautaztam szüleimhez a Balatonhoz, hogy náluk töltsem a hosszú hétvégét. Ekkor még nem tudhattuk, de már hordozták a vírust, elkapták egy rokontól, mint utólag összeraktuk a puzzle-t. Az említett rokonok megkapták az oltást (sinopharm) másnap minden rendben volt, harmadnap elgyengültek, fejfájás, izomfájdalom, de nem tulajdonítottak neki jelentőséget, mondván az oltás mellékhatása, aztán a negyedik napon belázasodtak, így elmentek tesztre, pár nap múlva kiderült, hogy pozitívak. Szüleim az oltás másnapján átmentek hozzájuk látogatóba örömködni, és sajnos így már a devlát is hozták haza magukkal – magukban, amiből nekem is jutott egy kisebb dózis.
Következő héten munkából szokásos dömping, napi kb. 10 – 12 óra, utána rutin dolgok, este későn tréning, így a fekvés is későn, kicsit megborulva a bioritmus. Csütörtökön volt egy kisebb business trip is, korai indulással, késői érkezéssel, estére úgy éreztem az elmúlt fél – egy év összeadódott. Mentálisan, szellemileg, fizikailag elfogytam, úgy éreztem magam, mint egy vérző, sánta gnú a szavannán. Ha most nem jön az oroszlán, akkor soha. Valóban, szinte éreztem magamon a sebezhető, gyenge felületet.
2021. március 19. pénteken iszonyú enerváltság lett úrrá rajtam, de délután volt egy fontos megbeszélés, erre még becheckoltam, majd menekültem haza, közben útba ejtve egy pharmacy-t. Rosszabbra számítottam, de csak hőemelkedésem volt. Ekkor tudtam meg, hogy szüleim pozitívak, és már úgy köhögtek, alig lehetett őket érteni a telefonban. Szombaton reggel 37.2, délután négykor 39-nél tetőzött a láz, ettől kicsit megijedtem, vettem be kalmopyrint teával és izzadtam, ahogy kell. Vasárnap reggel megint 37.2-vel indítottam, délután kettőkor 38.4-nél megállt, erőm semmi, izomrostjaim égtek. Hétfőn ugyanez a forgatókönyv, kértem teszt-időpontot, szerdára kaptam. Házi orvos javasolta, hogy tea, pihenés, lázcsillapító kombóval kezeljem magam, ha lesz pozitív teszt-eredmény jelezzem. Kedden egész nap fekvés, lecsúszott két facsart citrom, egy grapefruit, egy narancs és fél alma, mozdulni sem bírtam egész nap. Főnök hívott, hogy ha lesz 3-4 szabad órám, majd azért nézegessem a maileket és válaszoljam meg, amit csak én tudok – mondtam neki, 3-4 óra az az idő, amit nettó talpon/észnél vagyok naponta, és közben arra gondoltam, hogy majd anyádat bököm 3-4 órán keresztül, csak legyek már túl ezen. Éjjel volt egy kisebb rémálmom, hogy szerdán nem tudok kivánszorogni tesztre, de reggelre jobban lettem. Kemény 6 perc sétára van a labor a lakástól, mire kiértem, éreztem, hogy megugrott a lázam, a várakozók között mindenki vidámkodott, az egyiknek csak külföldi munkavállaláshoz kellett, a másik meg már fél éve átesett szaglásvesztéssel ezen a nyavalyán neki csak munkahelyváltáshoz kell. És ebből volt 11. Nekem a fejem leesett várakozás közben, és komoly hányingerem támadt. Eredmény másnap, természetesen pozitív.
Pozitív teszttel a háziorvos már felírt egy antibiotikumot és a Favipiravir csodagyógyszert, szüleimnek ez utóbbi sokat segített. Következő pár napban csak gyógyszer, gyümölcs és fekvés, szigorúan ügyelve, hogy háton ne feküdjek, a tüdőgyulladást elkerülendő, ez nem jelentett gondot, hisz’ leginkább a magzatpóz működött két paplan alatt. Ez idő alatt egy jó barátom hozta a küszöbre a kaját, gyógyszert. Csütörtökön ettem egy banánt és egy túrós táskát, de mire a végére értem megfájdult a nyelvem és az állkapcsom is, ekkor gondoltam végig, hogy napi pár gyümölcsön és teán kívül mást nem is fogyasztottam.
2021. március 28. vasárnap, ekkor már nyolcadik napja notóriusan tartott a 37.2 reggeli kezdés, délután kettőre 38.4. Bevettem két kalmopyrint, lefeküdtem, de az izzadás nem jött. Pár óra múlva felkeltem, izzadás semmi, csak a gyógyszerek vaspor íze a számban és orromban, lángolt az egész testem és valami irdatlan, pusztító remegés tört rám, visszamásztam az ágyba, reszkettem a két dunyha alatt. Chaten dobtam egy üzenetet a barátomnak, hogy lehet mentőt kellene hívni, aztán teljesen magamra húztam a biztonságot nyújtó paplant, olyan volt akár az anyaméh. Ekkor felhívott, hogy ne ijesztgessem, ha úgy érzem, most azonnal hívjunk mentőt, erre mondtam, hogy legyen inkább hétfő reggel, de ezt azért mondtam, mert már nem voltam teljesen magamnál. Eközben a barátnője, hallva a diskurzust, a háttérben már hívta az ügyeletet, vázolta a szituációt, és miközben még telefonáltunk, már a küszöbön volt a mentős srác. Négykézláb nyitottam neki ajtót, lázat mért, véroxigén szintet, mondta be kellene mennünk, mert látja, hogy szét vagyok csúszva, és az értékek sem biztatóak, menjünk, legfeljebb hazaküldenek, veszíteni való nincs. Bedobtam három pár zoknit, gatyót, pólót, fogkefe, fogkrém, kis törölköző egy tatyóba és GO.
A mentőben kaptam egy kis oxigént, az helyretett annyira, hogy a sürgősségi rendelőben vázoljam az ott fogadó hölgyeknek érkezésem okát. Egyik leültetett az orvosi ágyra, a másik nekem háttal a számítógépet vizslatva kérdezgetett. Mondtam, hogy covid-fertőzött vagyok lázas, gyenge, lázcsillapító nem használ, közben lihegtem, mivel alig kaptam levegőt. Mondta a néni nekem háttal, hogy nem kell ám itt tragédiát csinálni, meg így lihegni, mert mindjárt görcsbe állok, aztán majd nem győznek összekaparni, fiatal vagyok még az ilyesmihez. Erre kicsit ingerülten azt válaszoltam, hogy értem, csak nem véletlenül vagyok itt, nyolc napja fekszem 38.4 fokos lázzal, lehet itt bagatelizálni, csak akkor tessék megmondani, hogy egy fiatal, vagy akármilyen szervezetnek meddig kellene elviselni a folyamatos lázat? Visszakérdezett, hogy nyolc napja lázas? Mondtam igen, március 19-én kezdődött hőemelkedéssel, utána láz, március 23-án voltam PCR teszten, március 24-én jött a pozitív covid eredmény, utána kaptam antibiotikumot, de nem az igazi a helyzet, ezért vagyok itt. Erre azt kérdezi, tesztet csináltatott? Itt már mosolyogtam és kerestem a kamerát, hogy miféle börleszk ez… Azt feleltem, igen, pozitív lett, és visszakérdez, hogy a gyorsteszt? Itt már szinte vigyorogtam és elismételtem szóról szóra, március 23-án voltam PCR teszten, március 24-én jött a pozitív covid eredmény, utána kaptam antibiotikumot, de nem az igazi a helyzet, ezért vagyok itt. Aztán gyors mellkas hallgatózás és EKG után kiültettek a váróba. Ott voltak a cuccaim szétborulva, én meg szívtam az oxigént és vártam. Jött egy srác tolókocsival, mondta, pattanjak bele. Száguldoztunk végig a folyosókon, rámpákon, lifteztünk párat. Szürreális volt este fél tizenegykor krosszozni a sötét kórházban, csak a kapcsolók és jelző neonfények világítottak. Aztán megérkeztünk CT, röntgen felvétel készült, majd vissza a váróba. Ott már vizionáltam, hogy mehetek haza, elküldenek a nénik, citromfű tea, zuhany, aztán dögrovás tovább. Ekkor nyílt az ajtó, mintha a két néni bevette volna a kedvesség-szérumot, nos, kedves Ádám, úgy néz ki maradnia kell pár napot, kétoldali tüdőgyulladása van, és kiszáradás fenyegeti. Majd jött a tologatós srác és felvitt a covid-osztályra, átadott a nővérkéknek.
Három fős szobába érkeztem, a kettes és hármas ágy foglalt, enyém az első, goodie-goodie. 2 perc alatt bepakoltam a cuccom, gyors átöltözés, fogmosás és bedőltem az ágyba, azonnal álomba estem. Következő két nap csak homályosan él az emlékezetemben, ami biztos, hogy 4 – 4 infúziót megettem, ill. senki nem tudta megmondani meddig kell maradnom és mi lesz a gyógyulás/gyógyítás eszköze, folyamata. A szobában végig olyan hangorkán uralkodott, mintha mindenki meg akarta volna nyerni a helyi köhögő és krákogó versenyt. Namondom, itt ebből hogyan lesz gyógyulás… Első nap, este tizenegykor folyt le a negyedik adag infúzió, nyomtam a nővér-hívó gombot, de senki nem reagált. Először csak szolidan egyet – egyet, aztán hármat, ötöt, tízet, majd hosszan, aztán gyorsan folyamatosan. Azon tűnődtem, csak világít náluk a jel, vagy valami hangot is ad, hogy hatásosan érzékeljék. Aztán, negyvenöt perc után arra jutottam, hogy lassan egy órája aludhatnék, ettől kissé dühbe jöttem, úgyhogy leakasztottam az állványról az infúziót, nagy elánnal kivonultam a nővérkék asztalához, olyan voltam, mint Heath Ledger Jokerként a kórházi jelenetben. Kértem, legyenek kedvesek ezt levenni rólam, aludnék. Mondták, hogy nyomni kell a gombot. Mondtam, nyomtam. Erre ők, hogy működik, erre én, hogy szerintem nem, mert próbáltam és nem szemrehányásként, félreértés ne essék, de kb. negyvenöt percig tartott. Mondták, hogy pedig ők itt voltak végig. Erre megint kicsit ingerült lettem, és közöltem, a lényeg, hogy itt vagyok, tessék levenni és mennék aludni. Csavarozták szorgos kézzel, közben az egész infúziós szett leesett az asztalukra, mondtam köszönöm, hátat fordítottam és elvonultam a szobába.
Függetlenül ettől a kitérőtől, és attól, hogy az ötödik napon már a negyedik helyen volt a kanül, és néha elfolyattuk a vérem szanaszét feleslegesen, minden tiszteletet megérdemelnek, mert látszott, hogy erőn felül teljesítenek, kimerültek és természetesen minimálban kommunikáltak, de reggelente mindig mosolyogtak, szorgalmasan és nagyon gyorsan dolgoztak, ha kértünk idővel hozták is. És egészen elképesztő volt hallani, amikor néha kiderült, hogy egyikük száz kilométerről van kivezényelve, másik hetekkel ezelőtt veszítette el egy családtagját, ill. volt aki, két hónapja még ugyanabban az ágyban feküdt, ahol mi most. És külön szívmelengető kedvesség, hogy a házi orvosi asszisztens kétnaponta érdeklődött az állapotomról. Így vagy úgy, de tisztán látszott, hogy mindenki érintett ebben a fostengerben. Respect.
Sajnos, az első pár napot a kóma, gyengeség, majd nyugtalanság és kilátástalanság uralta, valahogy senki nem mondott konkrétumot –talán nem is mondhatnak–, azt megjósolni, hogy meddig kell bent maradni meg akkora talánynak tűnt, mint eltalálni a nyerő lottó-számokat. Ettől végig ingerült és feszült voltam, a húsvéti hétvége előtt szabadulni akartam, bár esélytelennek tűnt. Erre pontot is tett a nagypéntek előtti mellkas röntgen és MR vizsgálat. „Mióta vagy beteg és mióta vagy bent, Ádám?” – kérdezte a hölgy röntgen után, mondtam, két hete vagyok beteg és ez az ötödik nap, erre azt mondja, „borzasztóan néz ki a tüdő”. Mondtam köszönöm, épp’ erre volt szükségem, nem árt a biztatás.
A hosszú hétvégén viszonylag csend volt, dokik mind otthon, csak egy csökkentett ápolói személyzet képviseltette magát. Nagypénteken elengedtem a hazamenetelt, már nem is értettem miért ragaszkodtam hozzá annyira, hagytam folyni a dolgokat a medrükben, mondván lesz, ami lesz és tart, ameddig tart. Mondanom sem kell, milyen sovány kajákat kaptunk, de valahogy elégnek tűnt, örültem minden falatnak és élveztem. Aznap reggelire két szelet kenyeret, kis teavajat és egy kis eper dzsemet kaptunk, evőeszköz nélkül, mindig tunkolás volt kenyérhéjjal. Ezután ültem fél órát az ablak mellett, kedvező fekvésű a szoba, folyton besütött a nap. Innen szemlélődve ráláttam a főbejáratra, ill. a sürgősségi blokk ajtajára – iszonyú szomorú látni, ahogy hatalmas hordágyakon tologatják lent a szélben a pokróccal betakart, ősz hajú néniket és bácsikat, hófehér, ráncos, eres kezük magatehetetlenül lelóg az ágyról. Mindegyikük szülő, nagyszülő, dédszülő és gyermek egyszerre, mennyi érintett és hozzátartozó. Ilyenkor gyomrosként hat az érzés, hogy becsüljük meg azt, amink van, és ne olyanért sóvárogjunk, amink nincs.
A középső ágyon fekvő beteg, 44 éves srác, minden reggelinél azt vizionálta és ábrándozott, hogy neki most nagyon máshol kellene lennie. Pl. amikor sütött a nap, akkor Horvátországban a tengerparton kellene valami kaviárt ennie, amikor mínusz négy fokos reggelre ébredtünk, akkor egy osztrák hüttében kellett volna bőséges pékárut és forró teát fogyasztania, felsorolta az összes helyet a városban és a környéken a sznob borbártól kezdve a húsboltos velős pirítósig. Úgy beleélte magát, a végén már szinte követelte, hogy ma miért nem az a menü, amit ő eszeveszettül kreatívan kitalált. A végére majd’ kifeszültem a feltételes mondataitól. Közben naponta hozatta be magának édesanyjával és feleségével a kajákat – hohes C, evian ásványvíz, kékkúti ásványvíz, zserbó, csokitorta, kalács, zsemle, kifli, joghurtok, actimel, felvágottak, sajtok, satöbbi. Szomorúan láttam, hogy mindig több ételt küldött vissza reggeli után, mint amennyit a kórháztól kaptunk.
Egy kedves ismerősöm délután hozott be egy kisebb csomagot ásványvízzel, gyümölcslével és meglepetésként egy tojást, két szelet sonkát, négy szelet kalácsot, tormát. Otthon ennek minimum a dupláját eszem, de itt elosztottam két napra. Szinte sírva fakadtam, amikor felszeleteltem a sonkát és megérintett az illat. Kisgyerekkorom óta szeretem a húsvétot, csendes, nyugodt ünnep. Legnagyobb meglepetésemre végül ezt is annak éreztem. Minden vagdalkozásom, duzzogásom és fájdalmam ellenére, rám talált a béke. Ekkor, Nagypénteken döntöttem úgy, hogy hamvaiból feltámadó főnix leszek. Elhatároztam, hogy minden nap átmozgattam a csoffadt testem amennyire tudom, és hosszabb folyosói sétákra indulok, miközben a szeretteimmel telefonálgatok. Ezt be is tartottam, amennyire a tüdő-kapacitás engedte. Kórházi tartózkodásom alatt nem olvastam könyvet, híreket, lehető legritkábban kapcsoltam be a chatet, social media zero, nem hallgattam zenét, idegesített minden külső és belső zaj. Hagytam, akár a hópelyhek szállingózzanak a gondolatok, érzések, rendeződjenek sorba, ahogy azok természete megkívánja. Idővel elcsendesedett minden, elhalványultak az örökké visszhangzó kedvenc dalok refrénjei, elhallgattak a beszélő fejek, megszűnt a stresszes kattogás. Szokatlan, amikor az ember újra meghallja azt a bizonyos belső hangot, és szinte gondolkodás nélkül, maguktól felállnak a prioritások, kirajzolódik az új értékrend – lélek, hit, szeretet, család, egészség, sport, méltóság, szabadság, boldogság, művészet, satöbbi, illetve a tudat, hogy nyugodtan lehet lassítani az életen, a tökéletes helyett általában elég a jó is, és az azonnal helyett a holnap.
Hát, így telt az idei húsvét, az ünnep után visszatért a kórházi élet a normális kerékvágásba, visszatértek a főorvosok, kezelő orvosok. Az eredményeim javultak és közölték, hogy másnap hazavonulhatok. Csodával határos módon az utolsó, tizenegyedik kórházi nap reggelén megszűnt a véres köpet, véres orrfújás, és bár még erőteljesen keresztül húzott a tüdőmön a szél, kiengedtek. Ezalatt az időszak alatt elfogyasztottam 24 infúziót, némi oxigént, ledobtam 10 kilót, és otthon vár rám 40 vérhigító injekció hasba szúrása, pár tabletta, tüdőszűrés, sportolói poszt-covid vizsgálat és némi rehab…
Köszönet és hála mindenkinek, aki így vagy úgy, de mellettem volt, akár csak egy üzenettel is (amire könnyen lehet, hogy nem válaszoltam, srry)!!!
